Miért mentél el? Miért hagytál ismét magamra?- ezek a gondolatok kavarognak, a fejemben szüntelen miközben bevillan egy-egy emlékkép. Az utolsó képeim rólad, amik pengeként hasítják elmém majd újra és újra feltépik lelkem mély sebeit jelezve, hogy ott lapulsz még szívem mélyén.
Hosszú hajad kecsesen omlott vállaidra és szemedben szomorúság csillogott. Azt az aranyos ráncot, ami szád sarkában húzódott mikor rám mosolyogtál, és amit úgy imádtam most nem láttam angyali arcodon csak egy meggyötört vonást, amitől lelkem kettéhasadt. Gyönyörű ajkaid elváltak egymástól, milyen a szemembe néztél és kimondtad azokat a szavakat, amik tőrként hasítottak szívembe darabokra törve azt. „Vége, Bill.”
Csak álltam lemerevedve és nem jött ki egy hang se a torkomon. Szívem eszeveszetten fájt és elmémet elhagyta a józan gondolkodó képessége. Üvölteni akartam. Térdre borulni előtted, hogy bevalljam neked újra és újra, hogy te vagy az életem értelme és mennyire szeretlek. Nem akarlak elveszíteni.
De egy hang se jött ki a torkomon. Némán és könyörgő tekintettel néztem, ahogy hozzám beszélsz, de füleim nem hallották angyali hangod. Csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség és egy
szó nélkül végignéztem, ahogy csendben kilépsz a szobából és az életemből is. Tudtam, hogy itt a vége. Végleg elveszítettelek. A Saját hibámból. Igen én tehetek róla hogy többé nem vagy mellettem. Nem ölelhetlek át, nem érezhetem csókod édes ízét és nem láthatom angyali mosolyod, ami mindig felvidított. Egy gyáva féregnek érzem magam. Egy kincs voltál nekem. Egy gyönyörű csillag, ami beragyogta életem sötét egét. Az összes csillag közül a legfényesebb. Mikor feltűntél az égen elvakított fényed, beragyogta az életem. És most itt ülök a sötétségben újra vakon. Nélküled. Nem látok semmit sem többé. Újra felnézek a borús sötét égre. Egy könnycsepp gyűlik össze szemem sarkában és lassan-akár az esőcsepp az ablakon- végig folyik arcomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése