15.rész Like a Nightmare

Nem is tudom mikor néztem utoljára végig a napfelkeltét. Talán ha jól belegondolok, lehet, hogy egyszer sem láttam még az egészet. Hát most ezt is kipipálhatnám, ha bakancsos listát írnék, mert egy a tuti, hogy ez a lélegzetelállító esemény, pontként szerepelne benne. De amilyen gyönyörű annyira kegyetlen is. Harsányan hirdeti az idő múlását, s azt, hogy hamarosan újra fel kell vérteznem magam, hogy megnyerjek még egy csatát, ami az utamat állja. Ahogy a nap a horizont fölé ért és első sugarai bevilágították a kertet az éjszakai hűvös levegő, lassan de biztatóan kezdett felmelegedni, jelezve, ma sem ússzuk meg a tikkasztó hőséget.

Csak csendben feküdtem az egyik napágyon és figyeltem, ahogy a nap egyre magasabbra kúszik az égen és makacsul átsüt azon a vékony bárányfelhő rétegen, ami megpróbálja az útját állni. Nekem is ezt kéne tennem. Fel kéne szívnom magam és megvívnom a harcot, ami ma várt rám, és ami ki tudja, hogy meddig tart még. Tom tekintetét éreztem a hátamon. Nem kellett a ház felé néznem, hogy tudjam, mióta valamikor éjszaka a kérésemre magamra hagyott idekint, azóta a fenti erkélyről figyel engem. Hogy azért, mert attól félt, hogy esetleg hülyeséget csinálnék, - ami egyébként akkor sem állt szándékomba - vagy csak szimplán félt, nem tudom, de igazából nem is érdekelt. Annyi önzőséget és idiótaságot megcsináltam az elmúlt 24óra leforgása alatt, hogy igazából ez, hogy hidegen hagy ikrem aggodalma már csak egy kis porszem volt. Semmiség.

Jól esett egyedül lenni, a gondolataimmal és a megoldásukon agyalni kicsit, na meg marcangolni magam, hisz ki tehet arról, hogy ilyen helyzetben vagyok? Bingó… naná, hogy én… senki más, csak is én.

A nap már teljes egészében beragyogta a kertet, jelezve hogy TÉNYLEG új nap kezdődött és hogy ki tudja hány pillanat, perc, óra választ el minden bajom okozójától mikor felébred és megtalál. Már előre remegtem, – nem tudom, hogy az idegtől e, ami egész éjszaka társam volt, vagy a félelemtől hogy mit csinálok vele, ha meglátom – határozottan nem voltam jó passzban és minden porcikámban éreztem, hogy ez a mai nap valami nagyon rossz dolgot tartogat még számomra és a tegnap éjszaka csak ízelítő volt abból, ami még rám vár, csak egy kis előjáték, bemelegítés.

Gondolataim tengeréből egy pár magas sarkú kopogása és egy jól ismert csoszogás húzott a felszínre én pedig hosszú idő után először mozdultam meg, hogy tekintetem az immár fölém tornyosuló vendégeimre emeljem, akik elállták előlem a napot. Az egyik jó sejtettem, hogy Tom volt, aki furán vizslatott engem – talán őrület nyomai után kutatott,- míg másik vendégem- név szerint Rose- rémülten pislogott rám lágy barna szemeivel.

- Jézusom Bill… Jól…? – nem tudta folytatnia sopánkodást, mert hála az égnek Tom leintette, amiért nagyon hálás voltam. Valahogy a repertoárból már csak az hiányzik a cérnaszakadáshoz, hogy valaki sajnáljon, és szánakozó képpel vizslasson, min ahogy most Rose tette. Tudom, hogy csak jót akar, de ez volt az, ami jelen helyzetemben a legkevesebbet segített rajtam.

- Bill. Rose azért jött, hogy segítsen. Megvan. Érted? Elcsíptük! – terült szét egy biztató mosoly ikrem arcán – tegnap este felhívtam őt és azóta talpon volt, hogy megoldja a helyzetet és sikerült neki, megtalálta Nitta aktáját.

- Minden itt van nálam. –mutatta Rose a kezében lévő táskát, és ő is biztató mosolyra húzta az apró vörösre színezett ajkát, de szemeiből még mindig nem tűnt el az aggodalom, amit valószínűleg a gyászos ábrázatom hatására ült ott.

Kezeimmel alaposan megdörzsöltem szemeimet és mikor újra felnéztem rájuk akkor nyugtáztam halvány örömmel, hogy nem hallucinálok, és hogy tényleg itt állnak mellettem és azzal kecsegtetnek, hogy hamarabb véget érhet ez a rémálom, mint gondolnám.

- Öhm… - tornáztam feljebb magam a nyugágyon- Ez most komoly? – pislogtam rájuk értetlenül.

