A fogorvosnál (1.rész)

Felébredtem. Vagyis igazából nem ébredtem fel, hiszem egész éjjel nem tudtam aludni. A tudat, hogy fél9-re a fogorvosnál kell lennem, tönkretette az elmúlt két napomat. Nem szeretek odajárni. Sőt.. ki az aki szeret. Persze, Willy Wonka, mert az ő fogai sohasem romlanak el, az ő fogai mindig egyenesek és hiánytalanul a szájban lapulnak. De.. nem hiszem hogy a valóságban létezik ilyen ember. Na, mindegy. Lassan kitápászkodom az ágyból, realizálom még egyszer, hogy akkor irány a fogdoki, majd felöltözöm, rendbe teszem magam, és már kattan is a zár.Nem akarok menni. NEMNEMNEM. Aztán amikor a rendelő ajtaját nyitva beléptem a váróba, a nemek hangosan törtek fel a számból. Nem volt bent senki, csak egy sapkás srác, aki elég érdekesen nézett rám. Leültem vele szemben, a kezem remegni kezdett. Bentről fogfúrás hangjai hallatszottak, amire a fiú fájó nyüszítéssel reagált velem szemben. Most én néztem rá furán. Amikor észrevette hogy igen, én is hallottam, elvigyorodott, előre dőlt, könyökeit a lábára tette, és a kezeit morzsolgatva csak annyit mondott: -Nem tehetek róla.. utálom a fogorvosokat.- Na, és ekkor realizálódott bennem, hogy ki is a srác. Tom Kaulitz, a tokio Hotel gitárosa. Basszus. Hát ugye hogy jól gondoltam? Mindenkinek elromlik a foga..
Nem..vagyis próbáltam nem kimutatni, hogy felismertem. Régen nagyon szerettem őket, de aztán valamilyen okból abbahagytam a zenehallgatást..
Visszamosolyogtam a srácra, jelezve hogy nincs egyedül, én is szinte csokis gatyával ülök itt. Aztán mocorogni kezdett, végül elkezdtünk beszélgetni.
-Elmondod a neved?
- Persze. Joe vagyok.. Joanne..de inkább csak Joe.-Tom elmosolyodott, felém nyújtotta a kezét, majd ő is bemutatkozott.
-Én Tom vagyok, örülök hogy nem én vagyok egyedül ilyen rettegős ember..
-Hát..szerintem csak Willy Wonkának nincsenek rossz fogai..szóval..
-Én is pont erre gondoltam elindulás előtt!-lelkesedett..elég meglepően.
-Tényleg? Kicsi a világ..- nem értem hogy lehet még egy ekkora idióta a földön, akinek Wonka jut eszébe a fogorvoshoz indulás közben.. Az elkövetkezendő 5-10 percben nagyon jót beszélgettünk,szinte villogott azzal, hogy ő a TH-ban és hogy én hogyhogy nem ismertem fel és blablabla..a kis csajozós. Mindig is tudtam hogy ilyen..de ez maradjon csak az én titkom. Aztán behívtak. Fura volt hogy nem Tomot hívták be hiszen előbb itt volt..Beléptem az ajtón, a doki a szék felé terelt, de én abban a pillanatban hátrálni kezdtem, és valamilyen hülye ötlettől vezérelve elkaptam Tom kezét, majd berángattam magammal-akarata ellenére- hogy fogja a kezem végig. Lehet nem volt jó ötlet. A fogam lyukas volt, a fúrás hangos és fájdalmas, Tom arca pedig hol kék volt..hol meg akkora szemekkel nézett a doki kezére majd rám, hogy azt hittem ott halok meg. Mikor végeztünk, Tom megdicsért hogy mennyire ügyes voltam, bár a szemeit inkább csukva tartotta. Megértem. Egyrészt marha szarul nézhettem ki teljesen elzsibbadt pofával, másrészt szerintem én sem bírtam volna a látványt, miközben a doki a szemem előtt méri ki az injekcióba az érzéstelenítő adagomat.

Helyet cseréltünk Tommal, én elindultam az asszisztens felé a papírokért. Visszanéztem az orvos irányába, amit nem kellett volna. Tom szinte kifordulva meredt rám hatalmas, szinte már könnybe lábadt szemekkel. A többiről ne is beszéljünk. Talán nagyvonalakban annyi, hogy a szája úgy görbült lefelé s fején, hogy legszívesebben kitéptem volna a székből és hónom alá csapva, elrohantam volna vele valami fogorvosmentes övezetbe. De sajnos csak annyit tehettem, hogy rámosolyogtam együtt érzően – már amennyire a zsibbadt fejem engedte- majd közöltem szinte érthetetlenül, hogy megvárom őt, és lehuppantam a fal melletti székre. Ám ekkor olyan dolog történt, ami..hát..brutális. Először csak csapkodás hangjaira lettem figyelmes, aztán mire odanéztem, Tomon már lovagló pózban ült a doki, és küzdött kezében a fúróval a fiú ellen, aki menekülni próbált. Toma lelkét beleadva küzdött az orvos, és a szekbenmaradás ellen. A látvány annyira sokkolt, hogy elfelejtettem becsukni a szám, és a nyálam véletlenül végigfolyt mindenen. Aztán mire megint észbekaptam, a asszisztens felpattant mellőlem, valami vas cuccot húzott az ujjára, odaállt Tom feje mögé, majd betette az ujját a fiú szájába. Tom vergődött, nyüszített, a doki is, én meg még mindig a nyálamat folyattam. Aztán észbekaptam (megint) felálltam, és odamentem hozzájuk.
-Mahu mi a fehét csinának? Herenthétlen így ih fél, hát még ha mahuhat is hohhávehhük!
A hangomra mindenki abbahagyta a ténykedést, bár kétlem, hogy értették is, amit mondtam.
-Engedjé el! Maj é lehuttatom!-odahúztam egy széket Tom mellé, megragadtam a kezét, az ölembe vettem azt, aztán a dokira néztem mérgesen. Ő vette a lapot, ahogy az asszisztens is, mind a ketten békénhagyták Tomot.
-Nyuhi. Itt lehek véhih. Nem enhedem hogy bánhanak.- Tom rámmosolygott, és eltűnt a szeméből az előbbi kétségbeesés. Az injekció assan hatni kezdett nála, ő pedig egész idő alatt engem nézett. Én meg őt. Közben azon merengtem, hogy hogy a fenébe nézhet ki ilyen jól. Ez a fonott Sean Paul-os frizkó..ezerszer jobban áll neki, mint a raszta haj. Aztán az állát és az ajkait figyeltem meg a körülöttük lévő borostát. Majd a szemeit figyeltem meg. Elképzeltem befestve őket, és magam előtt láttam Bill-t. Elnevettem magam. Hihetetlen, hogy mennyire szeretik egymást, és mennyire hasonlítanak. Hihetetlen, hogy létezik ilyen magas szinten szeretet és kötődés, ahogy kettejük között van. Hihetetlen, hogy manapság nem foglalkoztam a TH-val. Gondolataimból Tom rángatott ki. A kezemben lévő kezével megfogta az enyémet kicsit szorosabban, jelezvén, hogy készen van.Elintéztük a papírokat, közben mind a ketten meg tanultunk újra beszélni, és elindultunk kifelé.
-Nos..- szólaltam meg, mert kínosnak éreztem a csendet.
-Nos?- vágott Tom a szavamba, közben pedig rám mosolygott. Hihetetlen a mosolya is..
_Nos..gondoltam akkor te jobbra-intettem a parkoló autók közül a legtomosabb felé- én meg balra.
_ Miről beszélsz?
-Hát, gontolam beszállsz a kocsidba és mész amerre látsz..különben is, jobb, ha igyekszel, mert a lesifotósok mindenütt ott vannak.- Tom elnevette magát. Olyan..olyan jóízűen.
-Joe, te bolond vagy. 1. Gyalog jöttem. 2. Leszarom a fotósokat. 3. Nehogy azt hidd, hogy ezek után csak így itt hagylak..
A hanglejtése annyira..olyan..szóval, Tom olyan volt, mint egy átlagos ember. Ledöbbentett. Magam elé meredve konstatáltam a tényeket magamban, amikor félfüllel hallottam egy füttyszót, majd azt, hogy Tom ujjongani kezd. Felnéztem, láttam, hogy a hátam mögé vigyorog, ezért megfordultam. Egy fekete terepjáró szerű autó állt ott lehúzott ablakokkal, a vezető ülésben Billel. Basszus. Az állam úgy ahogy volt, a földön koppant. Bill kiszállt a járgányból, megkerülte azt és odajött hozzánk. Tom mondott valamit, asszem bemutatott, mert csak arra lettem figyelmes, hogy Bill a kezemet rázza. Szörnyen nézhettem ki. Képzelj el. Barna, félig kócos haj, atomnagy kerekre nyílt szemek, földön lévő áll..húh. Én biztosan nem nyúlnék magamhoz bottal sem ilyen állapotban.
-Te nőfaló! Már megint valami rajongó leányzót csavarsz magad köré?- hencegett Tom tarkójára vágva Bill.
- Hülye Nem csavarodik ő sehová, (ó, dehogynem te kis butus) és nemis ra.. Joe.. Ezt nem is beszéltük meg. Rajongó vagy?-még a rendelőben meséltem neki hogy régebben hallgattam őket..lehet nem kellett volna.
-Ki? Én?- Na most. Ha azt mondom igen, lealacsonyítanak, adnak két autogrammot, és elmennek. Ha azt mondom, hogy nem, akkor meg..akkor is elmennek. Ezt valahogy ki kell kerülni..
-Ja. Rajongom a fogdoki fullparás pácienseiért.
Tom meglepődött a válaszon, kissé elkerekedtek a szemei, melyek nem mellesleg azt sugározták, hogy nekem most végem van. Bill vette a lapot, hahotázni kezdett, Tom pedig fura fejet vágva várta csendben, amíg elállt tesója rohama. Reméltem, hogy nem sértettem vérig. De nem történt meg. Tom inkább Billre volt mérges hahotázás miatt, mivel olyat öklözött a hasába, amit én már nem neveznék barátinak. Bill sajogva fogta a hasát, de a nevetést még mindig nem hagyta abba.Én is elvigyorodtam. Tényleg olyan emberiek…
-Gyere Joe, elviszünk.- Szólt Tom, közben már meg is ragadta a kezem, így választásom nem volt. Sokkoltam. Ki ne sokkolt volna, ha híres emberekkel- vagy hogy fokozzam, kedvenc hírességeivel- ül egy autóba, és nem azért, mert nyert egy körutat velük meg a gorilláikkal, hanem azért, mert ők hívták.Esetemben még rángattak is, ami ha két évvel ezelőtt történik meg biztosan bepisiltem volna az örömtől. Odaértünk a kocsihoz, Bill a póklábaival odaszökdécselt az autóhoz és kinyitotta nekem a hátsóajtót. Kezével pukedlizve meghajolva, Mama-ként szólítva tessékelt be. Aztán egyszercsak Tom bepattant mellém. Mellém. És nem az anbyósülésre Bill mellé, hanem mellém, az idióta Willy wonkával jövő, nyálcsorgató nőszemély mellé. Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha.