Első novellám az alap ötletet drága Timinek köszönhetem aki most már velem párhuzamosan írja erre a blogra történeteket. Remélem tetszik. És véleményeket kérek! Fontos lenne hogy tudjam írjak még novellákat (akár más témában is ) vagy maradjak a hosszabb sztoriknál :P Jó olvasást! :)
- Eddig ez a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptunk. –bökött Bill a kezemben lévő csodaszép díjra.
- Az bizony öcsi. És ezt meg is kell ünnepelni.
- Vigyázat Las Vegas! Jövünk! –kiáltottuk egyszerre.
- Szerinted mennyire lehet lemaradva Georg és Gustav? –nézett a visszapillantó tükörbe Bill.
- Sokkal. –legyintettem- Ez egy R8-as! –simítottam végig az autóm műszerfalán.
- Felvágós. –prüszkölte testvérem- Fogadjunk, hogy a Q7-esem oda veri.
Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Ezt kihívásnak veszem! –mosolygott ördögien Bill és a gázra taposott.
Az autóm szélsebesen szelte a korom sötét országutat a semmi közepén. Nagyon rossz előérzetem támadt.
- Ez nem jó vicc. –néztem rá ijedten.
- Ugyan már Tom! –nyomta lejjebb a gázpedált, amitől az autó még jobban meglódult.
Bill rám pillantott, arcán incselkedő mosoly tanyázott, mint mikor kicsik voltunk és rosszban sántikáltunk.
Egy bukkanót éreztem, ami megdobta az autót és testvérem arcán a mosoly helyét ijedtség vette át. Örült fékcsikorgás ütötte meg a fülemet.
Mikor magamhoz tértem nagy fájdalmat éreztem a lábamban, karomban és a fejemben. Valami meleg és ragacsos folyt végig az arcomon. Kinyitottam a szemem. Az első dolog, amit megpillantottam az a díj volt nem messze az autótól a földön hevert. Belém csapott a felismerés, ahogy visszatértek emlékeim. Hol van Bill!? Ijedten balra fordultam, de ő nem volt ott. Pánikba estem és a fájdalommal nem törődve kimásztam a fejre állt kocsi roncsaiból. Mikor megpillantottam élettelen testét nem messze a földön heverni jeges félelem töltött el.
- BIILL!! –üvöltöttem az őrület határán miközben lábaim nem törődve a fájdalommal sebesen hozzá vittek.
- NEnenene…- küszködtem a könnyeimmel miközben ikremet magamhoz öleltem. Kapkodva kutattam zsebeimnek a telefonom után.
- A francba! –hajítottam el a használhatatlan készüléket.
- Nem hagyhatsz itt! Hallod? –simogattam meg arcát. Szorosan magamhoz öleltem és szabad utat engedtem könnyeimnek. Nem tudtam elhinni, hogy nincs többé. Éreztem, hogy lelkem egy nagy része a semmibe vész kínzó fájdalmas űrt hagyva maga után.
Valami világos fény szűrődött át csukott szemhéjaimon. Georgot hallottam telefonálni és Gustav közeledett felém. Felnéztem rá, arcán a döbbenet és a fájdalom tükröződött. Csak ültem a földön Bill testét ringatva és egyre csak sírtam.
***
Riadtan ülök fel az ágyban. Az izzadság patakokban folyik rólam.
Ma is úgy ébredek, mint valami zombi. Lassan két hete nem aludtam semmit. Csak amennyit a pszichológus által felírt nyugattó hatott. Napi 2-3 óra. Amint lecsukom, a szemem Billt látom magam előtt. Ahogy a karomban tartom. Azon az estén. A nap többi részében csak bámulom régi szobám falait és kellékeit. Kizárom a külvilágot és minden érzést. Valamivel jobb így. Mikor Bill meghalt úgy éreztem én is meghaltam vele együtt azon az estén. Csak egyvalamit nem tudok kizárni. A kínzó űrt és hiányérzetet, amit maga mögött hagyott. Az élet új értelmet nyert számomra. Nem megélnem, átélnem, hanem túlélnem kell.
Mint minden reggel anyu megint bejön hozzám és megpróbál rávenni, hogy egyek valamit vagy legalább szóljak hozzá. Általában csak este hagyom el a szobát. Mikor mindenki alszik. Nem akarok találkozni senkivel.
- Még később visszanézek. - simított végig arcomon és adott egy puszit a homlokomra.
Én még mindig a plafont fixírozom.
- El kell intéznem pár dolgot a temetéssel kapcsolatban. –csuklik el a hangja.
- Várj anya. –kapom el reflexből a karját. Reménykedve néz rám.
- A temetést én szeretném intézni. –suttogom. Tudtam, hogy ennyivel még tartozom Billnek.
Anyu bólint egyet beleegyezően és szeme sarkában egy könnycsepp jelenik meg.
***
Leemelem a fogasról a fekete zakót és felveszem. Az utolsó simítás is megvan. Nézem elégedetten a tükörben magam. Felkészültem, hogy elkísérjem utolsó útjára Billt
A temető előtt hatalmas tömeg áll. A rajongók mind feketében vannak, kezükben egy-egy gyertyával.Némán vállnak szét utat engedve nekem és anyunak.Néhányan a vállamra teszik a kezüket jelezve részvétüket, mások csak csendben siratják testvéremet.
A ravatalozóban minden családtagom és közeli barát ott van. Nagy részével nem is találkoztam a baleset óta. Megpillantottam Bill koporsóját a terem túl végében. Önkívületi állapotban szelem át rokonaim tengerét. Lassan fellépek a két lépcsős emelvényre és a nyitott koporsó fölé hajolok. A szívem elszorult mikor megláttam testvérem arcát. Mintha csak aludna. Egy emlékkép kúszik a fejembe. Mikor kisebbek voltunk és úgy ébresztettem Billt, hogy egy pohár vizet öntöttem a nyakába. Nagyon mérges volt rám.
Az emlék hatására elmosolyodok. Meleg fuvallatot érezek az arcomon, egy nagyon ismerős jó érzés fog el és a csontomig hatol. Azelőtt ez természetes érzés volt mikor Bill mellettem volt. Tudom, érzem, hogy most is itt van velem.
Lágy szorítást érzek a vállamon.
- Gyere. –szól Georg és négy fekete ruhás férfi lép elő mögüle, körbeállják a koporsót és előkészítik utolsó útjára.
A ravatalozóból elindul a menet. Elől viszik, testvéremet mi pedig mögötte megyünk.
Lágyan szól egy lassú szám. Bill egyik kedvence. Talán mondhatom, hogy ez volt a legszebb és ezzel dolgozott a legtöbbet. Mikor testvérem hanga felcsendült édesanyám mellettem hangos zokogásban tört ki. Nekem még mindig nem ment. Csak a bennem erősödő fájdalom, kín és hiányérzet jelezte egyedül, hogy még hús-vér ember vagyok.
Mikor leengedték a koporsót végső helyére valami sötét érzés fogott el. Rájöttem, hogy többé sohasem fogom látni Billt. A másik felemet. Egyedül maradtam. Csak némán bámulok magam elé és küzdök a pokoli kínnal, ami belülről felemészt.
Hazafelé az út csendes. Senki sem szól a másikhoz. Még Georg is - akinek mindig van egy két jó szava- is csak bámul ki az ablakon.
Iszonyatosan gyengének érezem magam a bennem tomboló viharral szemben. Érzem, hogy felfelé kúszik a torkomon és fojtogat. Leparkolok a házunk előtt. Meg sem várom, a többieket csak berontok az ajtón és felfutok, az emeletre magam mögött becsapom a szobám ajtaját. Mindent, ami a kezem ügyébe kerül, elhajítom. Mintha oldaná a bennem tomboló tűz haragját, vagy megoldana bármit is.
Zokogva kuporodom az ágyamra. Becsukom a szememet és megadom magam teljesen a bennem tomboló tűznek. Ő nyert.
Álmomban egy padon ülök egy csodaszép parkban. Bill sétál felém és leül mellém. Csak rám mosolyog és átölel. Hirtelen minden fádalom eltűnik, és újra egésznek érzem magam. A szemembe néz és mosolyog.
- Nem akarok vissza menni. - nézek rá könyörgően- A pokol ehhez képest semmi. Egy percig sem bírom tovább. Felemészt a hiányod. Veled voltam teljes életem első pillanatától kezdve.
- Tudom, mit érzel. –Néz rám megértően, majd feláll és hívogatóan a kezét nyújtja.
Egy percig sem gondolkozom, megfogom testvérem kezét és együtt elindultunk az ismeretlenbe.
***
Már egy jó ideje elhallgatott a rombolás zaja az emeltről. Csak ültem és a forró teámmal melegítettem a kezem. Lopva Georgra és Simonera néztem. Georg csak maga elé bámult, Simone pedig aggodalmas pillantásokat vetett a lépcső felé. Várta hátha megjelenik Tom.
- Felmegyek. –álltam fel az asztaltól.
Halkan kopogtam az ajtón. Semmi választ nem hallottam így benyitottam. Tom az ágyán feküdt hanyatt. Oda rohantam hozzá, megpróbáltam valamit tenni. De hiába, addigra már nem élt.
A temető előtt hatalmas tömeg áll. A rajongók mind feketében vannak, kezükben egy-egy gyertyával.Némán vállnak szét utat engedve nekem és anyunak.Néhányan a vállamra teszik a kezüket jelezve részvétüket, mások csak csendben siratják testvéremet.
A ravatalozóban minden családtagom és közeli barát ott van. Nagy részével nem is találkoztam a baleset óta. Megpillantottam Bill koporsóját a terem túl végében. Önkívületi állapotban szelem át rokonaim tengerét. Lassan fellépek a két lépcsős emelvényre és a nyitott koporsó fölé hajolok. A szívem elszorult mikor megláttam testvérem arcát. Mintha csak aludna. Egy emlékkép kúszik a fejembe. Mikor kisebbek voltunk és úgy ébresztettem Billt, hogy egy pohár vizet öntöttem a nyakába. Nagyon mérges volt rám.
Az emlék hatására elmosolyodok. Meleg fuvallatot érezek az arcomon, egy nagyon ismerős jó érzés fog el és a csontomig hatol. Azelőtt ez természetes érzés volt mikor Bill mellettem volt. Tudom, érzem, hogy most is itt van velem.
Lágy szorítást érzek a vállamon.
- Gyere. –szól Georg és négy fekete ruhás férfi lép elő mögüle, körbeállják a koporsót és előkészítik utolsó útjára.
A ravatalozóból elindul a menet. Elől viszik, testvéremet mi pedig mögötte megyünk.
Lágyan szól egy lassú szám. Bill egyik kedvence. Talán mondhatom, hogy ez volt a legszebb és ezzel dolgozott a legtöbbet. Mikor testvérem hanga felcsendült édesanyám mellettem hangos zokogásban tört ki. Nekem még mindig nem ment. Csak a bennem erősödő fájdalom, kín és hiányérzet jelezte egyedül, hogy még hús-vér ember vagyok.
Mikor leengedték a koporsót végső helyére valami sötét érzés fogott el. Rájöttem, hogy többé sohasem fogom látni Billt. A másik felemet. Egyedül maradtam. Csak némán bámulok magam elé és küzdök a pokoli kínnal, ami belülről felemészt.
Hazafelé az út csendes. Senki sem szól a másikhoz. Még Georg is - akinek mindig van egy két jó szava- is csak bámul ki az ablakon.
Iszonyatosan gyengének érezem magam a bennem tomboló viharral szemben. Érzem, hogy felfelé kúszik a torkomon és fojtogat. Leparkolok a házunk előtt. Meg sem várom, a többieket csak berontok az ajtón és felfutok, az emeletre magam mögött becsapom a szobám ajtaját. Mindent, ami a kezem ügyébe kerül, elhajítom. Mintha oldaná a bennem tomboló tűz haragját, vagy megoldana bármit is.
Zokogva kuporodom az ágyamra. Becsukom a szememet és megadom magam teljesen a bennem tomboló tűznek. Ő nyert.
Álmomban egy padon ülök egy csodaszép parkban. Bill sétál felém és leül mellém. Csak rám mosolyog és átölel. Hirtelen minden fádalom eltűnik, és újra egésznek érzem magam. A szemembe néz és mosolyog.
- Nem akarok vissza menni. - nézek rá könyörgően- A pokol ehhez képest semmi. Egy percig sem bírom tovább. Felemészt a hiányod. Veled voltam teljes életem első pillanatától kezdve.
- Tudom, mit érzel. –Néz rám megértően, majd feláll és hívogatóan a kezét nyújtja.
Egy percig sem gondolkozom, megfogom testvérem kezét és együtt elindultunk az ismeretlenbe.
***
Már egy jó ideje elhallgatott a rombolás zaja az emeltről. Csak ültem és a forró teámmal melegítettem a kezem. Lopva Georgra és Simonera néztem. Georg csak maga elé bámult, Simone pedig aggodalmas pillantásokat vetett a lépcső felé. Várta hátha megjelenik Tom.
- Felmegyek. –álltam fel az asztaltól.
Halkan kopogtam az ajtón. Semmi választ nem hallottam így benyitottam. Tom az ágyán feküdt hanyatt. Oda rohantam hozzá, megpróbáltam valamit tenni. De hiába, addigra már nem élt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése