16.rész Bomba

Halálfélelmem volt. Határozottan féltem, mikor ikrem szemébe néztem. Tudtam, hogy egy vékony kifeszített kötélen táncolok, és bármikor leeshetek onnan. Sohasem féltem igazán, de akkor ott a hideg kövön ülve éreztem, hogy a jó öreg kaszás tőlem pár méterre csücsül a bárszéken, a mi konyhánkban, és élvezi az előadást, miközben startra kész és csak ara vár, hogy feladjam a küzdelmet, ő pedig egy újabb skalppal a hóna alatt kisétáljon a bejárati ajtónkon. Nem volt szerencséje. Eltökéltem magam hogy bármi is legyen, nem adom fel. Eszem ágában sem állt, hogy itt hagyjam Tomot, miközben pár órával előtte ígértem meg neki hogy nem teszek vele ilyet.

Tom szinte végig velem volt a kórházban. Anya az mondta hat lóval se lehetett volna elvontatni mellőlem az első másfél napon, míg nem voltam magamnál. Neki is pihennie kellett volna, főleg azután miután vért adott nekem, de teljesen elutasította és a kényelmes ágyát a rideg kórházi székre cserélte.

Mikor már magamhoz tértem is órákat kellett könyörögni neki minden egyes alkalommal, hogy csak egy óra, míg haza megy, megkajál, lefürdik, és hogy tutira nem lesz semmi bajom addig. Körülbelül egy hét fogság után gondolta úgy a doki, hogy fizikailag rendben vagyok és nyugodt szívvel elengedett. Igen fizikailag jól voltam, de lelkileg, még az óta sem jöttem rendbe. Sokszor áltatom magam hogy túl vagyok a 3 hónappal ez előtti dolgon, de valójában tisztában vagyok vele hogy ez egy olyan seb, aminek hegeit életem végéig viselni fogom a karmon, és a lelkemen egyaránt. Férfiasan bevallom, hogy az eset után hetekig ébredtem a saját verítékemben vergődve az éjszaka közepén, amit természetesen alvatlanság követett reggelig. Még most is vannak ilyen éjszakáim, de már nem napi szintűek.

Ez az eset még bizalmatlanabbá tett az emberekkel szemben. Lassan már Tomot is lekőrözöm pedig ez nagy szó. Eddig mindig ő volt, aki a háttérben furán kémlelte az új embereket körülöttünk, míg én egyből bevetettem magam és kitártam nekik az ajtót, amin, szabadon tudtak ki-be járni. Ez az ajtó mára bezárult. Az elmúlt 3 hónapban kétségbeesetten magam köré gyűjtöttem azokat, akik fontosak nekem és akikben teljesen megbízom. Új ember az óta, nem került be ebbe a körbe.

Bepótoltam az elmulasztott napfelkeltéket akaratomon kívül és a sors furcsa fintora hogy most itt ülök a világ egyik legszebb városában és nézem, ahogy az első napsugarak utat törnek az ég felé- gonoszul emlékeztetve engem arra a reggelre mikor a napozóágyról néztem végig a kertünkben- csak most egy puccos hotel teraszán ülök egy kényelmes fotelben és az Eiffel-torony takarja el valamelyest a látványt. Az elmúlt 3 hónapot végig melóztuk a bandával. Fellépésekről élő műsorba és vissza a színpadra onnan pedig megbeszélésre, amit rádiós műsor követett.

Lenéztem a karomon lévő sebhelyre, amin még a mai napig is tökéletesen meg lehet számolni, hogy hány öltéssel varrták össze. Nem derült ki hogy mennyi időt töltöttem valójában a kórházban, és hogy miért is. A hivatalos sztori szerint egy egyszerű kis baleset volt és nem volt olyan durva sérülés, mint aminek kinéz. A gondolatra elfintorodtam, ahogy eszembe jutott milyen könnyen bekajálta mindenki, és hogy mekkora szakadék van az igazság és a hivatalos sztori között.

