25.Rész

Ez a nap is eljött hogy elhozom nektek a befejező részt. Majdnem fél évig volt minden 2. gondolatom ez a történet. Kicsit hiányozni fog de boldog is vagyok mert ez az első történetem amit be is fejeztem :D Nagyon örülnék ha írnátok visszajelzést hogy hogyan tetszett ez a történet illetve a befejezés. Jó olvasást! :)

Iszonyatosan ideges voltam.

- Bill Kaulitz. –Ráztam vele kezet- Ő pedig a testvérem Tom.

- Dr. Scott Emers – Mutatkozott be- Maguk Lizze hozzátartozói?

- A barátja vagyok. - Helyeseltem és éreztem, hogy egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban- Mi történt?

- Egy hát sérüléssel hozták be, egy szúrt sebbel, ami a tüdejét érte. Elég rossz állapotban került ide, összeesett a tüdeje bal oldala a fokozott terhelést nem bírta a szíve és a kiérkező mentőknek újra kellet élesztenie. Egy nem egyszerű műtéten van túl, amit még a terhessége is megnehezített.

- éreztem, hogy kiszalad az arcomból az össze vér és rosszul leszek egyszerre voltam iszonyatosan dühös és nagyon féltem, hogy elveszítem őket.

 Nagyon nagy szerencséje volt, mert ha 2 centivel arrébb hatol be a kés a szívét éri a szúrás. Így sem lesz könnyű a felépülése, de itt minden szükséges ellátást megkap. Jelenleg lélegeztető gépre tettük és altatjuk.

Hosszú percekig csak álltam és a földet bámultam magam előtt. Próbáltam felfogni, hogy ez velem történik. Mintha egy őrületes rémálomban lettem volna.

- És a babák? –kérdeztem szinte suttogva mikor megtaláltam a hangom. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne törjek össze a nyomás alatt, ami most mintha duplájára nőtt volna, és a vesztemet akarná.

-  Lizze oxigénhiányos állapotban volt. Nála nagy eséllyel nem okozott problémát mivel a kiérkező mentősök időben újraélesztették, de nem tudni ez mennyire volt hatással a magzatokra. Éppen bent van egy orvos és vizsgálja őket. Akkor tudok biztosabbat mondani, ha végzett.

 Nem tudtam válaszolni csak bólintottam. Éreztem hogy ez nekem már túl sok. Tom köszönte meg az orvosnak, aki egy szívélyes „minden rendben lesz” mosollyal hagyott ott minket. Kétségbeesetten néztem testvéremre. Az elmúlt napok fájdalma és stressze úgy éreztem teljesen maga alá gyűr. Nem akartam, hogy bárki lássa, mennyire szenvedek.Legszívesebben üvöltöttem volna, amíg csak van bennem szusz. Tom nem szólt semmit csak hozzám lépett és átölelt. Közelsége mindig megnyugtatott. Tudta, hogy mire van szükségem. Úgy éreztem magam, mint mikor kicsik voltunk és valami rossz történt. Eszembe jutatta, hogy nem vagyok egyedül és mindig mellettem lesz, ahogy én is mellette állok mindig, ha baj van. Szépen lassan éreztem, hogy megnyugszom valamelyest. Mintha ikrem levett volna azokból a hatalmas sziklákból, amik a mellkasomon ültek és a halálomat akarták.

Nem sokkal később ki jött az orvos, aki megnyugtatott, hogy a piciknek úgy tűnik semmi baja. Mikor egy kicsit összeszedtem magam újra vagy fél órát rohangáltam orvostól orvosig, míg megtaláltam azt az embert, akitől engedélyt tudtam kérni, hogy bemehessek Lizzehez. Miután lelkemre kötötte, hogy csak pár percre mehetek, be mivel az őrzőbe nem nagyon engedhetnek be látogatókat elindultam, hogy megkeressem a szobát ahol feküdt. Egy pár pillanatig haboztam mikor végre megtaláltam és egy mély levegő után lassan benyitottam. Átsuhant az agyamon a gondolat hogy vajon ő is így érzett, ennyire félt mikor én voltam kórházban?

Bent a gépek zaján kívül semmit nem lehetett hallani. Csak egy nővér állt az ágy mellett és egy papírra írogatott miközben a monitorokat figyelte. Bólintottam neki köszönés képpen és becsuktam magam mögött az ajtót. Iszonyatos érzés volt így látni Lizt. A nővérke csendben kiment, hogy egyedül hagyjon.  Oda sétáltam lassan hozzá és megfogtam a kezét.

- Sajnálom kicsim. - adtam egy puszit a homlokára- Nem kellett volna hagynom, hogy egyedül elmenj. Ha csak sejtettem volna. – simogattam a haját- Nagyon szeretlek és szükségem van rád. Hallod?

Leültem az ágya mellé egy kis székre és hosszú percekig csak néztem őt és fogtam a kezét, beszéltem hozzá. Őrjítő érzés hogy nem tudok segíteni neki még így is hogy itt vagyok mellette. Legszívesebben ott maradtam volna, amíg magához nem tér még az sem zavart, hogy egy baromi kényelmetlen széken kell kuporognom, csak mellette lehessek, de mikor jött az orvos hogy lejárt az idő muszáj volt mennem, de kifele menet megnyugtatott hogyha semmi komplikáció nem lesz az éjszaka folyamán akkor lekerül az intenzívre ahol már mellette lehetek.

Odakint két ismerős rendőr várt rám Tom társaságában és elmesélték, hogy pontosan mi is történt.

Hogy Mark szúrta le Lizzet és mikor rájuk törték az ajtót a rendőrökre támadt, akik önvédelemből lelőtték.

Egyáltalán nem éreztem bűntudatot, azért mert örültem, hogy meghalt. Nem tudtam nem utálni, azért amit művelt. Lehet, hogy pszichikai eset volt, de akkor sem…

Lizze három nappal azután ébredt fel hogy megműtötték. Ott voltam mellette szinte végig és hálát adtam hogy se neki se a piciknek nem lett bajuk és három hét után haza is vihettem őt…

***9 Hónappal később***

Iszonyatosan nagy rohanásban voltam. Mióta megszülettek az ikrek állandóan mentem és őket is vittem magammal. Az elmúlt két hét még mozgalmasabb volt mivel Simonnal, Gordonnal és anyuval meglepetést szerveztünk Billnek és Tomnak a születésnapjára, ami történetesen ma van és most is úton vagyok az én két kis angyalkámmal, akik édesen alszanak, hogy elmenjünk a reptérre és felvegyük Andreast, Georgot és Gustavot. Bill úgy tudja, hogy vásárolok. - Kivételesen elkötöttem a Q7-esét. Kellett a nagy autó hogy elférjünk. Igazából kezdem megszeretni ezt a dömpert. - Hihetetlenek hogy még ma is a stúdióban gubbasztanak, -lehet hogy elfelejtették hogy ma az ő napjuk van? A gondolat megmosolyogtatott- de megígérte, hogy hamarabb hazajönnek. Remélem is. Leparkoltam a reptér parkolójában hogy megvárjam a fiúkat. Hátra néztem az én két kisbabámra. Gyönyörűek voltak és tiszta apjuk. A szájuk, az orruk, de legfőképpen a fülük. Ugyan olyan kis édes manó fülök volt mint Billnek és Tomnak. Ajtó nyitódásra eszméltem fel  és Gustav mosolyogva ült be mellém az anyós ülésre hátra pedig Georg és Andreas pattantak be.