- Szerinted miért tépjük itt a szánkat? Gyere már!- ragadott karon bátyám és a kerti bútor felé húzott, nyomunkban pedig Rose kopogott tűsarkújával a díszkövön. Leültem az egyik kipárnázott padra mellém pedig Tom dobta le magát izgatottan. Rose aktatáskája bátorítóan kopogott az üvegasztalon mikor letette, és egy fölényes mosollyal az arcán pakolta ki belőle az irathalmot.

- Várjatok. Ez biztos jó ötlet? Hogy itt beszéljük ezt meg mikor pár méterrel arrébb az emeleten alszik fent? – mutattam kicsit idegesen a szobám ablaka felé.

- Ugyan már. – intett re Rose- Ne legyél ennyire paranoiás, ő egyedül van, mi meg hárman. –nyomott kezembe egy dossziét. – Nos, azt hiszem, bele kezdenék – nyújtott át egy másikat Tomnak - Nitta 1995.február 20.-án született New Yorkban Kathrine Anett Fiancre néven anyakönyvezték. Édesapja Leon Fiancre francia származású, édesanyja Anett Jones pedig amerikai. – ült le mellettünk lévő székbe és a kezében lévő lapokból olvasta a lányról megszerzett információit- New York mellett egy kisvárosban Jersyben éltek. 2004-ben mikor Nitta 9 éves volt kezelhetetlensége miatt egy pszichológus foglalkozni vele, ami nem vezetett eredményre. Enyhe pszichopata hajlammal és dühkitöréseivel kezelték - ami mellé később társult mániákus viselkedés és téveszmék is- két évig egy ottani pszichiátrián heti 3 alkalommal majd másfél év után felvették állandó betegnek ahonnan bravúros módon, 2006 nyarán megszökött mindössze 12 évesen és New Yorkba ment. Pár napra rá begyűjtötték az utcáról és egy ottani árvaházba vitték ahol az aktája szerint amnéziás volt. Ez az akta nálad van Tom. – emelte bátyámra tekintetét a papírjai közül én pedig automatikusan belelapoztam az előttem lévő dossziéba-. Azt állította, hogy csak a nevére emlékszik, ami mint tudjuk hamis volt. Ez alapján próbáltak megtalálni a szüleit vagy valami rokont, de nem jártak sikerrel és 2008 év elején hivatalosan is árvának nyilvánították majd örökbe fogadható státuszt kapott. 2009 nyarán - mikor Nitta 14 éves volt- fogadta örökbe egy los angeles-i középkorú házaspár, akiknek nem lehetett gyerekük. Azóta velük élt, rendesen járt iskolába…

- Míg bele nem keveredett egy utcai bandába, és innentől kezdve pedig már ismerjük a sztorit. – szólt közbe Tom miközben a kezében lévő kartont böngészte. Csak kapkodtam tekintetem az előttem lévő papírok között és próbáltam felfogni az imént hallottakat.

- Már értesítettem a pszichiátriát ahol kezelték és az igazi szüleit is. Gondolhatjátok mennyire ledöbbentek mikor bejelentettem, hogy megvan a lányuk. – rázta fejét egy apró mosollyal a szája sarkában.

A teraszajtó jellegzetes hangjára lettem figyelme és mire felfogtam, hogy mi van Nitta már vigyorogva felénk tartott. Reflexszerűen csuktam be a kezembe lévő dossziét és kihúztam magam a padon, mint aki karót nyelt. Szememmel a lányt figyeltem, ahogy bájosan köszönt, miközben megkerüli az asztalt és hátulról átkarolja a nyakam.

- Neked is jó reggelt édesem. – nyomott egy csókot az arcomra. Még mindig nem voltam képes reagálni csak megfagyva ültem és tekintetem Tom és Rose között járt, akik hasonló ábrázattal figyeltek engem és Nittát. – Csak nincs valami baj? – csilingelte hangjában cseppnyi feszültséggel Nitta majd amint feltette kérdését villámgyorsan elengedett. Automatikusan hátra fordultam és halálra vált ábrázatával találtam szembe magamat miközben farkasszemet néz a kezemben lévő akta elejét félig beterítő kórházi logóval.

- Az mi? – szólalt meg egy fél oktávval magasabb hangszínben.

- Ez? – lengettem meg a kezemben lévő papírokat- Kérlek ez Kathrine Anett Fiancre kartonja. Egy fiatal lányé, akit pszichiátrián kezeltek, de megszökött. – lapozgattam bele, majd mondandóm végén egy fölényes mosollyal fordultam vissza a lány felé, akinek arcára félelem ült ki- Mi van drágám? Mi a baj? Nagyon elsápadtál, gyere, ülj le, nehogy még a végén rosszul legyél itt nekem. –nyújtottam kezem felé miközben Tommal egy jelentőségteljes pillantást váltottunk. Nem tétovázott már állt is fel a székből hogy a telefonjáért menjen.

- NEM! – kiáltott fel hisztérikusan Nitta amitől mind a hárman hátra hőköltünk. – Nem! –ismételte valamivel halkabban, de hangja eléggé vészjóslóan csengett- Nem fogtok vissza vinni!! Azt felejtsétek el! – üvöltötte és eszelős tekintete hármunk között cikázott, de mire akármit is tudtunk volna a meglepetéstől reagálni futásnak eredt a ház felé.

- Hagyd majd én. – Intettem le Tomot, aki kihasználva jobb helyzetét Nitta után akart eredni- Te hívd, rendőröket őt majd én elintézem.

Felpattantam, és mint akit puskából lőttek ki az ajtóban eltűnő lány nyomába eredtem.

- Nitta! Merre vagy? –próbálkoztam hátha válaszol.

- NE! NE! IDE NE GYERE! – kiabálta a konyha felől- Ne gyere közelebb!- sziszegte vészjóslóan mikor befordultam a konyhába, ahonnan a hangját hallottam és megrökönyödve láttam, hogy az egyik legnagyobb konyhai kés ott virít a kezében.

- Figyelj, próbálj meg lenyugodni és leülünk, megbeszéljük. Rendben? – kezemet megadóan magam elé emeltem és próbáltam lassan közelíteni felé, miközben végig szemébe néztem. –Nem kell vissza menned. Ígérem. –léptem két lépést előre mire válaszul újra elismételte, hogy ne közelítsek csak sokkal hangosabban.

- Baszd meg! – szólta el magát Tom az ajtón belépve – Nitta ne csináld ezt. – próbálta ő is jobb belátásra téríteni a lányt, de leintettem, hogy maradjon csendben. Nitta zavart tekintettel kapkodta fejét köztem és Tom között. Próbáltam minél több nyugalmat magamba erőltetni és viszonylag lassan közelíteni felé, hogy ne érezze magát sarokba szorítva, mert nem tudtam, hogy hogyan reagálna. Rémisztő egy látvány volt és így hogy a kést szorongató lány már csak két karnyújtásira volt tőlem, hát mit ne mondjak nem volt egy életbiztosítás.

- Azt mondtam, hogy ne gyere közelebb! Megöllek!! ÉRTED?? NEM VICCELEK!! Úgyis tudom, hogy csak hazudsz! Mindenki hazudik!- zilált Nitta egyre jobban. Tekintetét köztem és Tom között kapkodta miközben a kést markolászva egyik lábáról a másikra topogott.

- Figyelj rám jól. Nem hazudok, nem akarok rosszat neked. Ígérem, hogy semmi baj nem lesz, csak tedd le azt a kést, mielőtt valakinek valami baja esik. - Próbáltam szuggerálni tekintetét és minél nyugodtabban beszélni hozzá miközben még egy lépést előrébb csúsztam felé és így már csak egy hajszál választott el attól, hogy le tudjam fegyverezni őt.

Egy pillanat alatt zajlott le az egész… Az ajtón berontó rendőrök keltette zaj kizökkentette Nittát egy pillanatra, ami elég lett volna, hogy kikapjam kezéből a konyhakést, de elszámoltam magam… Jobban észnél volt, mint hittem.

Csak az elszánt tekintetét láttam, amibe egy pillanat alatt visszaköltözött az értelem majd a megbánás jelei sejlettek benne. Nem értettem mi ez a hirtelen váltás, mi idézhette elő, amíg meg nem csapott az a semmivel össze nem keverhető fémes illat és egy pillanat múlva éreztem is az éles fájdalmat.

- Úr isten! –kapott szája elé Nitta és záporozni kezdtek a könnyei- Jézusom Bill, én… ne… nem akartam… - csukladozott és hallottam a kést, ahogy a márványpadlón becsapódik.

Lassan lenéztem és rá kellett jönnöm, hogy nem az agyam szókarozik velem. A jobb felkarom közepétől az alkarom közepéig egy iszonyatosan mély és hosszú vágás éktelenkedett, amiből ritmusosan pulzálva őrült tempóban folyt a vér a kézfejem felé. Émelyegni kezdtem és mielőtt én is a késhez hasonlóan a márvány padlón köthettem volna ki Tom kapott el és óvatosan leültetett a konyhapult tövében. A képek és a hangok kezdtek összekavarodni és elmosódni. Tom előttem guggolt és kétségbeesetten kiabált Rosenak hogy hívja a mentőket majd hozzám beszélt. Mondani akartam, hogy ne aggódjon nem lesz semmi baj, de nem találtam a hangomat és éreztem, hogy az erőm kezd elhagyni. Az utolsó emlékképem mielőtt elnyelt a tudatlanság az volt, ahogy a rendőrök Nittát a nappali felé vonszolják.