- Ááá. Azt hittem, hogy még alszol és nekem kell kirugdosni az ágyból. –Hallottam meg Tom hangját a hátam mögül.

- Ahhoz minimum az éjszaka közepén kellett volna betoppannod. –Álltam fel a székből és a korláthoz sétáltam, hogy arra könyökölve néztem a nyüzsgő élettel teli várost alattam.

- Megint? – lépett mellém- Pedig azt hittem, hogy a tegnap esti koncert után lesz egy nyugodt éjszakád.

- Én is. – sóhajtottam lemondóan.

- Biztos nem akarsz segítséget kérni egy szakembertől? Nem lehet, hogy jobb lenne ha... – kezdett bele újból abba a monológjába, amit már kitudja hányszor hallottam tőle és még pár embertől a környezetemben, de nem éreztem magam őrültnek, hogy pszichológussal társalogjak. Ennyi erővel adjanak rám kényszerzubbonyt és zárjanak gumiszobába. Csúnyán néztem testvéremre és egyből lenyelte a szövege hátralévő részét. – Bocs, igen tudom. –tette fel kezeit védekezően- Csak féltelek Bill. Nem vagy önmagad és nem tudom, hogyan segítsek rajtad.

- Minden oké lesz. –fogtam meg a kezét, egy bíztató mosoly keretében és néma kommunikációval próbáltam minél meggyőzőbben megnyugtatni.

- Készülj, mert lassan mennünk kell. Tudod, még egy rádióműsorba vagyunk hivatalosak, mielőtt elindulunk a következő helyszínre.

Láttam, rajta hogy nem sikerült meggyőznöm teljesen, de rám hagyta a dolgot ismételten és a teraszajtó felé vette az irányt. Összepakoltam a lakosztályban szétdobált cuccaimat majd mikor már csak a 3 bőröndöm ácsorgott az ágyam mellett várva az indulást, magamra kaptam a kikészített ruhámat. Napszemüveg: fejemen, cigi, telefonok, öngyújtó, pénztálca: zsebben. Két mély levegő és egy kis átszellemülés után halvány mosollyal az arcomon vágtattam a lift felé. Az előtérben már mindenki lent volt és csak rám vártak, hogy elindulhassunk a turnébuszhoz, ami elvisz minket a rádióhoz. Kiléptünk a bejárati ajtón és meglepődve tapasztaltam, hogy pár elszánt rajongó toporog ott csak ránk várva. Előkaptam a legjobb formám és a kiosztott autogramok és fényképek után egyesével tűntünk el a buszban. A stúdióhoz vezető úton Rose instrukcióit hallgattuk végig mind a négyen, amit igazából már kívülről fújtunk, de ő fontosnak tartotta, hogy még egyszer át beszéljük.

A szokásos interjúk előtti izgalommal a gyomromban nyitottam be a helységbe nyomomban Tommal, Gustavval és Georggal. Kezet fogtunk a két műsorvezetővel és elfoglaltuk a helyünket, míg Rose a keverőből figyelt minket. A reklám blokkot elhülyéskedtünk, meg nevettük majd a felkonferáló monológ alatt teljesen átszellemültem, hogy ismét sikeres megjelenést tudjunk majd magunk mögött.

- Nos, srácok. Örülünk, hogy ismét itt köszönhetünk titeket a legújabb turnétok keretében. Ha jól számolom, mi vagyunk a harmadik megállótok ugye?

- Igen. –válaszoltuk mind a négyen teljes szinkronban, amit egy hatalmas nevetés követett.

- Tegnap este ismét egy fal rengető koncertet hoztatok össze a rajongóitok nagy örömére. Hogy éreztétek magatokat?

- Nagyon élveztük mi is a tegnap estét. Szeretünk a színpadon állni és a rajongóinknak játszani és ezt mind a négyünk nevében mondhatom – néztem körbe a többieken, akik bólogatással adtak igazat nekem- imádjuk Párizst, nekem személyesen az egyik kedvenc városom és mindig szívesen jövök ide fellépni vagy csak kikapcsolódni.

Ezen a ponton teljesen ellazultam és sodródtam az árral. Teljesen szokványos interjúnak indult, szokványos kérdésekkel, amikre már szinte rutinból válaszolgattunk. Néhány rajongót is bekapcsoltak a műsorba. Volt, aki megköszönte a tegnapi koncertet, mert nagyon jól érezte magát és volt, aki kérdéseket tett fel. Épp egy kérdésre válaszoltam miközben egy berögzült mozdulattal a karomat piszkáltam –pontosabban a sebhelyemet – de ezt csak a mondandóm végén vettem észre, mégpedig abból, hogy az egyik műsorvezető a műveletet figyeli furcsa tekintettel. Mondhatnám, hogy az én hibám volt, de ezután, a dolgok teljesen kiestek az irányításom alól és éreztem, hogy kirántják a talajt a lábam alól.

- Még egy utolsó kérdésem lenne a vége előtt. –szólalt meg a srác, aki az előbb a kezemet fixírozta - amit Billhez intéznék. Most látom először az a titokzatos sebhelyt a karodon, amit egy balesetben szereztél. Elmondanád, hogy pontosan hogy is szerezted? Eléggé ijesztően néz ki.

Fejemből hirtelen kifutott minden gondolat és halálra vált arccal ültem szemben a többiekkel. Tom és a két G lélegzet visszafojtva várta a reakciómat a két műsorvezető meg úgy pislogtak nyál csorgatva rám, mint éhes hiénák egy darab zaftos húsra. Fejemben volt a hivatalos válasz minden egyes mondata, mert Rose annak idején szóról-szóra betanította nekem. Simán lekezelhettem volna a dolgot rutinosan, mint a nagyok, de ez a kérdés valamit mélyen megmozgatott bennem. Senkinek nem kellett mesélnem arról a reggelről, mindenki tudta, akinek tudnia kellett és most itt ült egy ember velem szemben, akinek fogalma sincs róla, hogy mit éltem át és kíváncsi rá. Nem olyan ostoba hogy bevegye a hivatalos sztorit, amit tuti ezer százalék, hogy ő is hallott. Ha elhitte volna nem szegezte volna a kérdést nekem. Egy századmásodperc alatt döntöttem és szabad utat hagytam a bennem lángra kapott keserűségnek.

- Tudni akarod, hogy mi történt? – néztem kihívóan a srácra nem foglalkozva azzal, hogy Tom riadtan felnyüszített mellettem. Valószínűleg tudta, hogy mi következik.

- Azért kérdeztem nemde? –támaszkodott lezseren az asztalra egy barátságos mosollyal az arán.

- Elmondom mi történt. De, csak azért mert már elegem van abból, hogy mindenki csak el akar kussoltatni, de nem veszik észre, hogy rohadtul nem erre van szükségem. Nem, nem baleset volt, ahogy mindenki hiszi, hanem egy eszelős idiótának köszönhetem név szerint Nittának, igen azzal a csajjal „jártam” – rajzoltam idéző jeleket a levegőbe kezeimmel miközben egyre indulatosabban beszéltem. Nem foglalkoztam vele, hogy a körülöttem lévő összes ember döbbenten mered rám, mert nem hiszik el, hogy ezt mind kimondtam és az sem érdekelt, hogy megszólalt a műsort megszakító csengő hangja és Rose beront a szobába- igen az is csak egy baszott nagy kamu volt, de a végére bele szerettem aztán kiderült, hogy pszichopata és majdnem megölt! – álltam fel a székemből a végén és a döbbent hallgatóságom fölé magasodtam majd a karomon éktelenkedő sebre mutattam. - Tessék tudni akartátok! Itt van, basszátok meg! – vágtam az asztalhoz a fejhallgatót, ami eddig a fejemen volt és kiviharoztam a folyosóra. Az ajtóban szintén döbbenten ácsorgó Roset majdnem fellöktem, de az sem érdekelt csak magam mögött akartam hagyni mindent és mindenkit.