- Szia Lizze! – kiabálta el magát Andreas nagy örömében.

- Shhhh!! –Ripakodott rá Georg és a lányokra mutatott. Alszanak nem tűik fel hülye!

- Úúú basszus ne haragudj - nézett rám bocsánatkérően-, jesszusom de kis picik- olvadt el mikor a lányokra nézett- Tisztára olyanok, mint Bill csak lányban- konstatálta mosolyogva.

- Szerintem is. - Értettem vele egyet- Bill meg folyton azt mondja olyanok, mint én. –nevettem fel és kitolattam a parkolóhelyről.

- Tom hogy bírja a gyereksírást? Biztos az agyára megy. –Nevetett fel Georg és megsimogatta Lara pici lábát.

- Hát ki kell, ábrándítsalak, de nem sokat hallja sírni őket mivel velünk alszanak egy szobába az ikrek és igen nyugodtak. Éjszaka már csak kétszer kelnek fel enni. Én is eléggé meglepődtem, de nagyon jó nagybácsi. Már előre kitalálta, hogyha nagyok lesznek, a lányok megtanítja nekik, hogy milyen csajozós szövegnek nem szabad bedőlni. – elképzeltem Tomot a szituban és kitört belőlem a nevetés.

- Most csak ugratsz?! – Hőkölt hátra Georg és And egyszerre majd belőlük is kitört a nevetés.

- Nem egyáltalán nem. –nevettem még mindig- teljesen el van varázsolva tőlük.

- És Bill? – tette fel a kérdést Gus.

- Hát mondanom se kell, hogy teljesen odáig van a lányokért és nagyon sokat segít. Azt mondta első látásra beléjük zúgott. Látnotok kellett volna mikor először fogta őket.

- Már észrevenni rajtuk a különbségeket? Mármint hogy melyik a nyugodtabb ilyesmi. –Bombázott tovább a kérdéseivel Gus.

- Igen határozottan. Mosolyodtam el. Kimy született 10 perccel előbb, mint Lara. Alapjába véve még elég nyugodt babák de Kimy szörnyen akaratos és ő a hangosabb. Egyértelműen vezér egyéniség, míg Lara csendesebb. Egészen addig, míg a nővére mellette van. Meg is érkeztünk. –Mosolyodtam el és behajtottam a kocsi feljáróra. Amint leállítottam a motort megcsörrent a telefonom.

Bill… Micsoda időzítés….

- Igen szívem?

- Á semmi csak meg akartam kérdezni, hogy mi a helyzet haza értél-e, mert most indulunk mi is. –hát igen időzíteni tudni kell mosolyogtam magamban és áldottam az eszemet, hogy megkértem anyuékat rendezzenek el itthon mindent, amíg elmegyek a srácokért.

- Persze már itthon vagyok. – jeleztem Georgna és Andnak, hogy maradjanak, csendben nehogy lebukjunk.

- Oké sietünk. Szeretlek!

- Én is. puszi.

- Nyomás befelé!- utasítottam a fiúkat miután kinyomtam a telefont- Van 10 percünk hogy haza érjenek.

A két G örömmel ajánlkozott, hogy behozzák a piciket. Ahogy elnéztem ők is teljesen el voltak olvadva tőlük. Mikor beértem a házba örömmel konstatáltam, hogy minden készen áll és mindenki itt van. Anyu és Sim egyből az ikrekhez siettek és elvitték őket átöltöztetni. Én is így tettem gyorsan és körülbelül 5 perc múlva már lent is voltunk mindannyian a nappaliban hogy meglepjük Billéket, akik szinte óramű pontossággal haza is értek.

- Boldog Szülinapot! – köszöntöttük őket egyszerre. Egy pillanatig lefagytak a meglepetéstől majd hitetlenkedve köszönték meg és végig mentek a kis csapaton, hogy mindenkit üdvözöljenek. Tom átvette Simtől Larát, aki időközben felébredt.

- Jól áll a kezedben Tom! –szóltam oda neki. Szerinted is Ria?- kacsintottam a lányra aki csak somolygott és bólogatott.

- Nem adni a tippeket még kicsi lány, mert balhé lesz!  – nevetett rám és Larának magyarázva elindult a másik irányba.

- Szia, kicsim! –húzott magához Bill és megcsókolt- Szóval ebben sántikáltál? Kérdezte a nyilvánvalót.

- Hát segítség nélkül nem ment volna mutattam szüleinkre. Na, majd anyu körmére nézek, hogy itt szervezkedik. –mosolygott és újra megcsókolt- Nagyon szeretlek és köszönöm. –súgta a fülembe

- Én is. Mindennél jobban. -  Bújtam hozzá, mint egy kiscica. Végre Minden helyre jött és hosszú idő után újra nyugodt és boldog voltam.

Vége

24.Rész

Nah hoztam az utolsó előtti rész. Lehet szidni a vége miatt :D Jó olvasást és ha mást nem a chatben hagyjatok jelet hogy hogy tetszett :) Várom az ötleteket hogy szerintetek hogy folytatódik... :)

Mióta tegnap megpróbáltam megszökni Mark iszonyatosan labilis lett és kiszámíthatatlan. Ha jó kedve van mézes mázos aztán a követező pillanatban bekattan, és ha az útjában vagyok meg is üt. 
- Gyere aranyom. –dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón- Ebéd van. Nem hozom fel neked ennyi testmozgásra szükséged van, hogy lesétálj. – küldött felém egy vicsorgásnak is beillő mosolygást és eltűnt..
Kelletlenül kimásztam az ágyból és a szekrényhez sétáltam, hogy magamra kapjak valami ruhát. Lefelé menet elsétáltam egy nagyalakos tükör előtt. Egy pillanatra megálltam, hogy bele nézzek. Egy tökéletesen ismeretlen meggyötört ember arca bámult vissza rám. Szinte csak árnyéka voltam önmagamnak „Ez én lennék? Lehetetlen” hadakoztam magammal. Felhúztam a pólóm ujját és szemügyre vetem a lila foltjaimat is, amiket tegnap szereztem. Vetem egy mély nyugtató levegőt és elindultam a konyha felé ahol Mark éppen leült az asztalhoz. Kelletlen leültem vele szembe és egy pár pillanatig farkasszemet néztünk.
- Meddig akarod ezt a hülye kis játékot űzni? –törtem meg a csendet és megtámasztottam államat a kezemen. 
- Nem tudom, miről beszélsz. –csicseregte és elvette előlem a tányért, hogy kaját szedjen rá. 
- Nagyon is jól tudod. Tudod, hogy sosem foglak szeretni már és téged is csak a buggyant agyad köt hozzám, mert nem tudod felfogni, hogy VÉGE. A diliházban lenne a helyed nem szabadlábon. - förmedtem rá.
Egy pillanatra megállt a hússzeletelésben és felém fordult. Arcán remegni kezdtek a kis izmok jelezve, hogy igen nehezen fogja vissza magát.
- Még egy szó és ki filézlek!– adott nyomatékot szavainak a kezében lévő nagykéssel- Nem nincs vége egyáltalán! Azt hogy te megcsaltál ezzel a majommal megbocsájtom, de velem leszel akkor is.
- Szuppeeer. Már időzavarban s szenvedsz nem csak elmeroggyant vagy. –Tettem karba a kezem és hátra dőltem a széken. A mik kapcsolatunknak ott lőttek mikor először hazajöttél részegen és megütöttél. –néztem szúrósan a szemébe hátha felfogja, hogy mi a helyzet. Elvégre még egyszer sem ültünk le és beszéltük így meg a dolgot. - Már kb. 2 éve keseríted meg az életem jó lenne, ha végre felfognád, hogy nem akarlak látni és még a levegő is undorral tölt el, amit a közeledben szívok be! Amúgy meg nem tudom fel tűnt e, hogy mástól vagyok terhes és szerelmes vagyok a gyerekeim apjába. Bill kisujjáig se érsz fel. És ha éveken át tartasz bezárva sem fog változni semmi sem.–pattantam fel a székből és minden szavamból sütött a határozottság.
- Ide figyelj! –kapta el a karomat egyik kezében, a másikban még midig ott pihent a kés- átfutott az agyamon, hogy lehet nem most kellett volna felhúznom Markot. Időm se volt, hogy pánikba essek, mert valaki őrült módjára elkezdte verni az ajtót.
- Kinyitni! Itt a Rendőrség! Mark Loghan! Tudjuk, hogy odabent van! Adja meg magát!
Először azt hittem, hogy csak a fülem szórakozik velem, de amikor megláttam Mark arcán a rémületet és újra hallottam a kiabálást felcsillant bennem a remény, hogy vége ennek az egész rémálomnak, és hogy tényleg megmenekültem.
- Gyere! –kap el a torkomat hátulról azzal a kezével, amibe a kés volt- Egy pisszenést se és fel az emeletre! –utasított és a lépcső felé cibált. Mikor felértünk Mark bezárta az ajtót és felém fordult.
- Nem tudom hogyan találtak meg, de nem vihetnek el tőlem téged! – kapott el a karomnál fogva. 
- Küzdesz azért, hogy itt maradhass velem megértetted!- szemeiből félelem és düh sugárzott és bennem megfogalmazódott a kérdés hogy ez tényleg ennyire idiótának tart és álomvilágban él?
- Te meg vagy húzatva. – nevettem el magam cinikusan, kitéptem karomat a kezéből és az ajtó felé siettem. Lentről egy hatalmas puffanás jelezte, hogy a rendőrök betörték a bejárati ajtót. 
- NEEEEM!! –hallottam meg Mark üvöltését a hátam mögül, de mire reagálhattam volna rá egy iszonyatos éles fájdalmat éreztem a hátamban. Semmihez sem volt fogható az érzés. Hirtelen elakadt a lélegzetem és összecsuklottam. Egy pillanat alatt kiszállt minden erőm és nem bírtam megmozdulni. Fülemben tompán lüktetett a vér mintha egy dobot vernének mellettem, de így is hallottam Mark üvöltését és őrjöngését majd egy pillanat alatt elnyelt a sötétség.

***

- Mi az isten van már? Mi tarthat ennyi ideig elkapni egy szemétládát?! – dühöngtem és róttam a köröket a nappalian fáradhatatlanul, minden körnél felpillantva a fali órára. Tom csak ült a pultnál a széken és hol engem próbált rávenni, hogy higgadjak le hol a TV-t kapcsolgatta. Nem tudtam elhinni, hogy lehet ilyen baszottul nyugodt.
- Már vagy 2 órája elmentek érte és azt mondták, hogy hívnak amint minden oké. Ezek szerint baszottul nem oké semmi sem. –hadonásztam miközben le-felmászkáltam a helységben- Tom iszonyatosan rossz érzésem van. - álltam meg és bátyámra néztem.
- Nem lesz semmi gáz. Ne stresszeld már magad feleslegesen.
Szinte meg sem hallottam szavait már. Ezt hallgatom tőle már 2 órája. Annyira bele voltam merülve a gondolataimba hogy észre sem vettem, a csörgést csak arra figyeltem fel, hogy Tom telefonon beszél –méghozzá az enyémen- és az arckifejezésétől a hideg végig futott a hátamon.
- Igen rendben. Azonnal megyünk. Köszönöm. Visz hall. –nyomta ki a telefont.
- A központi korházból hívtak. Lizzet bevitték. Nem mondtak semmit csak, hogy baj van. – hadarta egy szuszra.
- A rohadt életbe! Tudtam! TUDTAM! –vettem ki a kezéből a telefonom és szélsebesen az ajtó felé vettem az irányt. Mielőtt elvehettem volna a kis asztalról a slusszkulcsom Tom beelőzött és lenyúlta előlem.
- Ilyen állapotban tuti hogy nem fogsz vezetni. – vetette oda nekem hátra se nézve miközben a garázs felé siettünk. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én magamban dühöngtem és iszonyatosan féltem, hogy Lizzenek vagy a piciknek valami baja esik. Tom pedig próbálta nem kimutatni a rémületét, de éreztem rajta anélkül is. Az a körülbelül egy óra, míg oda értünk –mondanom se kell, hogy Tomot jelen pillanatban nem nagyon izgatták a sebességkorlátozások- legalább egy fél életnek tűnt. Mikor végre leparkoltunk a korház előtt úgy pattantam ki a kocsiból, mintha rakétából lőttek volna és szélsebesen rohantunk be.
- Jó napot! Lizze Taylort keresem. – hadartam a recepciós nővérkének, aki elég durcásan nézett rám, hogy így rárontottam de igazából magasról tettem rá- Nemrég hozták be.
- Egy pillanat. –pötyögött csigalassúsággal a gépen- Igen megvan. –válaszolta egy baromi hosszú perc után. – éppen a műtőben van a 3. emeleten. –éreztem, hogy kiszalad a lábam alól a talaj. Hogy HOL??- Eléggé rossz állapotban hozták be.
Szélsebesen indultam meg a lift felé miután megköszöntem a nőnek. 
Mikor felértünk megcsapta a fülemet a bántó csend a zajos sürgősségi osztály forgataga után. Mintha egy teljesen más világba érkeztünk volna. Csak néhány ápolót vagy orvost láttunk ki-be jönni egy dupla szárnyú ajtón és megtört várakozó embereket ülni vagy fel alá járkálni a folyosó végén kialakított váróban.
Sohasem éreztem még ilyet azelőtt, mint az elkövetkezendő fél órában, amit azzal töltöttem, hogy a nővérek után rohangáltam, hogy megtudjak valamit Lizzeről de mindegyiktől azt a választ kaptam, hogy nem tudnak még semmit sem mondani. Úgy éreztem, hogy összeroppanok és megőrülök, ha nem mond valaki valamit azonnal. Leültem az egyik székre és tenyerembe temettem az arcomat mintha azzal, hogy nem látom, hol vagyok, semmissé tehetném, ami körülöttem folyik. Tom tenyerét éreztem meg a vállamon. Nem szólt semmit és én sem de jó érzés volt tudni hogy itt van mellettem. Minimálisan megnyugtatott, hogy nem kell egyedül végig csinálnom ezt az őrületet. Az időérzékem teljesen elvesztettem és sejtelmem se volt, hány órája ülhettem abba a kényelmetlen hűvös barátságtalan székben oldalamon a testvéremmel, de egyszer csak megtörtént az, amire vártam valaki a nevemen szólított. Felnéztem és egy orvos sétált felém talpig műtős ruhában. Elakadt a lélegzetem egy pillanatra majd felpattantam, hogy üdvözölni tudjam.

24.Rész (részlet)

Utolsó előtti rész.... :)


"...Lefelé menet elsétáltam egy nagyalakos tükör előtt. Egy pillanatra megálltam, hogy bele nézzek. Egy tökéletesen ismeretlen meggyötört ember arca bámult vissza rám. Szinte csak árnyéka voltam önmagamnak „Ez én lennék? Lehetetlen” hadakoztam magammal. Felhúztam a pólóm ujját és szemügyre vetem a lila foltjaimat is, amiket tegnap szereztem. Vetem egy mély nyugtató levegőt és elindultam a konyha felé ahol Mark éppen leült az asztalhoz..."

23.Rész (Részlet)

Látom elkezdtek visszaszivárogni az olvasóim is aminek nagyon örülök szóval felteszem most a részletet a következő részből. Az hogy milyen hamar jön a teljes rész rajtatok múlik mennyire szeretnétek olvasni. :)

"...Tudtam, hogy mindent leromboltam, amit eddig építettem ez alatt a pár nap alatt, és hogy iszonyatosan nagy bajban vagyok…

Mérgesen csapta be magunk mögött a bejárati ajtót és az emeleti szoba felé vonszolt. Mikor fölértünk bezárta az ajtót lelökött az ágyra és fölém térdelt. Megpróbáltam arrébb mászni, ellökni őt, de lefogta a kezeimet. Túl erős volt..."

22. Rész

Hatalmas világosságra ébredtem meg. Ahogy magamhoz tértem lassan töltötték el elmémet utolsó emlékképeim.”A ház… Mark…” Hirtelen kipattantak a szemeim és felültem, hogy körbe nézzek hol is vagyok. Egyáltalán nem volt ismerős a szoba ahol ébredtem. Tágas volt és minden fehér. Szinte bántóan fehér mintha egy korházi szobában lennék, csak otthonosabban van berendezve. Egyből az ajtóhoz siettem és megpróbáltam kinyitni, de zárva volt kezdtem bepánikolni. „Ki kell innen jutnom!” Cikázott a fejemben a leghangosabb gondolatom. Az ablakhoz rohantam, hátha nyitva van, és hogy megnézzem, egyáltalán hol vagyok. A szoba egy eléggé forgalmas útra nézett, de semmi sem volt ismerős. Az ajtóhoz hasonlóan ez is zárva volt. Elkezdtem ütni hátha valaki észreveszi, de esélytelen volt. Túl nagy volt a zaj odakint valószínű ahhoz, hogy észrevegyék szánalmas próbálkozásom. Jobb karomba bele hasított a fájdalom és elkezdett lüktetni. Észre sem vettem, hogy az alkarom be van kötözve. Lehuppantam az ágyra és elkezdtem kibontani a pólyából - Halvány lila gőzöm se volt, hogy sérült meg- mikor lépteket hallottam és ajtónyitódást, de nem nagyon foglalkoztam vele folytattam a műveletet.

- Én a helyedben nem szedném le szívem. Elég mély a seb. –Csilingelte Mark nyájasan és letett egy tálcát az ágy melletti kis asztalra. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy meghallottam a hangját.

- Mit csináltál te vadállat? – néztem rá olyan rondán, ahogyan csak tőlem tellett. H a tekintettel ölni lehetne, Mark már halott lenne… „De jó is lenne…”

- Én ugyan semmit. Te estél el. Gondolom egy összetört üvegpohár vágta el, ami az asztalon volt. Látod, mennyivel megkönnyítenéd a dolgod, ha jó viselkednél? – Ült le mellém.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését pedig tombolt bennem az ideg és legszívesebben leszedtem volna a fejét a helyéről.

- Hol vagyok? Hova a francba cipeltél?

- Óó Hát jó helyre. Ahol új életet kezdhetünk együtt te meg én. - Villantott egy ördögi mosolyt.

- Azt hiszed, hogy Bill nem fog kerestetni? Téged már így is keresnek a rendőrök. Idő kérdése és ránk találnak. – Válaszoltam neki hót nyugodtan és fölényesen. Úgy éreztem nyeregben vagyok és ez egy elég erős érv.

- Jaaaaj butuska. –Nézett rám Mark, mint valami naiv kis libára, akinek nem látja a nyílván valót- Nem fog a kis fiúd keresni. Mivel szépen küldök neki egy videó üzenetet, amiben teljesen önszántadból megkéred, hogy ne keressen, és hogy felejtsen, el mivel te engem szeretsz. - fordult a kocka…

- Te beteg vagy. –Prüszköltem és undorodva álltam tekintetét- Semmivel nem tudsz rávenni, hogy, megtegyem. Még nem ment el az eszem.

- Hidd el meg vannak a módszereim. – csókolta meg a vállam, de reflexszerűen elhajoltam, amitől gúnyos mosolyra húzta száját- Majd csak észe kapsz, hogy jobb, ha viselkedsz szívem. Van itt pár ruha, amit vettem neked. Előre szólok, hogy a ház teljesen szökés biztos. Nem érdemes próbálkoznod, mert nagyon megbánod. A fürdő az ajtó mögött bökött fejével a szoba túlsó felébe. –Azzal felállt az ágyról és kisétált.

Összeszedtem a maradék erőmet, amit nem szipolyozott ki a Mark felé sugárzott utálatom és elindultam a fürdőbe.

Határozottan nem voltam jól. Dühös voltam, féltem és undorodtam még a levegőtől is, amit Mark közelében be kell szívnom. Miután végeztem átöltöztem, elfeküdtem az ágyon és latolgattam az esélyeimet, hogy mi lenne okosabb ötlet. Ha Markkal elhitetném, hogy minden happy és azt tenném, amit szeretne és egy alkalmas pillanatban megpróbálok lelépni innen, vagy ha szembe szállok vele. Elmélyülten a plafont bámultam és közben a hasamat simogattam. „Azért nem vagyok teljesen egyedül” a gondolat mosolyt csalt az arcomra, amit szinte rögtön lemosott az első könnycsepp, ami végig gördült arcomon. Oldalra fordultam és összegömbölyödtem. Iszonyatosan hiányzott Bill. Bármit megadtam volna abban a pillanatban azért, hogy itt legyen mellettem és védelmezően átöleljen, és a fülembe suttogja nem lesz semmi baj. Tudtam, hogy ez egyedül rajtam múlik, hogy mikor látom őt viszont. És akkor döntöttem…

***

Már öt napja hogy eltűnt Lizze és még mindig semmi hír felőle. Érzem, hogy egyre jobban becsavarodok. Úgy érzem mintha kitépték volna lelkem és szívem egy részét és helyét valami sötét üresség mardossa szüntelen. Most is a kocsiban ülök és az utakat járom pontosan nem tudom, hova megyek, csak megyek. Hátha valahol meglátom őt vagy nem is tudom. Csak céltalanul bolyongok…

Csipog a telefonom… Tom az.megint… kicsit lelkiismeret furdalásom van miatta, mert akár mennyire is tagadja, én látom, rajta hogy miattam ő is szenved, és a halálba aggódja magát, de nem tudok mit csinálni. Egy tehetetlen idióta baromnak érezem magam. Nem szabadott volna egyedül elengednem Lizzet.

Nagy ön ostorozásom közepette Tomot vettem észre, aki velem –vagyis a kocsimmal- szemben sétált. Legelőször nem tudtam hova tenni és aztán körbe néztem és rájöttem, hogy itthon vagyok már. Hogy mikor fogalmazódott meg bennem hogy haza jövök és hogy mikor értem ténylegesen haza az teljesen homály. Csak bambán bámultam a bátyám, aki mellém lépett és kinyitotta az ajtót.

- Kerestek ma is a rendőrök, hogy beszélni tudjanak veled. Megadtam nekik a számod. Zaklassanak téged.

- Nem akarok beszélni velük. –mondtam fásultan- Mit mondhatnék nekik? Mindent elmondtál, amit tudsz, ennél többet én sem tudok Lizzeről. - csaptam be a kocsi ajtaját és elindultam a ház felé.

- Várj már! –került elém Tom és szembe fordult velem- Tudom, hogy nem könnyű Bill, de össze kell szedned magad. –Fogta meg a vállaimat és a reakciómat fürkészte- Ez így nem mehet, tovább teljesen tönkre teszed magad. Lizzenek szüksége van rád! Fogod?

- Igen fogom! Hogy a picsába ne fognám?! Nem tudom, mit csinálhatnék érted?? Azt se tudom, merre induljak. Hol lehet?! Megőrjít ez a tudatlanság teljesen kikészít! – üvöltöttem pár centiről az arcába.

- Remek. Végre valami érzelmi reakció. Ez is több mint a semmi… - veregetett vállon és elsétált én meg csak bambán bámultam után. Nem tudtam hova tenni. Most én vagyok, a hülye vagy Tom tényleg fel akar idegileg húzni teljesen?! Várjunk csak…. Egy ötlet pattant ki hirtelen a fejemből. Egyből tárcsáztam a rendőrséget…

- Tom! TOM! - Futottam a ház felé. A nappaliban találtam meg éppen a TV-t kapcsolgatta. – Van egy ötletem. –vetettem le magam a mellette lévő kanapéba.

- Na, csak nem sikerült felráznom végre a fejed? –halkította le a TV-t és felém fordult.

- Szerintem tudom, hol van Lizze… vagyis azt hogy hol azt nem, de azt hogy kivel azt igen. Szerintem Mark vitte el… Most beszéltem a rendőrséggel és még nem kapták el, de úgy sejtik, a közelben lehet.

- Bill ez tuti? Mert ha mégsem ő volt, akkor…

- Nem, Tom tuti hogy ő volt, tudom…

- Rendben oké. Tegyük fel, hogy ő volt- tette karba kezeit Tom-, de honnan fogod biztosra tudni? Megtalálni őt?

- Ez jó kérdés… - adtam neki igazat. Mind a ketten gondolkodóba estük.

- Az email! – válaszoltuk meg egyszerre a kérdést.

Tom gyorsan felrohant a laptopért amin Lizze szokta nézegetni az e-mailjeit. Imádkoztam, hogy el legyen mentve a jelszava. Ez volt az egyetlen esély…

A szerencse - meg Lizze lustaságának- hála el volt mentve. Gyorsan beléptem az email fiókjába és kikutattam azt a levelet, amit Mark küldött neki egyszer, amin kiborult.

- Nagyon jó és most mi a következő lépés? – nézett rám várakozóan Tom.

Csak nemes egyszerűséggel pötyögni kezdtem. Majd rányomtam a „küldés” gombra. Nem voltam biztos benne hogy az a féreg olvassa e az e-mail..igazából semmiben sem voltam biztos de végre éreztem magamban valami kis életet és hogy csinálok is valamit, hogy elindultam egy irányba és megvan az esélye hogy be is jön.

***

Már vagy egy hete „puncsolok” Marknak és úgy tűnik, hogy be is veszi a színjátékom. Nem mertem a durvább opciót választani, hogy szembe szálljak vele… Nem magam miatt, hanem a babáimat féltettem. Én kibírtam volna Mark dühöngéseit, mint már annyiszor, azelőtt de ha nekik bajuk esne, azt nem bocsájtanám meg magamnak. Most is az ágyon fekszem, és a TV-t kapcsolgatom – ez is egy „ajándék” Marktól hogy nézhetem, mert jól viselkedtem… undorító féreg…- igazából a gondolataim tök máshol járnak és szórakozottan most is a pocakom simogatom. Az ikrek az egyetlenek, akik miatt nem csavarodtam még be… Az ajtón halk kopogást hallottam –legújabban már magán szférám is lehet- és gyorsan magamra rántottam a takarót. Mark nem tudja, hogy terhes vagyok, de ahogy ismerem jobb is… Kész csoda hogy nem vette még észre… Bele gondolni sem merek mi lesz akkor. „Minél hamarabb el kell szöknöm” suhant át az agyamon és magamra erőltettem a bájvigyorom.

- Gyere! – vettem elő leg nyálasabb hangomat.

- Hogy vagy szívem? – jött beljebb mézesmázosan és adott egy puszit a homlokomra. Legszívesebben hánytam volna magamtól, hogy hagyom, de nem volt más választásom.

- Jobban bár még egy kicsit fáj a fejem. - játszottam a szerepemet méghozzá elég ügyesen. Nem láttam, rajta hogy átlátna rajtam.

- Gyere, akkor itt küldöm el a videót veled. Nem hagylak itt, hátha jobban leszel mellettem. - Nézett rám mosolyogva és most először láttam rajta hogy teljesen zakkant.. tuti hogy bekattant és ennyire elhiszi, hogy minden happy. Ja, igen a videó… Hát jó kislány módra tegnap megcsináltam a videót, amiben megkérem Billt, hogy felejtsen el. Életem legnehezebb dolga volt. Még így is hogy hittem benne hogy nem fogja elhinni… Mark behozta a laptopját leült mellém és elkezdett pötyögni rajta. Nem nagyon érdekelt, hogy mit ír és nem akartam tudni róla.

- Mi a picsa?! –káromkodta el magát, amire felkaptam a fejem és a laptop felé kaptam tekintetem.

„ Ide figyelj te féreg! Tudom, hogy nálad van Lizze és azt ajánlom, hogy ne legyen baja, mert ha megtalállak, kinyírlak! Jobb lesz, ha kezdesz is csomagolni!”

Felpillantottam a feladóhoz, az én email címemről küldték. Hirtelen elöntött az érzés hogy van kiút és Bill nem adta fel, hogy megtaláljon.

22. Rész (részlet)

..."- Várj már! –került elém Tom és szembe fordult velem- Tudom, hogy nem könnyű Bill, de össze kell szedned magad. –Fogta meg a vállaimat és a reakciómat fürkészte- Ez így nem mehet, tovább teljesen tönkre teszed magad. Lizzenek szüksége van rád! Fogod?
- Igen fogom! Hogy a picsába ne fognám?! Nem tudom, mit csinálhatnék érted?? Azt se tudom, merre induljak. Hol lehet?! Megőrjít ez a tudatlanság teljesen kikészít! – üvöltöttem pár centiről az arcába.
- Remek. Végre valami érzelmi reakció. Ez is több mint a semmi… - veregetett vállon és elsétált én meg csak bambán bámultam után. Nem tudtam hova tenni. Most én vagyok, a hülye vagy Tom tényleg fel akar idegileg húzni teljesen?! Várjunk csak…. Egy ötlet pattant ki hirtelen a fejemből...."

21.rész

Kedves Anyu!

Rég nem láttalak titeket és borzasztóan hiányoztok már. Remélem, minden rendben van veletek és legközelebb nem levélben fogunk beszélni. Velem minden rendben van. Már egy ideje Billnél lakom és pár napja értünk haza egy hetes nyaralásról. Azóta Bill és Tom teljesen össze vannak nőve. Néha jót mosolygok rajtuk, de megértem hisz sosem voltak még ennyi időt egymástól távolt. Most bepótolják az elmaradt hetet, de szükségünk volt rá hogy kimozduljunk kicsit főleg a Markkal történtek után. Szerencsére azóta nem hallottam felőle semmit és őszintén remélem, hogy tényleg felszívódott. Kezdem úgy érezni, hogy az éltem a helyes útra terelődik. Van egy nagyon nagy hírem, amit igazából a személyes találkozónkra tervezek.

Nagyon vigyázatok egymásra és szeretlek titeket: Lizze

Gyorsan elküldtem az email-t anyunak és lezártam a gépem. A nappaliban lévő fai órára néztem, és úgy döntöttem, hogy a délelőttöt egy kis vásárlással fogom elütni mivel az ikrek úgyis stúdióban, vannak és esténél hamarabb nem keverednek elő. Hirtelen egy remek ötletem támadt és már siettem is a konyhába, hogy keressek egy szakácskönyvet. Főzni fogok valami finomat mire haza érnek. Rosa úgyis kimenőt kapott és majd csak holnap este ér haza és a fiúk biztos, hogy rendelnének valami gyors kaját. Ahogy ismerem őket, pizzát. A gondolatra megforgattam a szemem és elővettem az egyik fiókból a könyvet fellapoztam és már írtam is össze, hogy mit kell megvennem hozzá, ami itthon, nincs. Listával a kezemben siettem fel az emeletre, hogy felöltözzek. Egy egyszerű csőszáru farmert vettem fel és egy fehér kivágott mell alatt passzos spagetti pántos laza toppot, ami a fenekemig ért. Még nem kezdett el annyira gömbölyödni a pocakom, de volt egy eléggé szembetűnő változás rajtam. A melleim eléggé megduzzadtak. Egy mérettel legalább nagyobbak lettek, ami Billnek nagyon tetszett.  A fokozott szex éhségemről már nem is beszélve... A gondolatra elmosolyodtam.

 Még álldogáltam a tükör előtt egy kicsit –ami hozzám képest nagyon is sok idő volt- aztán felkaptam a kis táskám az előtérben a slusszkulcsot és a kis balett cipőmet majd a garázs felé vettem az iránt ahol csak Bill Q7-ese és az én A1-esem találtam – Bill allergiás arra, ha valaki más vezeti a kocsiját akárcsak a bátyja. Valószínűleg ez egy Kaulitz vonás ezért inkább úgy döntöttek, hogy vesznek nekem egy autót. Két dologba szólhattam bele, vagyis eredetileg csak egyben a kocsi színében aztán nagy nehezen rengeteg érvelés után rábeszéltem Billt hogy nekem nem kell egy akkora dög, mint ami neki van, és jobban szeretem a kompakt autókat szóval ezzel a kék bömbivel tértek haza tegnap előtt-

bepattantam és már a bevásárlóközpont felé vettem az irányt. Éppen parkoló helyet kerestem mikor csörgött a telefonom.

- Halló? – kaptam fel gyorsan mielőtt még elnémult volna a kütyü.

- Jó Napot! Lesly Kolt vagyok, ha jól emlékszem pár hete jelezte, hogy nem tart igényt az albérletre. Tegnap a lakásban jártam és észrevettem, hogy vannak még cuccai, amiket nem vitt el. Kell még önnek?

- Ohh igen még nem sikerült mindent elvinnem. - szabadkoztam volt főbérlőmnek.

- Semmi probléma Ms. Taylor. Csak azért érdeklődtem, mert meghirdetném újból...

- Még a mai nap folyamán elmegyek a dolgaimért és elnézést. –vágtam szavába.

- Rendben akkor nem is zavarnám. Viszont hallásra!

- Visz hall- tettem le a telefont.

 Nagyon jó még egy program.  Ma úgy éreztem, hogy semmi sem ronthatja el sem a meglepetésem az ikreknek sem a kedvem. Végig jártam egy csomó boltot –zömében baba boltokat- és élveztem, hogy egy kicsit kikapcsolódhatok és semmivel sem kell törődnöm. Már jó pár szatyorral a kezemen a hipermarket felé vettem az irányt hogy megvegyem a vacsorához a hozzávalókat mikor ismét csörgött a telefonom.

- Szia, baba. Hogy vagy? –hallottam meg Bill dallamos mosolygó hangját a vonal túl végéről. Minden alkalommal meglódul a szívem, amikor meghallom. - Csak azért hívtalak, hogy minden rendben van e?

- Igen édesem. Éppen vásárolok. – szedegettem közben fél kézzel a szükséges árukat a polcokról és toltam tovább a kocsit. - De mégis csak volt valami. Mr. Kolt az ex főbérlőm keresztbe akarja húzni a mai napi tervemet. Nem hoztam még el minden cuccot a régi lakásomból szóval ma átmegyek azokért is.

- Hagyjad, majd együtt elmegyünk érte. Segítek, ha kell. – Ajánlkozott Bill.

- Nem kell, szívem itt van öt percre a ház és nincs sok cuccom. Hamar elintézem, ha már itt vagyok. Itt lassan végzem körülbelül egy óra múlva otthon is leszek a kitérővel együtt.

- Hát jó. De vigyázz magatokra és hívj, ha hazaértél rendben?- váltott aggodalmas hangnemre- Szeretlek. Szia.

- Én is szeretlek. Szia.

10 perccel később már a kocsiban ültem ismét és a régi házam felé tartottam. Boldogan konstatáltam, hogy még hamarabb is haza fogok érni, mint ahogy Billnek ígértem. Leparkoltam a ház előtt. Kicsit el is kalandoztak gondolataim az esti meglepetés vacsorán, míg a megfelelő kulcsot keresgéltem, ami a bejárati ajtót nyitotta. Mikor megtaláltam és bedugtam a zárba meglepett, hogy az nincs bezárva. - Talán Mr. Colt elfelejtette bezárni- gondoltam magamban hisz eléggé szórakozott ember.

Az előszoba szekrény felé vettem az irányt hogy kipakoljam azt a pár ruhát, amit tudtam, hogy ott felejtettem, hogy utána körbe nézzek még a lakásban további elfelejtett dolgok után kutatva mikor egy ismerős férfihangot hallottam meg a hátam mögött:

- Szervusz Lizze! –lépett közelebb a hang gazdája.

A vér is megfagyott az ereimben és minden erőmmel azt kívántam, hogy tévedjek, és ha megfordulok, ne ő álljon mögöttem, de mikor összeszedtem magam annyira, hogy meg tudtam fordulni rá kellett jönnöm, hogy nem egy lidérces álom, hanem Mark teljes valójában áll egy karnyújtásnyira tőlem és engem figyel, miközben villogtatja a fogpaszta reklámba illő mosolyát, amitől a hideg rázott.

Nem válaszoltam csak félelemtől remegő gyomorral álltam tekintetét.

- Na nehogy már ennyire meglepődtél azon, hogy újra látsz? Kicsit melegebb fogadtatásra számítottam. - tárta szét karjait és közeledni kezdett felém, amire én ösztönösen hátrálni kezdtem.

- Na, mi van, már nem is üdvözölsz? - állt meg újra és félre döntött fejjel vizslatta minden rezdülésem.

Úgy viselkedett, mint valami skizofrén. Mintha nem értené miért vált ki belőlem félelmet és undort, de ismertem, tudtam, hogy ez csak egy színjáték és nagyon is jól tudta, hogy így fogok reagálni rá. A levegő is megállt a feszültségtől, ami köztünk volt. Mint az ugrásra készülő oroszlán és prédája között, és igen én voltam a gazella csak a nem volt tisztázott, hogy mi jár az oroszlán fejében…

- Te mit keresel itt? – próbáltam a legtöbb nyugalmat és határozottságot erőltetni a hangomba és nagyon reméltem, hogy nem hallja ki belőle, hogy belülről remegek, mint a nyárfalevél.

- Téged cica. –Vette elő azt az undorító mézesmázos hangnemét, amitől a hideg kirázott. Az oroszlán levetkőzi jelmezét… - Ne mond, hogy megleptelek. Mondtam, hogy az enyém vagy. – somfordált közelebb hozzám sunyin kihasználva döbbent félelmemet és végig cirógatta az arcom. Érintése helyén minden egyes porcikám segítségért kiáltott.

- Ne Nyúlj Hozzám! – adtam nyomatékot minden szavamnak miközben hátráltam két lépést tőle és lehetséges menekülő utat kerestem.

- Az a kis hülye gyerek.  Ugye?! –emelte fel a hangját és a karom után akart nyúlni, hogy elkapjon, de gyorsabb voltam megkerültem az asztat, felkaptam róla a vázát tele virággal és felé dobtam, de kitért előle így hatalmas csattanással a mögötte lévő falon darabokra tört.

Mark szemében láttam felgyulladni azt az eszelős lángot, ami azt jelezte, hogy kezdi elveszteni a fejét.

- Ne merd így nevezni! ÉRTED??!! Üvöltöttem az asztal túloldaláról felé.

- Azt hiszed, hogy ér valamit is hogy híres vagy, hogy pénze van?  Akkor is egy senki!! Hozzám képest egy kis féreg!! TE AZ ENYÉM VAGY!!- borította el elméjét teljesen a düh felborította a köztünk lévő asztalt és egy lépéssel  előttem állt és a karomnál fogva rázott, meg mint valami rongybabát.

- Az enyém vagy! ÉRTED??!! Vagy senkié!!- üvöltötte fél centiről az arcomba.

Nem tudom milyen indítatásból kapcsolt ki teljesen a félelem érzetem, de lazán ellent mondtam neki még úgy is hogy tudtam játszi könnyedéggel megöl ha bekattan. Halál nyugodtan néztem a szemébe:

Soha….- suttogtam és gúnyos mosolyra húztam a számat.

 Mark hirtelen elengedett és már csak a hatalmas csattanást éreztem az arcomon és a fájdalmat a helyén majd még egy tompa ütést, ami után már semmit sem érzékeltem a külvilágból.

***

- Na, jó figyelj, megpróbálom egy fél hanggal lejjebb elkezdeni. Úgy lesz az igazi. – Jött Tom újabb ötlete, ami bevált, végre mert az utóbbi egy órán át ezen agyaltunk, hogy hangzana jobban a zenei alap.

- Szép volt bratyó! –pacsiztam le vele, de fél szemmel a stúdió falán lévő órát figyeltem. 

-  Relax öcsi. Biztos jól van. Mindig túl parázol mindent. Lehet, hogy csak elfelejtett hívni.–próbált nyugtatni a maga módján, de ő is érezte, hogy hiába.

- Csak egy gyors telefon. – Intettem le. Miközben Tom szem forgatva egy fél mosolyt eleresztett és leült a keverőpult mellé. Tudtam, hogyha meghallom Lizze mosolygós hangját, akkor megnyugszom, hogy jól van és nincs baja.

Sejtettem, hogy nem ért még haza, mert akkor tuti, hogy hívott volna, de azért először az otthoni telefont próbáltam hívni, ami jó pár csörgés után át váltott az üzenetrögzítőre. Nem jutott eszembe semmilyen rossz gondolat, addig, amíg a mobilja nem kapcsolt rögzítőre utánozva az otthonit.

- Na, mi az? – Lépett mögém Tom

- Nem tudom. De rosszat sejtek. Nem veszi fel az otthonit se a mobilját. – Néztem rá riadtan.

- Gyere, menjünk. –Kapta fel a slusszkulcsot az asztalról és elindult a kocsihoz, én pedig szorosan őt követtem.

Első utunk haza vezetett. Már alapjáraton is bennem volt az idegesség, de mikor az üres ház fogadott bennünket éreztem, hogy a bennem csücsülő pánik, amit eddig próbáltam megzabolázni kezd felszínre törni.

- Mit mondott hova megy? –Kérdezte Tom miközben a bárszéken ült idegesen járatta a lábát és engem figyelt, hogy sétálok fel alá.

- Azt mondta, hogy vásárolni megy. -  kezdtem gondolkozni-  A központba.

- Ott biztos nem történt vele semmi akkor már rég hívott volna valaki. Rengeteg az ember arrafelé. – lőtte ki azt az opciót Tom.

- Mikor utoljára beszéltünk már majdnem végzett- folytattam - és… - álltam meg és Tomra meredtem- A ház. Ahol lakott.. Azt mondta, hogy visszamegy még pár cuccért. Ez az! Fordultam az ajtó felé és bátyámmal a sarkamban siettem a kocsimhoz. Most én vezettem és egyáltalán nem voltam nyugodt. Még jobban a hatalmába kerített egy szörnyű rossz érzés.

Mikor megláttam Lizze autóját a ház előtt tudtam, hogy jó helyen keresem. Egymásra néztünk Tommal és neki is az a gondolt futott végig a fejében, hogy itt kell lennie. Gyorsan kipattantunk a kocsiból és elindultam sebesen az ajtó felé. Az alatt a pár méter alatt rengeteg lehetőség át suhant a fejemen hogy mi vár bent. Hogy Lizze mosolyogva elém fut és sűrű elnézések közepette a nyakamba ugrik, amiért nem hívott és én halálra aggódtam magam miatta. Hogy a kocsinak valami baja lett és taxival tart a ház felé és pont elkerültük egymást, vagy benyitok és ájultan fekszik a nappaliban. Tényleg minden lehetséges esetre felkészültem. Legalábbis azt hittem, míg be nem nyitottam.

 Az nappali úgy nézett ki mint egy csatatér. Törött üvegdarabok, virágok és felborított bútorok jelezték, hogy valami nagyon nincsen rendben. Lizze pár ruhája a konyhapulton voltak és mellette a táskája. Kinyitottam. Minden benne volt még a telefonja is amin ott díszelegtek a nem fogadott hívásaim. Elindultam a lakásban körülnézni.

- Lizze! Liz! – hívtam őt, de választ nem kaptam és csak az én hangomat verték vissza a néma falak. Bejártam a kis ház minden zugát, de nem találtam sehol. Mikor vissza értem a nappali másik sarkában találtam meg Tomot, akinek valamin megakadt a szeme majd mikor  hallotta, hogy jövök hirtelen felkapta fejét és tekintetünk találkozott. Láttam a rémületet a szemében és abban a pillanatban engem is teljesen átjárt és velőmig hatolt. Közelebb sétáltam hozzá és megláttam a sötétvörös vérfoltot a szőnyegen.

- Nem….ez- Hátráltam lassan - mikor felfogta mit is látok- közben tekintetem bátyám és a vérrel bekoszolt szőnyeg között járt- Ez..nem! Tom!...mond, hogy… NEM! EZ NEM LEHET!.... - Üvöltöttem magamból kikelve és egyre csak hátráltam- Lizze!! LIZZE!!!- kiabáltam hátha itt van és meghallja. Éreztem, hogy megőrülök. „Nem! Ilyen nincs! Ez csak egy rossz álom.” próbáltam etetni magam, hátha, de túlságosan is élesek és élénkek voltak a képek, amik elmémet ostromolták. - TOM! EZ NEM AZ ÖVÉ!!! Nem esett baja!- Már csak ikremet néztem, lábaim felmondták a szolgálatot és szépen lassan lefolytam a mögöttem lévő falról. - TOM! MOND, hogy NINCS BAJA!!!- Kapaszkodtam karjába, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálába. Ahogy leguggolt hozzám és próbált nyugtatni. Belenéztem ismerős barna szemeibe és vártam, hogy megszólaljon, és azt mondja, hogy „igen ez nem más mint egy rossz álom” de csak a magamban érzett ismerős fájdalom és félelem tükröződött szemeiben.