Szerelem a múlt árnyékában (20.Rész)

Az üvegajtó halk nyitódása és egy öngyújtó kattogása rántott vissza a valóságba. A hang irányába kaptam a fejem. Tom magas alakját láttam meg a medence túloldalán. Éppen egy szál cigarettára gyújtott rá. Kutattam az emlékeim között, hogy mikor láttam Tomot dohányozni, de sehogy sem jutott eszembe egy alkalom sem.

- Te mióta cigizel? - néztem rá kérdőn és kibújtam Bill öleléséből.

Lazán beleszívott az égő szálba és lassan fújta ki a füstöt.

-  Áhh nem szokásom, de most muszáj. – legyintett, és próbálta lazára venni a figurát, de láttam rajta hogy ideges.

- Mi van bátyus?- Nem találod a slusszkulcsot? –próbált poénkodni mögöttem Bill én pedig figyelmeztetés jelleggel oldalba löktem, hogy nem kéne. Láttam Tomon hogy valami tényleg nem kerek.

- Mi a baj? – folytattam a kérdezősködést miközben előre dőltem, hogy jobban rá tudjak figyelni.

- Este „randim” van. –emelte levegőbe a két kezét, hogy kiemelje a randi szót majd újra mélyet szívott a cigiből.

- Na, jó ezt már végképp nem értem. – értetlenkedett mögöttem Bill. Harap? Vagy van pasija? Vagy mi az isten van Tom? Nyögd már ki! – faggatta tovább bátyát mikor megcsörrent a telefonja. Felállt ellépett mögülem és a kis kütyüre meredt.

- Ezt fel kell vennem bocsi. - indult meg a kert hátsó része felé.

Tom elnyomta az égő csikket mellém sétált és leült velem szembe.

- Hülyének fogsz nézni- húzta el a száját és rám emelte nagy boci szemeit.

Imádtam. Ilyenkor olyan volt, mint egy nagy gyerek.

- Miért is? – vontam fel a szemöldököm és elmosolyodtam.

- Hát igazság szerint Riával találkozom este. – kezdett bele monológjába miközben a cipőfűzőjét babrálta- Nem találkoztam vele több, mint fél éve. Nagyon ideges vagyok, mert tudom, hogy sok múlik ezen. Tényleg nagyon szeretem, és nem tenne jót az egómnak, ha visszautasítana. – vette poénosra a figurát, de tudtam, hogy csak a zavarát próbálja palástolni és inkább a szíve szenvedne csorbát, mint az egója. Mindig is hadilábon állt az érzelem kimutatással, mintha azzal megvédhetné magát a kudarcuktól és a csalódástól.

- Nem lesz semmi gáz. –próbáltam megnyugtatni, de tisztában voltam azzal, hogy ettől cseppet sem lesz nyugodt. Én sem lennék az a helyében akárki akármit monda.

- Aranyos vagy. De tudod, hogy ettől nem nyugodtam meg. –nevetett fel jóízűen és magához ölelt.  A vesémbe látott.

- Magam sem tudom miért, de neked nagyon könnyen megnyílok. Olyan könnyű az érzéseimről beszélnem neked mintha levegőt vennék.   – pillantott le rám lágyan.

- És Bill? – Néztem rá meglepetten.

- Na ez az!- nevetett fel újra- Billnek mondanom sem kell mert tudja.

- Mi van velem? – jött felénk az említett.

Csak egymása mosolyogtunk Tommal és egyszerre válaszoltunk neki.

- Semmi.

 Bill furcsán méregetett minket megrázat a fejét és leült mögém átkarolt és váltott egy jelentőségteljes pillantást Tommal.

- Ria?- kérdezte nemes egyszerűséggel.

Tom csak bólintott rá.

- Látod erről beszéltem. - mosolyodott el halványan és Bill felé bökött fejével. - Kivel beszéltél? – szegezte a kérdést ikrének.

- Csak Daviddel. Megbeszéltem vele hogy jövő hét pénteken indulunk.

