Szerelem a múlt árnyékában (14.Rész)

Bill kék-zöld testére tapaszokat raktak. A gép lustán csipogott jelezve lassú szívverését. Már majdnem a kórháznál jártunk mikor vészesen csipogni kezdett.

- Összeomlik a vérkeringése! Gyorsan a Defibrillátort! –kiabált a mentős.
Bill egész teste beleremegett mikor próbálták újra éleszteni. Teljesen ledermedtem és csak folytak a könnyeim. Pár próbálkozás után a gép ismét mutatott egy kis gyenge szívhangot. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg beértünk a kórházba, ahol Billel egyből a műtő felé rohantak. Idegesen fel alá járkáltam a váróban. Végig néztem magamon, csupa vér voltam, de nem foglalkoztam vele. Kinyílt a váró ajtaja és Tom rohant be rajta.
- Hol van Bill? – kérdezte miközben felém sietett.
- Bent, most műtik. – tört elő belőlem megint a sírás-
- Ugye nem? – ölelt meg Tom.
- Nem. - fúrtam a fejem a pulcsijába- Ez az én hibám. –suttogtam- El kellett volna mennem, amikor még volt rá lehetőségem. Akkor most nem itt lennénk. Néztem fel Tomra.
- Miről beszélsz? – nézett rám könnyes szemmel és a székek felé húzott, hogy leüljünk.
- Mark küldte őket. Tudom! Az egyik fickó azt mondta, hogy valaki megbízta őket.
- Ne hülyéskedj Lizze ez akkor sem a te hibád.
- Hát nem mondtam el teljesen mindent. Álmomban nem gondoltam, hogy megint megtörténik. –suttogtam a könnyeimmel küzdve miközben a kezemet, fixíroztam.
Felnéztem Tomra mielőtt, folytattam volna. Kérdőn pillantott le rám és arra várt, hogy folytassam.
Körülbelül egy éve New Yorkban megismertem egy fiút. Nagyon hamar egymásba szerettünk. Adamnak hívták. Az volt az a fél év, míg vele voltam, amikor azt hittem, hogy vége a szenvedéseknek, a menekülésnek és végre új lappal indíthatok.
De sajnos nem így történt. Egyik este azzal kerestek fel otthon a rendőrök, hogy Adam kórházban van. Megtámadták, és nagyon megverték. Egy hétre rá meghalt.
Hosszú csend következett.
- Nagyon sajnálom. – törte meg a hallgatásunkat Tom.
- Te nem is haragszol rám? – néztem hitetlenkedve rá.
- Nem. Nem te tehetsz róla. Utálni akartalak, mikor meg tudtam, hogy mi történt, de rá kellet jönnöm, hogy nem te, tehetsz róla. Ahogy arról sem hogy egy ilyen vadállat nem hagy békén.
Nagyon hálás voltam neki és nem értettem mivel érdemeltem ki hogy nem utált.
Hosszú órákig bent volt Bill a műtőben. Talán a 3. óra telhetett el mikor kilépett a műtőn egy zöld ruhás orvos.
Az arcán a megkönnyebbülés és az aggodalom keveréke látszott.
- Önök a fiatalember hozzátartozói?
- Igen! - Bólintott Tom- hogy van az öcsém?
- A műtét nagyon nehéz volt, de komplikációtól mentes. Eléggé komoly belső vérzése volt és nagyon súlyos fejsérülést szenvedett. Vért kapott, a vérzést elállítottuk. Most pár napig mesterséges kómában tartjuk és a többi rajta, múlik.
- Maga szerit mennyi esélye van? –kérdeztem elcsukló hangon.
- Nem szeretek találgatásokba bocsátkozni – nézett rám bocsánatkérően- de életerős fiatalember és itt minden szükséges ellátást megkap, hogy felépülhessen.
- Ön jól van? - nézett rám furán az orvos- Ideküldök egy nővért, hogy hozza rendbe azt a sebet a homlokán.
- Nem szükséges jól vagyok. –mondtam miközben hirtelen megszédültem.
- Gyere, ülj le. - fogta meg a karomat Tom.
- Azt hiszem egy orvost is küldök hogy megvizsgálja. -aggódott tovább.
Semmi bajom, csak nemrég gyógyultam meg és biztos bujkál még bennem. -Ellenkeztem tovább.
-Akkor meg főleg küldök valakit.

Billt áttolták az intenzív osztályra. Nem sokkal később jött egy nővér hogy rend beszedjen kicsit és átkísérjen az egyik vizsgálóba, ahol az orvos már várt rám.

Mindenféle kérdést tett fel a betegségemmel kapcsolatban és a fejemhez vágta hogy felelőtlenség volt nem bejönni a kórházba mikor pár nap után sem ment le a lázam. Elrendelt többek között egy vérvételt is.

- Az eredmény reggelre lesz kész. –mondta a nővér miközben egy vattapamacsot nyomott a tűszúrás helyére.

-A doktor úr majd keresni fogja önt. Telefonszámot kérhetnék öntől, amin utolérjük?

- Arra semmi szükség. –mondtam keserűen- Úgysem terveztem, hogy hazamegyek.

Mikor visszaértem Bill kórterméhez nem találtam ott Tomot, csak a két őrt.

- Bent van. –mutatott az ajtóra az alacsonyabb kopasz őr.

- Köszönöm. –bólintottam miközben közelebb léptem hozzájuk.

- Mit? -kérdezték kórusban.

- Hát, amit tettek. Maguk nélkül nem is tudom mi lett, volna. Miért jöttek utánunk?

- Miután elmentetek ottmaradtunk a bejáratnál és hallottuk a kiabálást. Igazából csak a munkánkat végeztük, de azt sem tökéletesen, korábban utánatok kellett volna mennünk. –néztek egymásra savanyúan.

Tom lépett ki az ajtón.

- Hogy van? – az aggodalom gombócot formált a torkomban.

Szomorúan nézett rám és kitárta az ajtót.

- Nem mész be?

Megindultam az ajtó felé. Hogyne mennék? Órák óta arra várok, hogy láthassam..