24.Rész

Nah hoztam az utolsó előtti rész. Lehet szidni a vége miatt :D Jó olvasást és ha mást nem a chatben hagyjatok jelet hogy hogy tetszett :) Várom az ötleteket hogy szerintetek hogy folytatódik... :)

Mióta tegnap megpróbáltam megszökni Mark iszonyatosan labilis lett és kiszámíthatatlan. Ha jó kedve van mézes mázos aztán a követező pillanatban bekattan, és ha az útjában vagyok meg is üt. 
- Gyere aranyom. –dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón- Ebéd van. Nem hozom fel neked ennyi testmozgásra szükséged van, hogy lesétálj. – küldött felém egy vicsorgásnak is beillő mosolygást és eltűnt..
Kelletlenül kimásztam az ágyból és a szekrényhez sétáltam, hogy magamra kapjak valami ruhát. Lefelé menet elsétáltam egy nagyalakos tükör előtt. Egy pillanatra megálltam, hogy bele nézzek. Egy tökéletesen ismeretlen meggyötört ember arca bámult vissza rám. Szinte csak árnyéka voltam önmagamnak „Ez én lennék? Lehetetlen” hadakoztam magammal. Felhúztam a pólóm ujját és szemügyre vetem a lila foltjaimat is, amiket tegnap szereztem. Vetem egy mély nyugtató levegőt és elindultam a konyha felé ahol Mark éppen leült az asztalhoz. Kelletlen leültem vele szembe és egy pár pillanatig farkasszemet néztünk.
- Meddig akarod ezt a hülye kis játékot űzni? –törtem meg a csendet és megtámasztottam államat a kezemen. 
- Nem tudom, miről beszélsz. –csicseregte és elvette előlem a tányért, hogy kaját szedjen rá. 
- Nagyon is jól tudod. Tudod, hogy sosem foglak szeretni már és téged is csak a buggyant agyad köt hozzám, mert nem tudod felfogni, hogy VÉGE. A diliházban lenne a helyed nem szabadlábon. - förmedtem rá.
Egy pillanatra megállt a hússzeletelésben és felém fordult. Arcán remegni kezdtek a kis izmok jelezve, hogy igen nehezen fogja vissza magát.
- Még egy szó és ki filézlek!– adott nyomatékot szavainak a kezében lévő nagykéssel- Nem nincs vége egyáltalán! Azt hogy te megcsaltál ezzel a majommal megbocsájtom, de velem leszel akkor is.
- Szuppeeer. Már időzavarban s szenvedsz nem csak elmeroggyant vagy. –Tettem karba a kezem és hátra dőltem a széken. A mik kapcsolatunknak ott lőttek mikor először hazajöttél részegen és megütöttél. –néztem szúrósan a szemébe hátha felfogja, hogy mi a helyzet. Elvégre még egyszer sem ültünk le és beszéltük így meg a dolgot. - Már kb. 2 éve keseríted meg az életem jó lenne, ha végre felfognád, hogy nem akarlak látni és még a levegő is undorral tölt el, amit a közeledben szívok be! Amúgy meg nem tudom fel tűnt e, hogy mástól vagyok terhes és szerelmes vagyok a gyerekeim apjába. Bill kisujjáig se érsz fel. És ha éveken át tartasz bezárva sem fog változni semmi sem.–pattantam fel a székből és minden szavamból sütött a határozottság.
- Ide figyelj! –kapta el a karomat egyik kezében, a másikban még midig ott pihent a kés- átfutott az agyamon, hogy lehet nem most kellett volna felhúznom Markot. Időm se volt, hogy pánikba essek, mert valaki őrült módjára elkezdte verni az ajtót.
- Kinyitni! Itt a Rendőrség! Mark Loghan! Tudjuk, hogy odabent van! Adja meg magát!
Először azt hittem, hogy csak a fülem szórakozik velem, de amikor megláttam Mark arcán a rémületet és újra hallottam a kiabálást felcsillant bennem a remény, hogy vége ennek az egész rémálomnak, és hogy tényleg megmenekültem.
- Gyere! –kap el a torkomat hátulról azzal a kezével, amibe a kés volt- Egy pisszenést se és fel az emeletre! –utasított és a lépcső felé cibált. Mikor felértünk Mark bezárta az ajtót és felém fordult.
- Nem tudom hogyan találtak meg, de nem vihetnek el tőlem téged! – kapott el a karomnál fogva. 
- Küzdesz azért, hogy itt maradhass velem megértetted!- szemeiből félelem és düh sugárzott és bennem megfogalmazódott a kérdés hogy ez tényleg ennyire idiótának tart és álomvilágban él?
- Te meg vagy húzatva. – nevettem el magam cinikusan, kitéptem karomat a kezéből és az ajtó felé siettem. Lentről egy hatalmas puffanás jelezte, hogy a rendőrök betörték a bejárati ajtót. 
- NEEEEM!! –hallottam meg Mark üvöltését a hátam mögül, de mire reagálhattam volna rá egy iszonyatos éles fájdalmat éreztem a hátamban. Semmihez sem volt fogható az érzés. Hirtelen elakadt a lélegzetem és összecsuklottam. Egy pillanat alatt kiszállt minden erőm és nem bírtam megmozdulni. Fülemben tompán lüktetett a vér mintha egy dobot vernének mellettem, de így is hallottam Mark üvöltését és őrjöngését majd egy pillanat alatt elnyelt a sötétség.

***

- Mi az isten van már? Mi tarthat ennyi ideig elkapni egy szemétládát?! – dühöngtem és róttam a köröket a nappalian fáradhatatlanul, minden körnél felpillantva a fali órára. Tom csak ült a pultnál a széken és hol engem próbált rávenni, hogy higgadjak le hol a TV-t kapcsolgatta. Nem tudtam elhinni, hogy lehet ilyen baszottul nyugodt.
- Már vagy 2 órája elmentek érte és azt mondták, hogy hívnak amint minden oké. Ezek szerint baszottul nem oké semmi sem. –hadonásztam miközben le-felmászkáltam a helységben- Tom iszonyatosan rossz érzésem van. - álltam meg és bátyámra néztem.
- Nem lesz semmi gáz. Ne stresszeld már magad feleslegesen.
Szinte meg sem hallottam szavait már. Ezt hallgatom tőle már 2 órája. Annyira bele voltam merülve a gondolataimba hogy észre sem vettem, a csörgést csak arra figyeltem fel, hogy Tom telefonon beszél –méghozzá az enyémen- és az arckifejezésétől a hideg végig futott a hátamon.
- Igen rendben. Azonnal megyünk. Köszönöm. Visz hall. –nyomta ki a telefont.
- A központi korházból hívtak. Lizzet bevitték. Nem mondtak semmit csak, hogy baj van. – hadarta egy szuszra.
- A rohadt életbe! Tudtam! TUDTAM! –vettem ki a kezéből a telefonom és szélsebesen az ajtó felé vettem az irányt. Mielőtt elvehettem volna a kis asztalról a slusszkulcsom Tom beelőzött és lenyúlta előlem.
- Ilyen állapotban tuti hogy nem fogsz vezetni. – vetette oda nekem hátra se nézve miközben a garázs felé siettünk. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én magamban dühöngtem és iszonyatosan féltem, hogy Lizzenek vagy a piciknek valami baja esik. Tom pedig próbálta nem kimutatni a rémületét, de éreztem rajta anélkül is. Az a körülbelül egy óra, míg oda értünk –mondanom se kell, hogy Tomot jelen pillanatban nem nagyon izgatták a sebességkorlátozások- legalább egy fél életnek tűnt. Mikor végre leparkoltunk a korház előtt úgy pattantam ki a kocsiból, mintha rakétából lőttek volna és szélsebesen rohantunk be.
- Jó napot! Lizze Taylort keresem. – hadartam a recepciós nővérkének, aki elég durcásan nézett rám, hogy így rárontottam de igazából magasról tettem rá- Nemrég hozták be.
- Egy pillanat. –pötyögött csigalassúsággal a gépen- Igen megvan. –válaszolta egy baromi hosszú perc után. – éppen a műtőben van a 3. emeleten. –éreztem, hogy kiszalad a lábam alól a talaj. Hogy HOL??- Eléggé rossz állapotban hozták be.
Szélsebesen indultam meg a lift felé miután megköszöntem a nőnek. 
Mikor felértünk megcsapta a fülemet a bántó csend a zajos sürgősségi osztály forgataga után. Mintha egy teljesen más világba érkeztünk volna. Csak néhány ápolót vagy orvost láttunk ki-be jönni egy dupla szárnyú ajtón és megtört várakozó embereket ülni vagy fel alá járkálni a folyosó végén kialakított váróban.
Sohasem éreztem még ilyet azelőtt, mint az elkövetkezendő fél órában, amit azzal töltöttem, hogy a nővérek után rohangáltam, hogy megtudjak valamit Lizzeről de mindegyiktől azt a választ kaptam, hogy nem tudnak még semmit sem mondani. Úgy éreztem, hogy összeroppanok és megőrülök, ha nem mond valaki valamit azonnal. Leültem az egyik székre és tenyerembe temettem az arcomat mintha azzal, hogy nem látom, hol vagyok, semmissé tehetném, ami körülöttem folyik. Tom tenyerét éreztem meg a vállamon. Nem szólt semmit és én sem de jó érzés volt tudni hogy itt van mellettem. Minimálisan megnyugtatott, hogy nem kell egyedül végig csinálnom ezt az őrületet. Az időérzékem teljesen elvesztettem és sejtelmem se volt, hány órája ülhettem abba a kényelmetlen hűvös barátságtalan székben oldalamon a testvéremmel, de egyszer csak megtörtént az, amire vártam valaki a nevemen szólított. Felnéztem és egy orvos sétált felém talpig műtős ruhában. Elakadt a lélegzetem egy pillanatra majd felpattantam, hogy üdvözölni tudjam.