Egy darabig ültünk még a medence partján csendben majd szépen lassan beszállingóztunk a házba.

A nap egész lassan telt és igazság szerint este aludni is nehezen tudtam. Valahogy nem voltam az istenért sem álmos. A tv-t bámultuk Billel a nappaliban a kanapén elnyúlva. Valami helyszínelős sorozat ment. Éjfél felé járhatott az idő. Felnéztem rá, de már édesen aludt elterülve. Annyira aranyos látvány volt, hogy mosolygom kellett rajta. Finoman kibújtam karjai közül hogy elinduljak a konyhába tölteni magamnak egy pohár tejet. Nagyon csöndes volt a ház. Simone már rég aludt Tom meg Riával találkozott. Elbotorkáltam a konyháig -mert persze villanyt kapcsolni luxus- ahol majdnem  levertemegy tálat, úgyhogy jobbnak láttam, ha fény mellett folytatom a műveletet. Visszafele tartottam a nappali felé mikor kulcs csörgést hallottam a bejérati ajtó felől. Sejtettem hogy Tom jött haza. Épp hogy csak megfordultam mikor két hatalmas kéz kapott magához és a levegőbe emelve pörgetni kezdett.

- Jesszus Tom! –sikkantottam az ijedtségtől- Tegyél le!

Nem tett le egyből csak nevetett hangosan és még körülbelül két szédítő kört tett velem mire a lábam úja földet ért.

- Mi az isten ütött beléd?- néztem fel rá.

 Amint tekintetünk találkozott tudtam, hogy feleslegesen kérdeztem, mert szemei mindent elárultak.  Még a félhomályban is tisztán láttam, hogy csillognak a boldogságtól.

- Látom jól sikerült a randi! –kuncogtam.

- Mi ez az éktelen kiabálás?- kapcsolta fel a villanyt Bill és álmost tekintettel jött felénk.

Tom csak villantott felé egy fogpaszta reklámba illő mosolyt, amitől Billnek nevetnie kellett.

­- Látom jól sikerült a randi! – pacsizott le tesójával és az előbbi álmosság helyét átvette a kisgyerekes kíváncsiság az arcán- Mindent el kell mesélned! Megöl a kíváncsiság!- Fogta meg Tom karját és a terasz felé húzta.

- Azt hiszem, én inkább lefekszem! – Intettem nekik. Igaz nem voltam még midig annyira fáradt, hogy aludjak, de jobbnak láttam, ha ezt a témát kettesben vesézik ki. Tom visszaintett nekem Bill pedig küldött egy puszit és eltűntek az üvegajtó mögött.

Felmentem az emeletre és vettem egy jótékony forró zuhanyt. Az általában segít kellőképpen ellazulnom. Most sem volt ez másképp és zuhany után amint párnát ért a fejem már aludtam is.

Az elkövetkező pár nap iszonyat gyorsan telt el a nyaralásig már csak 5 nap volt. Simone vasárnap hazautazott mielőtt a lelkükre kötötte a fiúknak, hogy vigyázzanak egymásra és rám is, mert jobban szeretne csak simán látogatóba jönni, mint valamelyikünket korházban ápolgatni. Tommal madarat lehetett fogatni és nagyon kelekótya lett. Tíz centivel a föld felett repkedett és iszonyú lelkes volt. Mintha kicserélték volna. Tisztára átragadt rá Bill pörgős és lelkes stílusa.  Sokkal többet láttam azt a jókedvű nevetését az elmúlt 3 napban, mint mióta megismertem.

- Kész vagy? Indulnunk kell! – kiabált fel az emeletre Bill türelmetlenül.

- Mindjárt! – válaszoltam már vagy harmadjára. Tisztára be volt sózva és mintha egy kis idegességet is kihallottam volna a hangjából, amit megértettem. Mikor elterveztük, hogy elmegyünk egy kicsit kettesben kikapcsolódni kikötötte, hogy előtte el akar vinni orvoshoz és saját fülével akarja hallani, hogy minden rendben, van velem és a picivel is. Habár az ösztöneim azt súgták nincs okom idegeskedni, de mégsem hagyott nyugodni az a pici „mi van ha” kérdés, úgyhogy belementem.

