Ez nem Th-s szösszenet de elküldte nekem Timi csak úgy és nagyon megtetszett. Gondoltam megosztom veletek is :)
Az égen színes madarak repkednek, a földön pedig mindenki színes ruhákban járkál. Mindenki boldog, nyalókát nyaldosnak a kisgyerekek, a felnőttek pedig jólesően moslyogva figyelik őket. Az utca népe mosolyog. Mindenki. A hajléktalanoknak aranyból készült miniatűr házaik vannak, az autók lassan közlekednek, senki sem száguldozik..A szél kellemesen érinti meg az ember arcát,s a nyár is különösen enyhén,mégis jólesően meleg.Az utcán mindenfelé smaragdzöld a fű, s virágok tömbkelege fedi. Piros,kék,sárga,és minden egyéb árnyalatú színes és szép virágok.
A mogorva eladónéni az utca sarkán kedvezménnyel és mosollyal az arcán csalogatja vevőit, vérszomjas kutyája pedig szelíd tekintettel figyel rám a ház mögül.
Az emberek kézenfogva sétálnak párjukkal. Egyedül te, és én vagyok az, akiknek ruhájuk színtelen, kezüket senki sem fogja,magányosan mosoly nélkül sétálnak végig az úton, s nyomunkabn elhal a zöld fű, a virágok elporladnak. Mi vagyunk azok, akiket elkerülnek a madarak rajai, a szél bántón túr a hajunkba, a nyár melege pedig tikkasztóan éget. Nem vagyunk e világba valók. Tudod? Én tudom. Hogy honnan? Elég ránézni az emberek arcára. A megvetés mellyel téged, s engem bámulnak, a bántó szél mely arcomba fújja hajam, s nem engedi hogy lássalak, még így hátulról sem.. Hogy honnan tudom?
Onnan, hogy akárhányszor megpróbállak megközelíteni,mindig eltűnsz, vagy ha nem is tűnsz el, úgy teszel, mintha egy üveglap lennék akin csak úgy át lehet nézni. Aztán amikor felsejlik előtted az alakom, néha eleresztesz egy-egy mosolyt. És tudod mi történik akkor? Egy apró színes madár közelebbrepül hozzám, s boldogan játszdozik köröttem. Aztána mosolyod a semmivé lesz, s ekkor a madár is újra a magasba száll. Amikor hozzámszólsz, talpunk alatt kisarjad a fű, a virágok kinyílnak, a gyönyörű fehér liliomok az út mentén végig virágzani kezdenek. De csak egy pillanatig. Pont addig, amíg megkérdezed tőlem hogy mit akarok tőled. Aztán csönd vegyül el, a szél ismét belémkap, s bántón arconvág,majd tovaszáll, s a liliomok hadát kegyetlenül kitépi a földből.Majd mikor végzett a kedvenc virágommal, a te arcodba csap, s mohón ostromol. Állod a csapásokat, bár néha felszisszensz..de továbbgyalogolsz az úton. Nem érdekel a világ körötted, fel sem nézel, a járdát bámulva magad előtt mész egyenest hazafelé. Tudod, erre mondják, hogy a vak is látja. Látja, hogy te meg én, egymásnak vagyunk teremtve. Hogy te meg én örökre együtt lehetnénk, ha. Ha végre elmondanád nekem hogy miért nem akarod. Ha végre belenézhetnék a gyönyörű szemeidbe, s tudathatnám veled azt, hogy mennyire szeretlek. Ha te viszont éreznéd azt amit én, akkor,akkor minden más lenne. Csatlakoznánk az álomvilághoz mi ketten is. Boldogak lennénk végre, s a szél is cirógatná arcunkat. De te csak mész tovább egyensen, semmivel sem törődve
A mogorva eladónéni az utca sarkán kedvezménnyel és mosollyal az arcán csalogatja vevőit, vérszomjas kutyája pedig szelíd tekintettel figyel rám a ház mögül.
Az emberek kézenfogva sétálnak párjukkal. Egyedül te, és én vagyok az, akiknek ruhájuk színtelen, kezüket senki sem fogja,magányosan mosoly nélkül sétálnak végig az úton, s nyomunkabn elhal a zöld fű, a virágok elporladnak. Mi vagyunk azok, akiket elkerülnek a madarak rajai, a szél bántón túr a hajunkba, a nyár melege pedig tikkasztóan éget. Nem vagyunk e világba valók. Tudod? Én tudom. Hogy honnan? Elég ránézni az emberek arcára. A megvetés mellyel téged, s engem bámulnak, a bántó szél mely arcomba fújja hajam, s nem engedi hogy lássalak, még így hátulról sem.. Hogy honnan tudom?
Onnan, hogy akárhányszor megpróbállak megközelíteni,mindig eltűnsz, vagy ha nem is tűnsz el, úgy teszel, mintha egy üveglap lennék akin csak úgy át lehet nézni. Aztán amikor felsejlik előtted az alakom, néha eleresztesz egy-egy mosolyt. És tudod mi történik akkor? Egy apró színes madár közelebbrepül hozzám, s boldogan játszdozik köröttem. Aztána mosolyod a semmivé lesz, s ekkor a madár is újra a magasba száll. Amikor hozzámszólsz, talpunk alatt kisarjad a fű, a virágok kinyílnak, a gyönyörű fehér liliomok az út mentén végig virágzani kezdenek. De csak egy pillanatig. Pont addig, amíg megkérdezed tőlem hogy mit akarok tőled. Aztán csönd vegyül el, a szél ismét belémkap, s bántón arconvág,majd tovaszáll, s a liliomok hadát kegyetlenül kitépi a földből.Majd mikor végzett a kedvenc virágommal, a te arcodba csap, s mohón ostromol. Állod a csapásokat, bár néha felszisszensz..de továbbgyalogolsz az úton. Nem érdekel a világ körötted, fel sem nézel, a járdát bámulva magad előtt mész egyenest hazafelé. Tudod, erre mondják, hogy a vak is látja. Látja, hogy te meg én, egymásnak vagyunk teremtve. Hogy te meg én örökre együtt lehetnénk, ha. Ha végre elmondanád nekem hogy miért nem akarod. Ha végre belenézhetnék a gyönyörű szemeidbe, s tudathatnám veled azt, hogy mennyire szeretlek. Ha te viszont éreznéd azt amit én, akkor,akkor minden más lenne. Csatlakoznánk az álomvilághoz mi ketten is. Boldogak lennénk végre, s a szél is cirógatná arcunkat. De te csak mész tovább egyensen, semmivel sem törődve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése