2012. július 31., kedd

18.rész Überraschung

Már vagy tucatszor hallottam és láttam, ahogy Bill elénekli ezt a számot. Még magamnak is nehezen vallom be, hogy imádom, mert nagyon kifejező és talán az összes számuk közül, amit valaha hallottam tőlük, ez illik a legjobban a hangjához és az a töménytelen érzelem amit átad közben a hallgatóságának az valami varázslatos. Éppen a színpad előtt rohantam át vagy hatodszorra, mint a mérgezett egér, mikor fülemet megütötte a lágy dallam. Egy pillanat alatt kifutott minden gondolat a fejemből és helyét Bill hangja töltötte meg. Akaratomon kívül felé fordultam és csak néztem, miközben zsibbasztóan bódított édes hangja. Álltam, mint valami rakás szerencsétlenség és képtelen voltam tekintetemet levenni róla. Egy teljesen más dimenzióba repített és hagytam, hogy magával ragadjon. Minden megszűnt létezni és csak a hangját és Tom gitárjátékát hallottam. Aztán egyszer csak vége lett, a buborék, ami körbe vett kipukkadt és fülemet újra elárasztották a külső zajok, Bill felpillantott egyenesen rám én pedig elvesztem átható tekintetében, ami úgy fürkészett mintha a lelkem legmélyére lelátna. Egy másodperc elég volt, hogy felfogjam, mit csinálok és ösztönösen cselekedtem. Ijedtemben megfordultam és az ellenkező irányba elindultam, de két lépés után Lenzbe botlottam, aki meglepődve nézett le rám. Láttam, hogy mozog a szája, de egy szót sem értettem belőle. Az előbb történtek teljesen összezavartak és azt se tudtam egy pillanatra, hogy melyik bolygón vagyok. Kikerültem a férfit és sebes léptekkel folytattam utam a legközelebbi folyosó felé. Mire oda értem szinte futottam. Bevágódtam az első mosdóba, ami az utamba került és bezártam magam mögött az ajtót. „Nem vagyok normális, tuti hogy nem vagyok normális!” Győzködtem magam. A mosdókagylóhoz léptem és megnyitottam a csapot. Két nagy adag bő vízzel megmostam az arcom, ami segített kicsit tisztábban gondolkozni. Csak bámultam a tükörben a saját arcképemet és próbáltam meggyőzni magam továbbra is hogy nem vagyok ép elméjű. Becsuktam a szemem, de egyből ki is nyitottam és ijedtemben hátra léptem mikor megláttam magam előtt azt a bódító barna szempárt. „Nem ez csak valami vicc lehet. Az istenit Rose térj már észhez!” - győzködtem tovább magam már félhangosan mikor kopogást hallottam.

- Rose! Jól vagy? – szűrődött be egy izgatott női hangot odakintről. Lassan két mély levegő után nagyjából összeszedtem magam és elfordítva a zárat kinyitottam az ajtót.

- Igen persze jól vagyok. – erőltettem egy halovány mosolyt magamra nyugtatásképp.

- Csak láttam, hogy beviharoztál és jó pár perce bent vagy már. – fürkészett aggodalmasan Karoline - Azt hittem valami bajod van.

- Nem. Nincs semmi, jól vagyok, tényleg. - húztam még szélesebbre a vicsort a képemen és magára hagytam a lányt. Visszamentem a színpad elé hogy összeszedjem a papírjaimat, amit az egyik hangfalon felejtettem a nagy menekülésem közben. Felkészültem arra, hogy újra lássam Billt, de legnagyobb meglepetésemre már senki sem volt a színpadon csak a fény technikus gárda. Egy fokkal nyugodtabban nyúltam a mappám felé és a papírtömböt fellapozva ott folytattam a dolgom ahol abbahagytam. A fel-alá rohangászás és a sok elintéznivaló elterelte teljesen a gondolataimat egészen addig, míg a fiúk öltözője előtt elhaladva meg nem ütötte fülemet Bill éktelen üvöltése.

- A jó istenbe! Mi a fene ütött beléd? Elment az eszed? Ez már a második turné, amin részt veszel velünk és pontosan tudod, hogy nem iszok semmi agyon hűtött lónyálat, mert két korty is elég hogy begyulladjanak a hangszálaim. Vagy pont erre utazol? Hogy le kelljen mondani állomásokat és ne legyen melód? Szóljál, megoldhatjuk, hogy repülsz, csak egy szavadba kerül, bőven van más, aki betöltse a lóti-futi szerepét.

- Mi a rosseb van itt? Nyitottam be a szobába és Bill gyilkos tekintetével találtam szembe magam, amiben most gyengédség helyett egy nagy adag harag csücsült.

- Már csak te hiányoztál!- Csattant fel és a harag mellé undor ült ki a képére, amitől egy pillanat alatt eldurrant az agyam és a halálba kívántam magam, hogy képes voltam hagyni, hogy ez a seggfej elkábítson. Mindig sikerül elérnie, hogy ne változzon a véleményem róla.

- Leszel szíves visszább venni és elmondani, hogy mégis a bajod? – erőltettem némi nyugalmat a hangomba, de szemem valószínű szikrákat szórt. A többiek körülöttünk döbbenten lesték az eseményeket.

- Ez az idióta- mutatott Susy felé vádlón- képes volt hűtött jéghideg Red Bullt hozni nekem mikor tudja, hogy érzékenyek a hangszálaim és nem ihatok ilyet.

Miután Mr. Puffancs elmondta, hogy mi a bánata a lány felé fordultam választ várva, hogy tőle is halljam a történetet.

- Ezeket nem neki hoztam, hanem a többieknek. Csak mielőtt elmondhattam volna Bill letámadott. Az ő energia italai ott van az asztalon már. –mutatott az említett irányba, miközben Billre nézett vádlón.

- Remek. Azt hiszem, jössz Susynak egy bocsánatkéréssel. –tettem karba a kezem várakozóan.

Reméltem, hogy sikerül elérnem a kellő hatást és miután mindenki boldog mehetek tovább a dolgomra. Nevetséges volt az egész hisztéria és át villant az agyamon hogy nem e vert át David és a szerződésem apró betűs részében megtalálom leírva, hogy óvónőnek is leszerződtetett nem csak Managernek. Bill feje pipacsot megszégyenítő színre váltott, és mint valami felajzott bika úgy vágtatott ki mellettem a szobából, hogy a menetszele majdnem kirántott az ajtón. Idióta!

***

Üvölteni lett volna kedvem. Tudtam, hogy Susy baromira nem érdemelte, meg hogy így elbánjak vele, de ő volt éppen kéznél. Majd ha sikerült lehiggadnom megkeresem és bocsánatot kérek tőle. Kivágtam az ajtót, ami a stadion mögötti elzárt rakodó térre vezetett. Mélyeket lélegezve próbáltam össze szedni magam miközben szokásom szerint fel-le járkáltam.

- Milka csokival kiengesztelheted, azt szereti. –hallottam meg Tom hangját az ajtóból.

- Mi va’? –fordultam felé, felháborodottságomat, cseppet sem leplezve.

- Susy. - intette maga mögé- tudod az asszisztensünk, akinek az előbb szedted le a fejét és faltad fel vacsorára.

- Ha-ha-ha… nagy poén volt. Egyedül találtad ki? - vettem elő legszarkasztikusabb formám.

- Baszki Bill mi a franc bajod van? Mióta szóvá tettem azt a pillantást Rose és közted csak a skalpokat gyűjtöd és olyan, vagy mint egy tetves sündisznó. Gustavot is sikerült magadra haragítani, ami nagy szó.

- Befognád a szád?! – rivalltam rá Tomra és egyre jobban kezdtem elveszíteni a türelmem.

- Jól van már Bibi… Nyugi van. – mosolygott rám idiótán és tudtam, hogy magában igen jól szórakozik rajtam. - Tudom, hogy fáj az igazság. –kuncogott fel, nekem meg elöntötte a szar az agyamat. Felkaptam egy félliteres üveget, aminek az alján volt még üdítő és egy határozott, de erős mozdulattal bátyám felé hajítottam, akit kellőképpen fejen talált.

- Baszd meg! Normális vagy? –dörzsölgette a fején a becsapódás helyét majd felkapta az üveget, amivel az előbb hókon találtam és egy hasonlóan intenzív mozdulattal felém repítette. Annyi időm volt, hogy felvegyem a védekező pozíciót így az üveg a combom hátsó részén csattant egy nagyot.

- Hülye állat! – üvöltöttem fel én is. Nem volt kellemes, de felkaptam a földről a palackot és mielőtt lendíthettem volna Tommal találkozott a tekintetünk. Egyszerre szakadt fel belőlünk egy hatalmas röhögés.

- Nem..Ne..Nem vagy normális! – fuldoklott Tom.

- Te se. – fogtam a hasam a nevetéstől.

Gert, az egyik biztonsági őrünk szakította félbe elmebomlásunkat:

- Ne haragudjatok, de előre tudtok jönni? Van egy kis gáz.

Meglepetten néztünk Tommal egymásra majd azonnal Gert után indultunk. Gőzöm se volt róla hogy milyen baj lehetett, amihez mi kellettünk. Lelki szemeim előtt megjelent, hogy a színpad romokban hever vagy Gustavval és Georggal történt valami, de mikor elsiettünk két jó barátunk előtt és saját szememmel győződtem meg menet közben arról, hogy a színpad áll, nem volt több ötletem hogy mi lehet az a hatalmas baj, míg az átkötő folyosón meg nem hallottam az előtérben zajló veszekedést.

- Nem, nem egy tetves rajongó vagyok! Fogd már fel. Ismerem őket! – zengte egy nagyon ismerős hang.

- Ezt etesd meg azzal, aki elhiszi! – nevetett fel gúnnyal a hangjában Rose.

Beléptünk a helyiségbe és majdnem leesett az állam a meglepetéstől.

2012. július 24., kedd

17.rész Káosz&Zűrzavar


Idegesen vágtam ki az épület udvarára nyíló ajtót ahol a turnébusz állt miközben a zsebemben kutattam a cigim után. Remegő kézzel vettem a számba egy szálat és gyújtottam meg mikor hallottam, hogy az ajtó, amin az előbb kijöttem újra kivágódik és egy pár platform magas sarkúban vágtat felém valaki irtó zabosan. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy ki lehet mivel szinte azonnal megszólalt:

- Ez mégis mi a jó franc volt Bill?! – hallottam meg Rose dühös hangját.

- Az igazság. – Szívtam nagyot az égő cigarettából és felé fordultam- A kibaszott igazság, amit már rég el kellett volna mondani ahelyett, hogy rám erőltetsz egy über nevetséges történetet, amit senki nem vesz be, ha van egy csöppnyi esze és látta a karomat! – sétáltam teljesen közel hozzá, ami még jobban kiemelte a köztünk lévő magasságkülönbséget- És meg se kérdezed, hogy ÉN mit akarok –mutattam magamra és minden megvetésem és maradék dühöm rá zúdítottam- érted baszd meg?! Egyszer történik valami ami baszottul csak rólam szól és engem emészt napról napra és még el sem dönthetem, hogy mit akarok kezdeni ezzel a helyzettel, és hogy kivel akarom, vagy nem akarom megosztani. Mert jönnek az okosok, veled az élen, akik helyettem akarnak gondolkozni. Helyettem ne gondolkozz érted?! Csak ha megkérlek rá!

- Komolyan mondom őrületes vagy Bill! Nem gondolkozol igaz? Az eszedbe se jutott, hogy miattad csináltam? Mert tudtam, hogy mekkora hisztéria és cirkusz lesz ebből, ha kiderül, és hogy pontosan ez az utolsó, amire szükséged van, mikor fel akarsz dolgozni egy ilyen helyzetet. – Hangja furcsán csengett, furcsán idegesen, de még sem az a „megfolytalak te barom” féle idegesség volt a hangjában, hanem dorgáló és féltő. – Tudom, hogy milyen ez. Mindenki a környezetedben furcsán kémlel, mintha azt várnák, hogy mikor robbansz fel vagy törsz össze, de te már csak azért sem akarod megadni nekik ez és ott roskadsz magadba, ahol senki sem látja. A többi ember meg csak szánakozva bámulnak rád és úgy viselkednek veled, mint a hímes tojással és legszívesebben torkod szakadtából üvöltenél velük, hogy semmi szükséged a szánalmukra és minél messzebb futnál, amíg bírja a lábad és össze nem esel, csak ne jöjjön szembe veled még egy ember szánalommal a tekintetében, hogy segítsen. – Csak álltam vele szemben és valószínűleg a leg megrökönyödöttebb fejemmel bámulhattam rá. Teljesen leírta azt az érzés kavalkádot, amit én is nap, mint nap érzek. Most először álltam szembe egy olyan emberrel, aki tudja és érezte, hogy milyen lehet nekem. – Tudom, hogy milyen érzés. És ne haragudj, hogy nélküled akartam megoldani a helyzetet. Hiba volt. Sajnálom.

Ha az eddigiek nem készítettek ki eléggé, ez kibaszta a biztosítékot teljesen nálam. Egyszerre éreztem melegséget és ijedtem meg iszonyatosan ettől az érzéstől.

- Tartsd meg magadnak az együttérzésedet és old meg a helyzetet. – mutattam az épület felé és hangomból minden érzelmet kiöltem. - Elvégre az a dolgod. –fordultam sarkon és a busz felé vettem az irányt nem foglalkozva többet a hátam mögött hagyott döbbent nővel.

***

Legszívesebben üvöltöttem volna dühömben. Az elmúl három hónapom a banda körüli munkákon kívül abszolút Billről és a vele történtekről szólt. Mindent tőlem telhetőt megtettem, hogy a feszített munkatempójuk mellett legyen ideje és lehetősége feldolgozni ezt a sokkot, amit átélt. Tudtam és láttam rajta a jeleket kérdés nélkül, hogy mikor gyötörte álmatlanság vagy mikor borult ki ott ahol senki nem látja max a testvére. Minden apró rezdülését figyeltem, hátha valamelyikből le tudom szűrni hogy rossz úton járok vele és nem így kéne kezelnem őt, valamit elrontok és neki nem jó ez a helyzet, mást szeretne. Hogy miért ilyen „aljas” módszereket használtam? Mert a kommunikáció Bill és köztem az elmúlt fél évben fikarcnyit sem változott. Teljesen elutasító velem és ahol tudott belém kötött. Az első pillanattól mikor beléptem David irodájában és találkoztam velük, azóta Bill szemében ott csücsül az fájdalommal át itatott gyűlölet ha rám néz, amit nem tudom, hogy miért érdemeltem ki, de mára már ezt is meg tanultam kezelni. Ő is csak egy meló a sok közül, és próbáltam minél jobban elvonatkoztatni tőle, ami többé-kevésbé ment.

Vettem két mély levegőt és benyitottam a rádió stúdió szobába ahol a banda többi tagja még mindig ott ült a másik két műsorvezetővel, akik próbálták menteni a menthetőt. Amint Gustav meglátott felpattant az asztaltól Georggal és Tommal egyetemben, aki elég kellemes meglepetést okozott azzal, hogy most az egyszer azt csinálta, amit kértem tőle és hagyta had beszéljek én a testvérével, ami utólag így belegondolva nem volt valami jó ötlet mivel nem jártam valami nagy sikerrel.

- Menjetek a buszba, én is mindjárt megyek, csak beszélek a producerrel. – magyaráztam nekik miközben becsuktam az ajtót magunk mögött.

- Hol van Bill? Mi van vele? – fordult felém Tom aggódva.

Imádtam ilyenkor mikor Billről volt szó ott csillogott a szemében az a feltétel nélküli szeretet és odaadás ikre felé, ami mindig furcsa érzéssel töltött el.

- Eléggé zabos. A buszban van. Menj, én is mindjárt megyek. - mosolyogtam rá kedvesen és elindultam az ellenkező irányba. Viszonylag hamar megbeszéltem a producerrel a dolgokat és én is a turnébusz felé vettem az irányt.

Mikor beléptem az ajtón három levert sráccal találtam szembe magam. Furcsa volt így látni őket. Nem nagyon láttam még zenekart, akik ennyire egy húron pendülnek –ha élhetek ezzel a furcsa kifejezéssel- . Általában ha egyikük nincs jó passzban, a másik három tudja hogy kell felvidítani őt, de ez most más volt. Furcsa volt látni Tomot és Georgot egymás mellett, hogy csendben ülnek, és nem szívják egymás vérét, amivel folyton az agyamra mentek. Olyan volt a hangulat mint egy atomrobbanás után, az elpusztított városban. Sivár és üres. Csak jelenesetben Bill volt a bomba, aki teljesen letaglózta a többieket. Ikrek lévén hangulata teljesen át ragadt Tomra. Georg pedig merő jóindulatból nem piszkálja barátját, inkább együtt érez vele, Gustavval egyetemben. A becsukódó ajtó hangjára mind a hárman felém kapták a fejüket.

- Bill hol van? – néztem szét.

- Fent. –mutatott Tom az említett irányba és gondterhelten meggyűrögette az arcát.

- Remek. –ráztam meg a fejem és fáradtan huppantam le a velük szemben lévő fotelbe. – Egy elég erős visszhangra számíthatunk az elkövetkezendő időszakban, mivel élő volt a műsor, ami a leállítás előtt hangzott el az már az éterben van, szóval hála Bill kitörésének nem fogok ismételten unatkozni. Mintha nem lenne elég melóm e nélkül is.

- Te hallod magad miközben beszélsz? –hallottam meg Tom dühös hangját.

- Tessék? –néztem fel meglepetten a fölém magasodó férfire.

- Rohadtul jól hallottad! Nem tudom feltűnt e, hogy az előbb azért nyavalyogtál, mert melóznod kell. Tudod rohadtul szarok rá, mivel az öcsém teljesen padlón van! Ez kurvára nagyot nyom a latba. Elhiszed, hogy cseszettül teszek rá mekkora melód lesz a médiával? Ő az ikrem, és ha a feje tetejére is álla világ nekem ő a legfontosabb ezen a tetves bolygón, ha nem tűnt volna fel, úgyhogy rohadtul jó lesz, ha takarékra állítod magad, mert nem vagyok kíváncsi erre a szarságra! Kösz!

- Az istenért Tom ne csináld. Tudod, hogy nem úgy gondoltam. –kérleltem már tényleg a nyugalmam utolsó morzsáival hogy ne tegyen még egy lapáttal rá ő is. Tom olyan volt, mint valami jojó. Egyszer fent, egyszer lent. Hol jó volt a kapcsolatom vele és azt hittem, hogy kezdünk közös nevezőre jutni, de akkor mindig jön valami szarság és egymás torkának ugrunk. – Nyugodj meg kérlek. Nem akarom Billt bántani, te is tudod. Most mindenki feszültebb a kelleténél.

Tom nem válaszolt csak legyintett felém egyet jelezve magasról tesz arra, amit mondok és igen is haragszik rám, majd a busz hátulja felé vette az irányt. Tekintetem Gustavéval találkozott és egy bátorító mosolyt küldött felém. Halvány mosolya húztam én is a szám sarkát és inkább az ablak felé irányítottam tekintetem. Utána már se Billt se Tomot nem láttam. Az első pihenőnél leszálltam én is a két G-vel együtt át mentem a másik buszba. Egyből az emeletre mentem ahol nekem volt a kialakított sarkom. Törni-zúzni lett volna kedvem. Nem tudom mi idegesített jobban, az hogy Bill megint belém rúgott tök ok nélkül, vagy az, hogy a mai nap egy hatalmas katasztrófa volt. Elterültem a kanapén és gondolataimba merülve isten tudja mikor nyomott el az álom.

***

Másnap reggel úgy ébredtem, mint akit elbaszott egy rohadt nagy kamion. Egész éjszaka forgolódtam és nem nagyon sikerült aludnom. Nem, ma éjszaka nem a rémálmok gyötörtek, hanem Rose monológja kísértett. Lépten-nyomon ott zsizsegtek szavai a fülemben. Eddig nem volt valami felhőtlen a viszonyom vele. Azt hiszem már a megismerkedésünk sem volt zökkenő mentes. Nem tehet róla igazból, hogy ilyen kemény vagyok vele ez tény, de azon kívül, hogy folyton Mirára emlékeztet túl sok rosszat nem tett velem. Leszámítva egy két ballépését és a hülyeséget amit iszonyatosan irritálnak és bosszantanak. Miután ledöntöttem a dupla adag reggeli kávém és magamra cibáltam valami göncöt Tommal együtt csattogtunk le a buszról az összeszedett cuccainkkal amiket mögöttünk hoztak, hogy a többiekkel együtt birtokba vegyük a hotelszobánkat.

- Bécs. Imádom ezt a helyet.

- Igen én is.

Georg és Gustav idegesítően csicseregtek mögöttem. Először hátra akartam szólni nekik, hogy fogják már be, de rá kellet jönnöm, hogy attól hogy nekem pocsék a hangulatom, nem kell az övéket is elrontanom. Elég hogy Tom szenved, mert egy ekkora elcseszett ikre van, mint én. Most hogy aludtam rá egyet utólag bele gondolva elég nagy hülyeség volt kifakadnom a rádióban tegnap.

Mikor kis csapatunk beért a hotelbe Rose a recepcióra sietett, hogy átvegye a szobákat. Egy nagy adag közönnyel bámultam körbe a hallban, ezzel is elüssem az időt, mikor megakadt az egyik mellettünk álló asztalra letett újságon, ugyanis nem más, mint a saját arcképem vigyorgott vissza rám. „Bill Kaulitz kitálal!” – üvöltötték kíméletlenül a nagy betűk a kép felett. Egy tizedmásodperc alatt letudtam a magammal a vitát és a kíváncsiságom győzött, oda léptem és egy laza mozdulattal felkaptam, miközben a többiek megindulta a lift felé. Senkinek sem tűnt fel az előbbi műveletem én pedig lassan magamban számolva próbáltam a higgadtságomat megtartani, amíg a szobámba nem érek. Amint megkaptam a kulcsot viharoztam is be s hangosan kattant a zár utánam, nem foglalkozva azzal, hogy mindenki hülyén bámul utánam.

Levágódtam a kanapéra és fellapoztam az újságot. Nem volt nagy cikk inkább velős, de annál gusztustalanabb.

„ A fiatal énekes Bill Kaulitz tegnap délelőtt Párizsban egy élő rádióműsorban fakadt ki mikor az egyik műsorvezető faggatni kezdte a titokzatos sebhelyéről, amit három hónapja szerzett – Managerük elmondása szerint egy otthoni véletlen balesetben eredménye- de a műsor nem várt módon leállt. „Elmondom mi történt. De, csak azért mert már elegem van abból, hogy mindenki csak el akar kussoltatni, de nem veszik észre, hogy rohadtul nem erre van szükségem. Nem, nem baleset volt, ahogy mindenki hiszi, hanem egy eszelős idiótának köszönhetem név szerint Nittának, igen azzal a csajjal jártam…”- Nyilatkozta a Tokio Hotel frontembere a műsor megszakadása előtt. Alexandre Couteau rádiós műsorvezető így nyilatkozott az egyik helyi lapnak: „Én feltettem egy általam semlegesnek vélt kérdést, aminek eléggé sajnálatos következményei lettek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély nyomott hagyott az eset az énekesen. Valósággal felrobbant mikor rákérdeztem hogyan sérült meg.” A rajongók között az interneten pillanatok alatt elterjedt a hír és a műsor után fél órával már ausztrál rajongói portálok is a rajongók aggodalmától és dühétől voltak hangosak, miszerint át lette verve és kedvencük elhallgatta előlük az igazságot. Habár ebben is megoszlottak a vélemények nagyon. „ Tudtam, hogy több van e mögött, mint szimpla baleset. Én láttam Bill kezét egy hete egy meet&greet alkalmával és eléggé csúnya az a heg. Csak nem tudom, hogy miért kellett hazudni nekünk.” „ Szerintem teljesen mindegy hogy szerezte. Lényeg hogy nem történt komolya baja és remélem, hogy jól van. Ha ránk tartozna biztos megosztotta volna velünk a hírt és nem találtak volna ki kamu mesét, de egy tuti, hogy ha megtalálom azt a csaj, megölöm!” Az eltérő ellentétektől függetlenül mind egyöntetűen aggódnak kedvencük miatt és remélik, hogy Bill, ha nem is osztja meg velük az eset részleteit, de jól van.

- Mit csinálsz? –hallottam meg tesóm hangját a hátam mellett és úgy dobtam el az újságot a kezemből, mint ha tüzes vasat fognék.

- Persze. – próbáltam leplezni hangomban a zavartságot, de Tomot nem tudtam átrázni.

- Mi a francnak olvasod ezt a szart?- emelte fel az újságot és a lehető legmesszebbre hajtotta.

- Mit tudom én! – csattantam fel idegesen. Tom nem válaszolt csak fura tekintettel méregetett.

- Gyere, mert rád várnak a többiek, megyünk hangpróbára. – nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon a kanapéról, majd maghoz húzott és szeretetteljesen megveregette a hátam.

A stadionig az úton nem szóltam senkihez. Kicsit kivontam magam a forgalomból, jól esett. A fejemben akkora kupleráj uralkodott, hogy olyat még az egy hónapja nem takarított szobámban sem látni, én pedig ott ültem a kellős közepén, és mint a jó kis fiú a könyvtárban, próbáltam berendszerezni egy polcra az összes gondolatom és megoldatlan problémám sorrendben hátha kiigazodom közöttük. Mikor bekanyarodtunk a stadionnál és meghallottam a rajongóink hangját, egy pillanat alatt pattantam ki a kupim közepéről a valóságba, mint akit katapultáltak. Végig néztem azon az a kisebb tömegen, ami már ránk várt és a lelkesedésük teljesen magával ragadott. Melegség töltött el mikor az egyik transzparensre pillantottam: „Imádunk Bill! Veled vagyunk!” De a jó érzést rögtön átváltotta a bűntudat és át villant a fejemen, hogy az elmúlt időszakban nagyon elhanyagoltam őket és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor léptem mondjuk be appba.

Kiszálltunk a hátsó udvaron és már vágódtunk is be a két hatalmas kamion mellett a stadionba, amik a színpadot és a cuccaink egy részét szállították. Odabent a szokásos élet volt. Mindenki rohant jobbra-balra és hiába volt már megépítve a színpad és összerakva a hangrendszer még millió meg egy dolga volt a stábnak, hogy estére minden pöpecül menjen.

Rose jött elő az egyik folyosóról nyomában 3 stábtaggal, akiknek ahogy kiadta a feladatot egyesével tűntek el mellőle.

- Bill. –Szólított meg miközben a kezében lévő összetűzött papírtömegben lapozgatott- Mark szólt, hogy hangpróba után menj az öltözőbe, mert az egyik ruhádon egy kisebb változtatást kellett eszközölni, és fel kell próbálnod.

Meg se várta válaszom már fordult Tom felé és neki is kiadta a feladatát, hogy menjen majd föl Hanshoz, mert a gitárokkal kapcsolatban akar valamit megbeszélni vele. Mire kettőt pislogtam a többiek már a színpadon voltak és Rose értetlenül bámult bele a képembe.

- Valami baj van Bill? –méregetett furcsán.

- Nem semmi. Kaptam észbe és próbáltam felvenni a többiek fordulatát, ami kicsit nehézkesen ment, tekintve hogy nem nagyon aludtam az éjjel.

- Szűz anyám egy kriptaszökevény hozzád képest egy értelmes lény. Szólok Susynak, hogy diktáljon beléd egy tálca Red Bullt. Még a végén elalszol, azt beesel a rajongók közé este.

Mire lereagálhattam volna epés megjegyzését, már elsuhant mellőlem, mint valami ciklon és Tom kezdte a véremet szívni, hogy mi a szart keresek még a színpadon kívül, és kezdené már a próbát. Gyér éberségemtől függetlenül elég jól lezajlott a hangpórba is. Épp egyik kedvenc számomból játszottunk el egy részletet, amit csak Tom kísér gitárral. Teljesen át árt a dal minden egyes akkordja és magával ragadott. Elrepített képzeletben erről a helyről. Megszűnt a külvilág és a pakolás zaját felváltotta Tom gitárjának hangja és egy semmivel össze nem téveszthető boldog érzés. A szám végén kinyitottam a szemem és Rose arcát láttam, tőlem nem messze állt. Engem figyelt.

2012. július 21., szombat

8.rész

 Helló mindenki.hoztam az új részt ami remélem tetszeni fog :) jó olvasást




-Mi?-kérdeztem teljesen lefagyva.Minden végtagomban megfagyott a vér.A fülem sípolni kezdett,az agyam teljesen kikapcsolt,hogy ne kelljen feldolgozni a hallottakat.Fél percig csak ijedten néztem rá majd a hasamhoz kaptam ami már szinte már fájóan lapos volt.A szemeim megteltek könnyel.-Anya…nem.-bámultam rá könyörgően hátha biztosítékot ad arról,hogy ez nem is igaz csak valami buta tréfa,de nem tette.-Nem,nem,nem.-ordítottam egyre csak sírva.A szívmonitor majd felrobbant már mellettem,a hirtelen hangulat változásomtól.Kitéptem az infúziót és minden egyebet a karomból.
-Kicsim…-közelített felém édesanyám de ellöktem. Ekkor egy orvos lépett be vagy 4 nővér kíséretében.
-Kérem nyugodjon meg.-lépkedett felém a doki a nővérkék pedig megpróbáltak lefogni.
-Ne,ne hagyjanak!-kapálóztam és kiabáltam,mint egy őrült.Azt hiszem egy-kettőt erőteljesen meg is rúgtam de nem érdekelt csak hagy tomboljak,hagy eresszem ki magamból ezt az iszonyatos fájdalmat.Úgy ziháltam,mint valami megveszett állat.Hogy kérhetik azt hogy nyugodjak meg?Hát nem értik?Elvesztettem a kisbabámat!Senki nem érti és nem hagynak békén.Abban a pillanatban mindenkit gyűlöltem…Úgy éreztem mindenki ellenem van.Anya sem csinált semmit,az ápolók egyre erősebben próbáltak az ágyhoz nyomni még mozdulni sem tudtam.Aztán egy apró szúrást éreztem a bal karomon.A lélegzésem lassulni kezdett a képek pedig összemosódtak egyetlen színes folttá,majd pár másodperc múlva már magával is ragadott az édes tudatlanság.Mikor újra magamhoz tértem kicsit jobban voltam,de lehet csak az erős nyugtató hatása volt még mindig amit belém nyomtak.Anya most már közelebb ült,közvetlenül az ágyamnál.Nem szólt egy szót se csak nézett rám és megfogta a kezem.Elhúztam.Tudtam,hogy ha hozzám ér újra elfog a sírás.Megértően bólintott,az ágyam melletti asztalhoz fordult és a rajta lévő kajával teli tálcát elém tette.Megráztam a fejem és visszaadtam.
-Kicsim enned kell…-erősködött.
-Nem megy.-suttogtam.-És már amúgy sincs értelme.
-Drágám,tudom hogy most szörnyen érzed magad,de nem adhatod fel.
-Miért nem?Mindent elvesztettem.Bill elment…Tudja…-emeltem rá könnybe lábadt szemeimet.
-Mi?De hát honnan?-hangja aggódóan csengett.
-Elmondtam neki.Az a nyomozó teljesen felforgatta az életemet.Állandóan ideges voltam Bill pedig észre vette…Nem titkolhattam tovább.
-Akkor ezt nem is tudja mi történt most?
-Nem,de ha tudná se érdekelné szerintem.-sóhajtottam szomorúan,megint felrémlett előttem a tekintete,ami újra sírásra késztetett.
-Annyira sajnálom kicsim.Miattam történt ez az egész.Ha még idejében elhagytam volna apátokat,nem kellett volna megtenned…Minden az én hibám,én vagyok az anyátok mégis te védtél meg minket és nem én benneteket…-mondta bűnbánóan.Soha nem mondta még ezt és nem is akartam,hogy ezt érezze,minden úgy történt ahogy kellett,hogy történjen.
-Anya,ne hibáztasd magad.Ami történt megtörtént és ez így van jól.Túl éltük azt az estét és csak ez a fontos.Ne emészd magad ezen,mert semmi értelme.-simítottam meg az arcát.Nagyon rosszul éreztem meg magam mint testileg,mint lelkileg,de nem akartam,hogy anya most ezt beszélje be magának.Nem ő tette hanem én.Én öltem meg.Ott volt előttem a döntés és én azt tettem,amit a legjobbnak láttam.Rajtunk kívül senki sem érti,hogy annak semmi értelme nem lett volna,ha csak szimplán feljelentjük.Lecsukták volna,és?Kijött volna és folytatta volna a terrorizálásunkat vagy épp már a börtönből intézkedett volna.Így is úgy is kinyírt volna minket,ha akar.De ez nem érdekelne senkit.A gyilkos az gyilkos.Furcsa…Mindenki elítélne emiatt,de az én helyembe mások mit tettek volna?Másokra könnyű mutogatni,de ha a saját védelmükről van szó az már teljesen más…Persze..Az élet és az emberek már csak ilyenek…
Anya bent maradt még pár napot,de rávettem,hogy menjen haza.Nem szerettem,ha egyedül hagyja húgomékat.Először ellenkezett,de aztán beleegyezett.Sokat jelentett,hogy ott volt.Ő volt aki tartotta bennem a lelket.Miután elment nem sokra rá az orvosom jött be és tájékoztatott,hogy holnap végre hazamehetek.Haza…,oda ahol csak a szorongató üresség vár.Távozása után felhívtam anyut,hogy értesítsem a fejleményekről.Kicsit megnyugodott.A testvéreimmel is beszéltem pár mondatot,a vége felé már a sírás fojtogatott így jobbnak láttam letenni.Nagyon hiányoztak.minden ami eddig fontos volt számomra már messze van tőlem.A telefonkönyvekben sokáig bámultam Bill nevét.Vajon megbocsájt valaha?Vagy legalábbis megért egy kicsit?Elmondta már valakinek?Gondolat menetemből az ajtó nyitódása zökkentett ki.Egy olyan valaki lépett be rajta akire a legkevésbé sem számítottam.
 -Jó estét.-vette le a kalapját.
-Magának is.Mit keres itt?-kérdeztem csodálkozva.Mr.Nelsonra gondoltam volna utoljára,hogy bejönne hozzám.
-Miattam vesztette el a gyerekét…Sajnálom.-jött közelebb az ágyamhoz.
-Nyomozó…-nem tudtam mit mondani erre,hiszen igaza volt.
-Már nem vagyok az,idő előtt nyugdíjba küldtek a történtek miatt.-mondta rekedten.
-Oh,sajnálom.-feleltem együtt érzőn,belül viszont nagy kő esett le a szívemről.Végre vége.Soha többet nem kell látnom ezt az embert.
-De…ha már nem is nyomozó,akkor is bebizonyítom,hogy maga volt.Tudom,hogy maga tette.-nézett rám keményen.-Nem adom fel amíg be nem ismeri.-hajolt közelebb hozzám.-a felcsillant remény a nyugodt életről most újra a sötétségbe veszett.Mint mikor kisüt a nap és te élvezni akarnád a napfényt de hirtelen beborul az ég,a semmiből nem várt vihar támad.
-Magának már teljesen felemésztette az elméjét ez az ügy.Teljesen tönkre tette az életemet,miért nem tud már végre békén hagyni?Ha már úgy sem nyomozó menjen el valami szép helyre és pihenje ki magát.Nagyon magára férne úgy látom.
-Nem Kimberly,nem.Nem menekül előlem.Már olyan közel vagyok.Tudom,hogy nemsokára megtörik és bevall mindent.-szemei betegesen csillogtak,ami kicsit megrémített.Olyan volt,mintha megbolondult volna,vagy legalábbis már kezdene.
-Még egyszer elmondom,hogy megértse.Nem én voltam.Nem én öltem meg.-néztem mélyen a szemébe.
-Hazudik!-csattant fel amitől kicsit összerázkódtam.-Tudom,hogy hazudik,de én elkapom.Meglátja…-kezdett hátrálni,majd elhagyta a kórtermemet.

2012. július 18., szerda

16.rész Bomba

Halálfélelmem volt. Határozottan féltem, mikor ikrem szemébe néztem. Tudtam, hogy egy vékony kifeszített kötélen táncolok, és bármikor leeshetek onnan. Sohasem féltem igazán, de akkor ott a hideg kövön ülve éreztem, hogy a jó öreg kaszás tőlem pár méterre csücsül a bárszéken, a mi konyhánkban, és élvezi az előadást, miközben startra kész és csak ara vár, hogy feladjam a küzdelmet, ő pedig egy újabb skalppal a hóna alatt kisétáljon a bejárati ajtónkon. Nem volt szerencséje. Eltökéltem magam hogy bármi is legyen, nem adom fel. Eszem ágában sem állt, hogy itt hagyjam Tomot, miközben pár órával előtte ígértem meg neki hogy nem teszek vele ilyet.

Tom szinte végig velem volt a kórházban. Anya az mondta hat lóval se lehetett volna elvontatni mellőlem az első másfél napon, míg nem voltam magamnál. Neki is pihennie kellett volna, főleg azután miután vért adott nekem, de teljesen elutasította és a kényelmes ágyát a rideg kórházi székre cserélte.

Mikor már magamhoz tértem is órákat kellett könyörögni neki minden egyes alkalommal, hogy csak egy óra, míg haza megy, megkajál, lefürdik, és hogy tutira nem lesz semmi bajom addig. Körülbelül egy hét fogság után gondolta úgy a doki, hogy fizikailag rendben vagyok és nyugodt szívvel elengedett. Igen fizikailag jól voltam, de lelkileg, még az óta sem jöttem rendbe. Sokszor áltatom magam hogy túl vagyok a 3 hónappal ez előtti dolgon, de valójában tisztában vagyok vele hogy ez egy olyan seb, aminek hegeit életem végéig viselni fogom a karmon, és a lelkemen egyaránt. Férfiasan bevallom, hogy az eset után hetekig ébredtem a saját verítékemben vergődve az éjszaka közepén, amit természetesen alvatlanság követett reggelig. Még most is vannak ilyen éjszakáim, de már nem napi szintűek.

Ez az eset még bizalmatlanabbá tett az emberekkel szemben. Lassan már Tomot is lekőrözöm pedig ez nagy szó. Eddig mindig ő volt, aki a háttérben furán kémlelte az új embereket körülöttünk, míg én egyből bevetettem magam és kitártam nekik az ajtót, amin, szabadon tudtak ki-be járni. Ez az ajtó mára bezárult. Az elmúlt 3 hónapban kétségbeesetten magam köré gyűjtöttem azokat, akik fontosak nekem és akikben teljesen megbízom. Új ember az óta, nem került be ebbe a körbe.

Bepótoltam az elmulasztott napfelkeltéket akaratomon kívül és a sors furcsa fintora hogy most itt ülök a világ egyik legszebb városában és nézem, ahogy az első napsugarak utat törnek az ég felé- gonoszul emlékeztetve engem arra a reggelre mikor a napozóágyról néztem végig a kertünkben- csak most egy puccos hotel teraszán ülök egy kényelmes fotelben és az Eiffel-torony takarja el valamelyest a látványt. Az elmúlt 3 hónapot végig melóztuk a bandával. Fellépésekről élő műsorba és vissza a színpadra onnan pedig megbeszélésre, amit rádiós műsor követett.

Lenéztem a karomon lévő sebhelyre, amin még a mai napig is tökéletesen meg lehet számolni, hogy hány öltéssel varrták össze. Nem derült ki hogy mennyi időt töltöttem valójában a kórházban, és hogy miért is. A hivatalos sztori szerint egy egyszerű kis baleset volt és nem volt olyan durva sérülés, mint aminek kinéz. A gondolatra elfintorodtam, ahogy eszembe jutott milyen könnyen bekajálta mindenki, és hogy mekkora szakadék van az igazság és a hivatalos sztori között.

- Ááá. Azt hittem, hogy még alszol és nekem kell kirugdosni az ágyból. –Hallottam meg Tom hangját a hátam mögül.

- Ahhoz minimum az éjszaka közepén kellett volna betoppannod. –Álltam fel a székből és a korláthoz sétáltam, hogy arra könyökölve néztem a nyüzsgő élettel teli várost alattam.

- Megint? – lépett mellém- Pedig azt hittem, hogy a tegnap esti koncert után lesz egy nyugodt éjszakád.

- Én is. – sóhajtottam lemondóan.

- Biztos nem akarsz segítséget kérni egy szakembertől? Nem lehet, hogy jobb lenne ha... – kezdett bele újból abba a monológjába, amit már kitudja hányszor hallottam tőle és még pár embertől a környezetemben, de nem éreztem magam őrültnek, hogy pszichológussal társalogjak. Ennyi erővel adjanak rám kényszerzubbonyt és zárjanak gumiszobába. Csúnyán néztem testvéremre és egyből lenyelte a szövege hátralévő részét. – Bocs, igen tudom. –tette fel kezeit védekezően- Csak féltelek Bill. Nem vagy önmagad és nem tudom, hogyan segítsek rajtad.

- Minden oké lesz. –fogtam meg a kezét, egy bíztató mosoly keretében és néma kommunikációval próbáltam minél meggyőzőbben megnyugtatni.

- Készülj, mert lassan mennünk kell. Tudod, még egy rádióműsorba vagyunk hivatalosak, mielőtt elindulunk a következő helyszínre.

Láttam, rajta hogy nem sikerült meggyőznöm teljesen, de rám hagyta a dolgot ismételten és a teraszajtó felé vette az irányt. Összepakoltam a lakosztályban szétdobált cuccaimat majd mikor már csak a 3 bőröndöm ácsorgott az ágyam mellett várva az indulást, magamra kaptam a kikészített ruhámat. Napszemüveg: fejemen, cigi, telefonok, öngyújtó, pénztálca: zsebben. Két mély levegő és egy kis átszellemülés után halvány mosollyal az arcomon vágtattam a lift felé. Az előtérben már mindenki lent volt és csak rám vártak, hogy elindulhassunk a turnébuszhoz, ami elvisz minket a rádióhoz. Kiléptünk a bejárati ajtón és meglepődve tapasztaltam, hogy pár elszánt rajongó toporog ott csak ránk várva. Előkaptam a legjobb formám és a kiosztott autogramok és fényképek után egyesével tűntünk el a buszban. A stúdióhoz vezető úton Rose instrukcióit hallgattuk végig mind a négyen, amit igazából már kívülről fújtunk, de ő fontosnak tartotta, hogy még egyszer át beszéljük.

A szokásos interjúk előtti izgalommal a gyomromban nyitottam be a helységbe nyomomban Tommal, Gustavval és Georggal. Kezet fogtunk a két műsorvezetővel és elfoglaltuk a helyünket, míg Rose a keverőből figyelt minket. A reklám blokkot elhülyéskedtünk, meg nevettük majd a felkonferáló monológ alatt teljesen átszellemültem, hogy ismét sikeres megjelenést tudjunk majd magunk mögött.

- Nos, srácok. Örülünk, hogy ismét itt köszönhetünk titeket a legújabb turnétok keretében. Ha jól számolom, mi vagyunk a harmadik megállótok ugye?

- Igen. –válaszoltuk mind a négyen teljes szinkronban, amit egy hatalmas nevetés követett.

- Tegnap este ismét egy fal rengető koncertet hoztatok össze a rajongóitok nagy örömére. Hogy éreztétek magatokat?

- Nagyon élveztük mi is a tegnap estét. Szeretünk a színpadon állni és a rajongóinknak játszani és ezt mind a négyünk nevében mondhatom – néztem körbe a többieken, akik bólogatással adtak igazat nekem- imádjuk Párizst, nekem személyesen az egyik kedvenc városom és mindig szívesen jövök ide fellépni vagy csak kikapcsolódni.

Ezen a ponton teljesen ellazultam és sodródtam az árral. Teljesen szokványos interjúnak indult, szokványos kérdésekkel, amikre már szinte rutinból válaszolgattunk. Néhány rajongót is bekapcsoltak a műsorba. Volt, aki megköszönte a tegnapi koncertet, mert nagyon jól érezte magát és volt, aki kérdéseket tett fel. Épp egy kérdésre válaszoltam miközben egy berögzült mozdulattal a karomat piszkáltam –pontosabban a sebhelyemet – de ezt csak a mondandóm végén vettem észre, mégpedig abból, hogy az egyik műsorvezető a műveletet figyeli furcsa tekintettel. Mondhatnám, hogy az én hibám volt, de ezután, a dolgok teljesen kiestek az irányításom alól és éreztem, hogy kirántják a talajt a lábam alól.

- Még egy utolsó kérdésem lenne a vége előtt. –szólalt meg a srác, aki az előbb a kezemet fixírozta - amit Billhez intéznék. Most látom először az a titokzatos sebhelyt a karodon, amit egy balesetben szereztél. Elmondanád, hogy pontosan hogy is szerezted? Eléggé ijesztően néz ki.

Fejemből hirtelen kifutott minden gondolat és halálra vált arccal ültem szemben a többiekkel. Tom és a két G lélegzet visszafojtva várta a reakciómat a két műsorvezető meg úgy pislogtak nyál csorgatva rám, mint éhes hiénák egy darab zaftos húsra. Fejemben volt a hivatalos válasz minden egyes mondata, mert Rose annak idején szóról-szóra betanította nekem. Simán lekezelhettem volna a dolgot rutinosan, mint a nagyok, de ez a kérdés valamit mélyen megmozgatott bennem. Senkinek nem kellett mesélnem arról a reggelről, mindenki tudta, akinek tudnia kellett és most itt ült egy ember velem szemben, akinek fogalma sincs róla, hogy mit éltem át és kíváncsi rá. Nem olyan ostoba hogy bevegye a hivatalos sztorit, amit tuti ezer százalék, hogy ő is hallott. Ha elhitte volna nem szegezte volna a kérdést nekem. Egy századmásodperc alatt döntöttem és szabad utat hagytam a bennem lángra kapott keserűségnek.

- Tudni akarod, hogy mi történt? – néztem kihívóan a srácra nem foglalkozva azzal, hogy Tom riadtan felnyüszített mellettem. Valószínűleg tudta, hogy mi következik.

- Azért kérdeztem nemde? –támaszkodott lezseren az asztalra egy barátságos mosollyal az arán.

- Elmondom mi történt. De, csak azért mert már elegem van abból, hogy mindenki csak el akar kussoltatni, de nem veszik észre, hogy rohadtul nem erre van szükségem. Nem, nem baleset volt, ahogy mindenki hiszi, hanem egy eszelős idiótának köszönhetem név szerint Nittának, igen azzal a csajjal „jártam” – rajzoltam idéző jeleket a levegőbe kezeimmel miközben egyre indulatosabban beszéltem. Nem foglalkoztam vele, hogy a körülöttem lévő összes ember döbbenten mered rám, mert nem hiszik el, hogy ezt mind kimondtam és az sem érdekelt, hogy megszólalt a műsort megszakító csengő hangja és Rose beront a szobába- igen az is csak egy baszott nagy kamu volt, de a végére bele szerettem aztán kiderült, hogy pszichopata és majdnem megölt! – álltam fel a székemből a végén és a döbbent hallgatóságom fölé magasodtam majd a karomon éktelenkedő sebre mutattam. - Tessék tudni akartátok! Itt van, basszátok meg! – vágtam az asztalhoz a fejhallgatót, ami eddig a fejemen volt és kiviharoztam a folyosóra. Az ajtóban szintén döbbenten ácsorgó Roset majdnem fellöktem, de az sem érdekelt csak magam mögött akartam hagyni mindent és mindenkit.