- Már itt is vagyok! –siettem le a lépcsőn és Bill ajkára leheltem egy apró csókot, amivel eloszlattam az aggódó ráncokat a két szemöldöke közül és egy kis mosolyt csaltam az arcára.

- Gyere, mert elkésünk!- fogta meg a kezem, felkapta, a kis asztalról a slusszkulcsot és siettünk is kifelé.

A kocsiban a korház felé nem nagyon beszélgettünk csak a gondolataimba merülve bámultam kifelé Bill pedig idegesen dobolt a kormányon ujjaival minden piros lámpánál. Nem akartam szólni neki, mert tudtam, hogy a feszültséget vezeti le, de iszonyatosan idegesítő volt. Magamban hálát adtam az égnek mikor leparkolt a korház parkolójában. Kiszálltunk megfogta a kezem és elindultunk befelé. A recepciónál hamar eligazítottak minket és pár perc múlva a váróteremben ültünk már és egy ideje figyeltem, ahogy Bill lába idegesen jár.

- Nyugi. – Simítottam végig combján, amitől a kényszeres pótcselekvés abba maradt. Felnéztem rá lágyan. Szemeiben a boldogság és az izgatottság csillogott egy kis félelemmel megfűszerezve.

- Nyugodt vagyok. – húzta egy aranyos félmosolyra a száját és lágyan megcsókolt, hogy ezzel is nyomatékot adjon előbbi szavainak.

Nem kellett sokat várnunk, mert hamarosan nyílt az ajtó és a számomra már jól ismert nővérke lépett ki rajta és engem szólított. Szó nélkül elindultam a szobába Bill szorosan mögöttem jött.

- Jó napot!  – Állt fel az orvosom a székéből és elénk lépett- Dr. Peter Green- nyújtotta kezét Billnek.

- Bill Kaulitz - fogott kezet az orvossal egy halvány mosoly kíséretében.

 - Nos, akkor erre essék. Először is ultrahangot csinálok. – kísért minket mosolyogva egy másik szobába. Mondhatni rutinosan felfeküdtem az ágyra Bill pedig mellém állt.

- Foglaljon helyet nyugodtan fiatalember. – Mutatott az orvos egy kis székre, ami az ágy sarkán állt.

- Kedves magától, de nem köszönöm. – utasította vissza finoman az orvost Bill.

- Ez egy kicsit hideg lesz. - nézett rám bocsánatkérően Dr. Green és a hasamra nyomott egy adag zselét. - Hányadik hétben is jár?  Volt már ultrahangon, ha jól emlékszem ugye?–pillantott le rám.

- Hetedik héten vagyok és igen voltam az ötödiken és minden rendben volt a picivel. – hadartam.

- Na, lássuk csak. –kezdte el bogarászni az ultrahangos képet, amiről őszínén szólva semmit sem tudtam kivenni. Felpillantottam Billre, aki ugyan úgy a monitort nézte feszülten és a kezemet fogta. Megérezhette, hogy őt figyelem, mert egy gyengéd mosoly keretében lenézett rám és az arcomat kezdte fürkészni.

- Azt hiszem, van itt valami. – hümmögött az orvos és közelebb hajolt a monitorhoz.

Egy pillanatra kihagyott a szívem és Billel egyszerre fordultunk az orvos felé, aki hátrahőkölt egy pillanatra ijedt arcunk láttán és egy széles félmosoly terült el az arcán.

- Ne aggódjanak semmi baj. Mármint ezért csak én vagyok a felelős mivel az előző ultrahangon nem láttam. Még egyszer röstellem nagyon. –szabadkozott tovább, de egy árva mukkot sem értettem abból, amit mondott vagy mit mondani akart és ez egy kicsit megrémisztett.

- Ne haragudjon doktor úr, de miről beszél? – kérdezte Bill feszülten és eléggé türelmetlenül.

- Egy pillanat. Nyugodjanak meg csak meg kell bizonyosodnom benne hogy nem látok rosszul. - hadarta Dr. Green és éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszülnek.

A szerkezettel eszeveszettül pásztázta a hasam majd egyszer csak megállt és pár gombot megnyomott az ultrahang gépen majd figyelte a reakciónkat.

- Hallják ezt?- kérdezte mosolyogva.

Egy őrült gyors dobogás ütötte meg a fülem. Egy pici szív nagyon gyors üteme. Az én pici babám. Éreztem, hogy egy könnycsepp némán végig folyik az arcomon. Az orvos a monitoron mutogatott. Billel pedig - aki idő közben mégiscsak leült mellém- feszülten figyeltük a műveletet.

- Látják ezt itt? Ez az a szív, amit az előbb hallottak. És nagyon úgy néz ki, hogy… Áhh megvan! - Mosolyodott el újra az orvos és megnyomott még pár gombot és kimerevítette a képet.

Azt hittem, hogy elájulok. Tökéletesen Kivehető volt a másik ugyan akkora pici szív, mint amit az előbb mutatott.

- Ez…

- Igen ikrek. –nézett diadal ittasan ránk az orvos.

Először nem akartam hinni a fülemnek se a szememnek, de ahogy Dr. Green végig mutogatta a két picit, hogy hogyan helyezkednek el kezdtem felfogni, hogy ikreink lesznek. Az orvos teljesen belemerült a babák tanulmányozásába én Billre néztem, aki hatalmas mosollyal az arcán a monitort figyelte. Láttam rajta hogy teljesen megnyugodott, ahogy én is és soha nem látott áhítattal nézett le rám. Végig simította az arcomat és lágyan megcsókolt.

- Minden rendben a babákkal. –zökkentett ki minket az orvos és átnyújtott egy papírtörlőt, hogy letöröljem a zselét.

Még megbeszéltünk pár dolgot vele, többek között a következő vizsgálat időpontját és mosolyogva léptünk ki az ajtón. Hazafele úton sem nagyon beszélgettünk, vagyis csak jelentőségteljes pillantásokat váltottunk. Alig tudtam elhinni, hogy nem egy, hanem két babánk lesz. Ikrek. Még szoknom kell a gondolatot.

Billre néztem, aki mosolyogva nézett vissza rám, de valahogy volt egy furcsa megérzésem vagy hülye gondolatom nevezhetjük akárminek, de valahogy ott motoszkált a fejemben és percről percre egyre jobban nem hagyott nyugodni. Már önmagában is kész csodának könyveltem el hogy Bill ennyire kitörő lelkesedéssel fogata hogy babánk lesz, de nem beszéltem vele még egyszer sem az óta mióta közöltem vele a hírt hogy benne mi játszódik le. Mikor Bill leparkolt az udvarban Tom sétált felénk ujján a slusszkulcsot pörgetve.

- Na, két perccel később jöttök, elkerüljük egymást. – Állt meg mellettem, ahogy kiszálltam a kocsiból és meg ölelgetett. – Minden rendben a kis lurkóval? – mosolygott rám.

 - Naná!- válaszolta Bill helyettem és mellénk lépett. - de lurkók, ha kérhetem. – emelte ki a többes számot és szétterült az az ismerős hatalmas mosoly az arcán, amit én sem tudtam levakarni az enyémről mióta kiléptünk a rendelőből.

- Ikrek. –Adtam meg Tomnak a választ, mert láttam, hogy nem rakta össze a képet.

- Nem mondjátok!? – Hüledezett és öccse hátát lapogatta- Még egy Kaulitz ikerpár? Nem sok ez a jóból? –Nevetett fel- Gratulálok! Huu de most mennem kell bocsi így is késésben vagyok – nézett az órájára és elviharzott.

A nap hátralévő része elég gyorsan eltelt, de nem bántam, mert egyre közelebb értünk a péntekhez. Felhívtuk Simet aki iszonyatos lelkesedéssel fogadta a hírt és már tervezgette, hogy jön és segít, bármiben csak szóljak, és hogy ha egy kicsi szerencsém is lesz, akkor nem lesznek olyan ördögfiókák, mint Billék. Persze az utóbbi kijelentésén mind a hárman jót nevettünk és igazság szerint még azt is elviselem, hogy rosszak csak egészségesek legyenek.

Este Billel már az ágyban feküdtünk és valamilyen vígjátékot néztünk. Igazság szerint eléggé fáradt voltam, de az agyam nem hagyott nyugodni és folyamatosan szórta a negatív gondolatokat. Tudtam, hogy beszélnem kell Billel mert addig nem tudok megnyugodni.

- Mi a baj baba? –nyúlt az állam alá és maga felé húzta fejem, hogy a szemembe nézhessen.

- Semmi. - mondtam nemes egyszerűséggel.. pedig ez nem volt igaz. - Miért?

- Egy, mert figyellek egy ideje és nem, hogy a filmet nem nézed, de teljesen máshol jársz. Kettő, a szemed mindent elárul és látom, hogy valami baj van. Valamin rágódsz. - nézett rám kérdőn, de tekintete tele volt aggodalommal.

Megadóan sóhajtottam egyet és belekezdtem a monológomba.

- Igazából baj nincs, vagyis nem tudom épp ez a bajom. - néztem fel csillogó szemeibe- Nem tudom, hogy pontosan mi jár a fejedben, mit gondolsz arról, hogy gyerekünk, vagyis gyerekeink lesznek – javítottam ki magam-. Mert nem beszéltél erről eddig, hogy te hogy éled ezt meg és nem akarom, hogy úgy érezd sarokba szorítottalak, és hogy a nyakadba raktam egy hatalmas terhet vagy ilyesmi. –Ültem fel és egyre izgatottabban és idegesebben hadartam. Végre kiadtam magamból azt, ami nyomta a szívemet az elmúlt jó pár napban. - És hogy kiderült, hogy ikrek még jobban hatalmába kerített ez az érzés. Hogy nem érzed e túl korainak. És teljesen megérteném, hogyha bármi fenntartásod lenne, vagy nem akarnád ezt az egészet. Kétszer annyi mosoly kétszer annyi öröm és igen aggodalom is. Már eddig is sokat gondolkoztam azon, hogy mostantól nem lesz nyugtom se nekem se neked. Lesz egy picike élet, amiért felelősek leszünk, és akinek minden lépését félve vigyázzuk és ez most a duplájára nőtt. Én nem bánnám sőt... De.. - néztem újra rá, de szemeiben semmit sem láttam. Tekintete teljesen üres volt. Még a szavam is elakadt ettől. Csak bámult engem egy pár pillanatig majd felült az ágyban és mélyen a szemembe nézett.

- Te tényleg ezt gondolod? –szólalt meg végül, de hangja túl lágy volt fürkésző tekintetéhez, ami összezavart egy kicsit. -  Szeretlek. Hallod?  És ilyen még véletlenül se jusson eszedbe hogy nem kellenétek nekem. Te vagy a mindenem kicsim. És most már a picik is azok. - csúszott keze a derekam köré. Tudni szeretnéd, hogy mit gondoltam mikor megtudtam, hogy terhes vagy? – állt meg a mondat végén és engem nézett. Várta, hogy megkérjem, folytassa, de nem tudtam megszólalni csak bólintottam bátortalanul. – Hogy egy iszonyatos mázlista vagyok és nem, egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy korai lenne. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de azzal is tisztában vagyok, hogy együtt mindent megoldunk és szuper kis srácok lesznek. Habár nem ígérhetem, hogy nem lesznek elkényeztetve.- Nevetett fel és magához húzott. - Nem szeretném, hogyha ilyeneken rágnád magad, mert felesleges. –puszilt bele a hajamba.

- Rendben. – szipogtam.

Belefúrtam arcom Bill nyakába és a megkönnyebbülésem jeléül legördült az arcomon az első könnycsepp.