Bajbee- A gyertyák kórusa

Hétfő éjjel volt. A város betonépületei köré csillagos kelme tekeredett, a hűvös szél pedig lágy fuvallatokkal ringatta álomba a faágak tövénél kucorodó madarakat. Az asztalnál ültem, egy fehér lapot bámulva. Nem számított, hány autó viharzott el odakint zúgva, és hogy hány óránál tartott a mutató. Csak az számított, hogy emléket állítsak. Valamit, amely évtizedek múltán is elérhető lesz. Valamit, ami akkor is ifjúkorom szelíd játékosságát, határtalan képzeletét, és mértéktelen naivitását tükrözi majd, amikor hajam őszbe borul, mosolyomat pedig mély ráncok vonulatai kísérik.
Valamit, ami büszkén hirdeti majd, hogy mennyire szerettem őt.
Hamarosan itt a születésnapom. A tinédzser éveimet visszafordíthatatlanul elhagyom, és kezdetét veszi egy ismeretlen, de élményekkel teli utazás.
Levettem a tollamról a kupakot, majd rápillantottam egy képre, amely a falon függött, tőlem úgy két méterre. Ő szerepelt rajta, kipirult arca mosolygott, fekete haja lágyan omlott a vállára. Tizenkilenc éves volt, amikor ez a kép készült. Hiába a modern kor, nincsen olyan masina, amely képes megfejteni, hogyan tud egy fénykép ennyi érzelmet és varázst magába zárni.
Tekintetem visszatért a lapra, és hagytam, hogy ettől a pillanattól kezdve megálljon az idő. Hogy a Hold a felhők párnáira feküdjön, hogy a szél elfelejtsen a redőnnyel játszani. Hagytam, hogy lénye az agyam utolsó kis szegletébe is beköltözzön, és kifejthesse utánozhatatlan hatását.

És a papíron a tollhegy buzgó vándorlásba kezdett…

A gyertyáimnak

Húsz évemből elvett hatot. Hat évet, amely alatt nem volt üres a szó, nem volt meggyötört az ember, nem volt értéktelen a hit, és nem volt céltalan a beszéd. Úgy jártam, mint a Bibliában Noé, akinek Isten lehetőséget adott a menekülésre. Az én bárkám egy férfi volt. Belé kapaszkodtam, amikor ez a meghajszolt világ végleg bukdácsolni nem kezdett. Annyit ábrándoztam arról, hogy milyen lehet mellette lenni. Amikor egy pillanat erejéig összeér a föld és az ég. Amikor elhiszem a hihetetlent. Amikor végigfut rajtam a borzongás, melyet addig hírből, ha ismertem. Amikor minden olyan ima meghallgatásra talál, amelyek már vagy ezerszer elhagyták az ajkaimat. Amikor kész leszek arra, hogy átéljem a csodát, hogy megértsem a megérthetetlent. Hogy elvesszek, majd magamra találhassak újra, pont ott, ahová a világon a legjobban vágytam – a karjaiba. Hogy lehetőségem legyen a lehetetlenre. Hagytam, hogy megvakítson, hogy elveszett suhancból bölccsé tegyen, hogy minden tündöklő napfelkelte ajándékká váljon.
Bárcsak megölelhetném.
Hogy illatát pórusaim mélyen magukba szívják, és a legapróbb sejtem is életem végéig őrizze azt az igét, amely őt jelképezi. Hogy megérinthessem azt az idegent, akit a szívem annak idején, mint koporsó zárt magába. Amikor róla álmodozok, éretlen felnőttkorom dacosan ás vermet, hogy aztán önmaga eshessen bele.
Vajon milyen lehet a ruhámon az illatát érezni? A vicceim után a nevetését hallani? Vele együtt vacsorázni, belé karolva tévét nézni, mellette ülni az autóban, vitatkozni apróságokon, a mellkasán elaludni, a párnáján felébredni, a koncertjeit végigizgulni, kézen fogva sétálni, csillagokat bámulni, a csöndben értelmet találni… milyen érzés lenne?
Teljesen mindegy, mi történik körülöttem, hány nyár perzseli a vállamat és hány hópihe ül meg a szempilláimon. A leghangosabb fegyverek is elnémulnak, ha ő beszél. Ha valaki azt mondaná, hogy menjek vissza az időben úgy, hogy ő nem létezik, vagy maradjak ugyanígy a vágyakozásnál, akkor az utóbbit választanám. Nem tehetek róla, nekem ő a keresztem. Őt zárom az ujjaim közé, ha imádkozok, és rá feszülve halok meg.
Hogyan képes bárki közömbösen elmenni mellette? Még csak nem is ismerem, mégis lopnék, csalnék, hazudnék, sikkasztanék, háborúznék, és börtönfalba vésném a nevem, csak érte. Nincs az a vulkán, amelyet ne altatna el, és nincs az a tenger, melynek gyilkos hullámait ne csendesítené le. Mi van ebben az emberben Istenem, ami a többi hét milliárdból hiányzik?
Bárcsak több lennék egy rajongónál. Már az is boldoggá tenne, ha tudnám, hány cukorral szereti a kávét. Megismerni a tekintete és a lelke közötti útvesztő minden kicsi zegzugát. Életem legszebb utazása lenne. Még akkor is, ha olyasmit látnék, amit nem akarok. Hiszem, hogy az idő egyfajta eső, amely –ahogyan telik- úgy mossa le a bűnöket. Aki ma még bestia volt, hónapokkal később már valaki mássá válik. Egy olyan emberré, aki olvas a múltból és alkot a jelenből.
Ahányszor elfújom a tortámon az egyre szaporodó gyertyákat, a kívánságom mindig ugyanaz. Változatlanul, és egyre erőteljesebben: Ő.
Éjszakánként néha eszembe jut, hogy vajon hány évet kell még várnom arra, hogy ez a vágyálom teljesüljön. Hogy hányadik gyertya hozza el nekem őt. És mindig megfogadom, hogy bármikor is történjék ez, mindent elmondok majd neki. Mindent, amit eddig csak leírni mertem. Mindent, amely miatta változott meg.

Mindent el fogok mondani az én mindenemnek…

2012.

Ősz volt. Egy hét volt hátra a 38. születésnapomig. Ám ünneplés, pezsgő és baráti ölelések helyett elszáradt falevelek hullottak alá. A fák a deres levegőbe törülköztek. Az avarban varjak viaskodtak az élelemért.
És ott volt egy kéz. Az imádott, tetoválással borított, az idő vasfoga által megkoptatott kéz, amely lesöpörte a faleveleket a síromról.
Sohasem ismerhetett meg. A levél is csak egy hete került hozzá, Isten tudja, honnan. A teljes nevemet is csak most tudta meg, hogy tekintetét a sírkövemre vetette. Három éve haltam meg autóbalesetben. A testemből nem maradt már semmi sem, de lélekben ott álltam mögötte. Láttam, amint szomorú szemekkel mered a csillogó márványra, ahogy tekintete újra és újra végigfut a tragikus évszámon.
Fejét lehajtotta, haja arcába omlott, ajkát pedig harapdálni kezdte. Mindkettőnket úgy mart ez a csönd, mint fémet a savak. Mint amikor nem hat a gyógyszer, ha fáj.
Bill könnybe lábadt szemeivel az égre nézett, majd ismét a sírkövemre.
-Egy másik életben találkozni fogunk, hercegnő. Megígérem. –suttogta elcsukló hangon. Talán villanyszerelő lesz? Vagy orvos? Esetleg újra énekes? Na és én? Elismert tanár? Vagy éhbérért suvickoló takarítónő?
Lehetünk akár koldusok is. Ha ez kell ahhoz, hogy egymásra találhassunk.
Bill elővett egy levelet a szövetkabátja zsebéből, majd két mécses közé állította. A születésnapján írta, pár napja. Szipogott kettőt, könnyeit letörölte a kabátja ujjával, majd felállt és egy fájdalmas nyögés közepette elviharzott.
Soha többé nem ment a temető közelébe.

Egy évvel később, szinte napra pontosan az újságok egy rocksztár végzetes autóbalesetéről cikkeztek. Soha nem látott gyász borult a világra. Egymásba karoló, síró rajongók, fekete zászlók a kiadók székházain, csönd és döbbenet. Ám amint az énekes lelke a fénybe ért, a gyertyák kórusa légies, meleg dalba kezdett. Minden egyes hang magában hordozta a bölcsőből áradó biztonságot, a földön ismeretlennek számító békét. A melódiát odafönt hosszú percekig visszhangozták a felhők. Mintha mézet ontott volna az ég, olyan gyönyörű ívekkel nyúlt le száz meg száz napsugár.

És valahol messze, az ismeretlen új hazában teljesült a kívánságunk.