Másnap reggel gyönyörű napsütéses reggelre ébredtem Bill karjaiban, aki még aludt. Magamban mosolyogva pörgettem végig a tegnap eseményeit. Óvatosan kibújtam Bill öleléséből és kitakaróztam, mert szörnyen melegem volt, éreztem, hogy a tarkómon gyöngyözik az izzadság. Hirtelen ötlettől vezérelve felültem. Nem kellett volna, mert nagyon megszédültem és görcsbe rándult a gyomrom.
Kezemet a számra tapasztva rohantam ki a mosdóba, hogy kiadjam a tegnapi vacsorát. Szörnyen rosszul éreztem magam. Mikor valamivel jobban lettem megmostam a fogamat és letusoltam, hogy egy kicsit felfrissüljek. Hiába folyattam a hideg vizet valahogy nem akart a forróság lejjebb apadni és a szédülés mellé kaptam még egy jó kis fejfájást. Kimásztam a zuhany alól felkaptam a fehér neműm meg egy pólót és elindultam vissza az ágyba.
- Jól érzed magad? – kérdezte Bill mikor meglátott az ajtóban és aggódva méregetett- falfehér vagy!
- Nem igazán. - motyogtam miközben bebújtam mellé az ágyba és hozzá bújtam.
- Nem vagy te lázas? –tette a homlokomra a hűs kezét.
- Nem tudom. Takaróztam be nyakig, a zuhany alatt még melegem volt most meg mintha az Antarktiszon lennék.
Mikor Bill aggódva konstatálta, hogy magas lázam van, és fél órán belül harmadszorra rohanok ki a mosdóba úgy döntött kihívja az orvost. Egy rendes középkorú szakállas fickó jött ki, aki megvizsgált és egyből felállította a diagnózist. Szerinte elkaptam valami vírust. Írt fel rá gyógyszert. Valahogy nem úgy éreztem magam, mint amikor az ember vírust kap el, de ő volt a doki, nem vitatkoztam vele. Az elkövetkezendő napok ugyan úgy teltek. Napközben kezdtem jobban lenni este ettem egy keveset, amitől másnap reggel a gyomrom startból megszabadult. A lázam pedig állandó volt. Hol kicsit lejjebb ment hol nagyon felszökött. Bill folyton mellettem volt és segített, amiben tudott. Körülbelül egy hét szenvedés után kezdtek múlnia tüneteim. A lázam nem szökött az egekbe és a szilárd kaját is elfogadta a gyomrom. Még a kertbe is kimentem a friss levegőre.
*
Délután fáradtan ébredtem meg. Bill lágyan átölelt és megcsókolt.
- Jó reggelt kicsim. –mosolygott.
- Szia, édesem. –mondtam álmosan és elgondolkoztam, hogy vajon mióta alhatok. Még nem éreztem magam teljesen jól. Felültem az ágyon és kinéztem az ablakon. Sötétedett.
- Hány óra van?- Fordultam Billhez.
- Mindjárt nyolc. Hogy vagy?
Finom meleg kezével eltűrte hajam az arcomból és lágyan megcsókolt.
- Most már sokkal jobban- mondtam elégedetten és elmosolyodtam. – Lehet egy kis levegő nem ártana.
- Szeretnél elmenni, sétálni?- kérdezte szelíden.
- Az remek lenne. Már lassan egy hete ki sem mozdultam a házból.– viszonoztam csókját.
Felöltöztünk és kisétáltunk a közeli parkba. Egy fekete lesötétített Audi állt meg a park bejáratánál. A két biztonsági őr szállt ki, akik hetek óta kísérnek minket.
- Nem hívtalak titeket. –nézett rájuk meglepetten Bill.
- Tudom. –szólalt meg az alacsonyabb kopasz fazon- A bátyád szólt, hogy jöjjünk utánatok.
- Ez csak egy park. – Húzta fel a szemöldökét Bill.
- Tudjuk, de lehet, hogy nem biztonságos. –lépett közelebb hozzánk a magasabbik férfi.
- Mi viszont szeretnénk kettesben lenni kicsit! –csattant fel Bill- Ha annyira maradni akartok, akkor várjatok a kocsiban itt a bejáratnál.
Azzal átfogta a derekamat és a park felé irányított.
- Nem voltál kicsit túl durva? –néztem kérdőn rá mikor már tisztes távolságban voltunk.
- Lehet. –mondta kicsit megbánóan - de az agyamra mennek már. Tudom, hogy én ragaszkodtam hozzá, hogy mindenhova kövessenek, de az istenért itt vagyunk a háztól nem mesze. Nem lesz gáz.
A park lélegzetelállító volt. Gyönyörű fák virágok és bokrok tarkították melyek között kis ösvények kacskaringóztak labirintusszerűen. Kézen fogva sétálgattunk, míg a park közepén álló gyönyörű szökőkúthoz nem értünk. A víz több sugárban szimfóniaszerűen tört elő 3-4 méter magasba, mint egy szép dallam. Leültünk az egyik padra és csendben beszélgettünk. A jövőt tervezgettük. Mikor elkezdett sötétedni a szökőkútban bekapcsoltak a lámpák, amik különböző színekben pompáztak és tökéletesen harmonizált táncuk a vízi szimfóniával. Teljesen elvarázsolt. Fejemet Bill vállára hajtottam és csendben néztük a szökőkutat. Ahogy hűlt az idő egyre jobban fáztam. Bill a rám terítette pulcsiját és a hátamat dörzsölgette. Hirtelen lépéseket hallottam a hátam mögül.
- Te is hallottad? – néztem körbe rémülten.
- Nem hallottam semmit. –nézett körül Bill is – Nincs itt senki rajtunk kívül. – vette elő azt a mosolyát, amelyik a kedvencem volt.
- De most már inkább menjünk jó? –szorítottam meg a kezét és elindultunk visszafelé. Nagyon rossz érzésem volt.
Egyszer csak 4 férfi sétált elő, körbe véve minket. Kettő megragadta Billt elrángatták mellőlem és a földre nyomták a harmadik meg satuban tartotta a csuklóimnál fogva a kezeimet a hátam mögött. Reszkettem..
- Mit akartok? –kérdeztem pániktól és félelemtől átitatott hangon.
- Óóó. Tőled semmit Cicám! –jött felém az utolsó nagydarab bőrkabátos fickó- A főnök kifejezetten megtiltotta, hogy hozzád nyúljunk. –nevetett öntelten- Ha hamarabb látlak meg tuti hogy nem megyek bele a feltételébe- kapta el az állkapcsomat, erőszakosan oldalra fordította a fejemet és végig szagolta a nyakamat. A félelem és az undor jeges érzése kavargott bennem.
- Őt hagyjátok békén! – kiabált rá Bill a fickóra.
- Jaaj hogy te is itt vagy? Majdnem megfeledkeztem, hogy miért is jöttünk. –nevette el magát miközben tőlem távolodva a másik 2 társa felé sétált, akik Billt tartották. Majd hirtelen leguggolt mellé és a pólójánál fogva emelte fel a földről.
- Búcsúzz el a kis barátnődtől! – mosolygott ördögien rám és visszalökte Billt a földre.
- Te szemét! – ordított Bill a férfi felé, aki megpördült és lendületből teljes erővel hasba rúgta őt.
- NEEE! –ordítottam felé az őrület határán- NE bántsd!
A fickó, aki engem tartott befogta a számat a másik kezével. A z egyik támadó mutató ujjával a szája előtt jelezte nekem, hogy maradjak csendben. Azt a lenéző, gusztustalan vigyort az arcán sosem felejtem el. Bill a földön feküdt a fájdalomtól eltorzult arccal.
Ekkor egyszerre kezdte el mind a 3 támadó rugdosni ahol csak érték. Hallottam Bill nyögéseit és a tompa puffanásokat, amikor a fickók bakancsa a testét érte. Rugdosták ahol csak érték. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni az engem fogságban tartó ember kezeiből, de eredménytelenül. Záporoztak a könnyeim és éreztem, hogy a tehetetlenség megőrjít. Bill már rég elvesztette az eszméletét mikor zajt hallottam nem messze. A támadók hirtelen ledermedtek és abba hagyták Bill kínzását.
- Valaki jön! –szólt rémülten az egyik.
- És nem csak egy ember! Pucoljunk innen! – adta ki a parancsot a főnök.
Az engem tartó fickó lelökött a földre és elkezdtek futni az ellenkező irányba.
Oda másztam Bill mellé és zokogva húztam az ölembe. Egyenetlenül és erőtlenül vette a levegőt és csupa vér volt mindenhol az arca, karja, pólója. Akkor ért oda a két fickó, aki elriasztotta a támadókat.
- Jézusom! – hallottam meg az ismerős hangot. Felnéztem és a 2 biztonsági őr állt tőlünk 2 lépés távolságra az egyik a zsebeiben kutatott a telefonja után.
- Tudtam, hogy baj lesz! –térdelt le mellém a másik és megtapogatta Bill pulzusát- Gyenge, de van.
A hosszú percek, míg kiért a mentő óráknak tűntek. Egy tapodtat sem voltam hajlandó elmozdulni Bill mellől csak sírtam és az arcát simogattam miközben azt hajtogattam h minden rendben lesz.
- Kérem, engedjen oda! –hallottam meg a mentős hangját a hátam mögül és az egyik őr segített fel a földről. A mentősök igyekeztek minél hamarabb és óvatosabban feltenni Billt a hordágyba. Gondolkodás nélkül beszálltam én is a mentőautóba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése