21.rész

Kedves Anyu!

Rég nem láttalak titeket és borzasztóan hiányoztok már. Remélem, minden rendben van veletek és legközelebb nem levélben fogunk beszélni. Velem minden rendben van. Már egy ideje Billnél lakom és pár napja értünk haza egy hetes nyaralásról. Azóta Bill és Tom teljesen össze vannak nőve. Néha jót mosolygok rajtuk, de megértem hisz sosem voltak még ennyi időt egymástól távolt. Most bepótolják az elmaradt hetet, de szükségünk volt rá hogy kimozduljunk kicsit főleg a Markkal történtek után. Szerencsére azóta nem hallottam felőle semmit és őszintén remélem, hogy tényleg felszívódott. Kezdem úgy érezni, hogy az éltem a helyes útra terelődik. Van egy nagyon nagy hírem, amit igazából a személyes találkozónkra tervezek.

Nagyon vigyázatok egymásra és szeretlek titeket: Lizze

Gyorsan elküldtem az email-t anyunak és lezártam a gépem. A nappaliban lévő fai órára néztem, és úgy döntöttem, hogy a délelőttöt egy kis vásárlással fogom elütni mivel az ikrek úgyis stúdióban, vannak és esténél hamarabb nem keverednek elő. Hirtelen egy remek ötletem támadt és már siettem is a konyhába, hogy keressek egy szakácskönyvet. Főzni fogok valami finomat mire haza érnek. Rosa úgyis kimenőt kapott és majd csak holnap este ér haza és a fiúk biztos, hogy rendelnének valami gyors kaját. Ahogy ismerem őket, pizzát. A gondolatra megforgattam a szemem és elővettem az egyik fiókból a könyvet fellapoztam és már írtam is össze, hogy mit kell megvennem hozzá, ami itthon, nincs. Listával a kezemben siettem fel az emeletre, hogy felöltözzek. Egy egyszerű csőszáru farmert vettem fel és egy fehér kivágott mell alatt passzos spagetti pántos laza toppot, ami a fenekemig ért. Még nem kezdett el annyira gömbölyödni a pocakom, de volt egy eléggé szembetűnő változás rajtam. A melleim eléggé megduzzadtak. Egy mérettel legalább nagyobbak lettek, ami Billnek nagyon tetszett.  A fokozott szex éhségemről már nem is beszélve... A gondolatra elmosolyodtam.

 Még álldogáltam a tükör előtt egy kicsit –ami hozzám képest nagyon is sok idő volt- aztán felkaptam a kis táskám az előtérben a slusszkulcsot és a kis balett cipőmet majd a garázs felé vettem az iránt ahol csak Bill Q7-ese és az én A1-esem találtam – Bill allergiás arra, ha valaki más vezeti a kocsiját akárcsak a bátyja. Valószínűleg ez egy Kaulitz vonás ezért inkább úgy döntöttek, hogy vesznek nekem egy autót. Két dologba szólhattam bele, vagyis eredetileg csak egyben a kocsi színében aztán nagy nehezen rengeteg érvelés után rábeszéltem Billt hogy nekem nem kell egy akkora dög, mint ami neki van, és jobban szeretem a kompakt autókat szóval ezzel a kék bömbivel tértek haza tegnap előtt-

bepattantam és már a bevásárlóközpont felé vettem az irányt. Éppen parkoló helyet kerestem mikor csörgött a telefonom.

- Halló? – kaptam fel gyorsan mielőtt még elnémult volna a kütyü.

- Jó Napot! Lesly Kolt vagyok, ha jól emlékszem pár hete jelezte, hogy nem tart igényt az albérletre. Tegnap a lakásban jártam és észrevettem, hogy vannak még cuccai, amiket nem vitt el. Kell még önnek?

- Ohh igen még nem sikerült mindent elvinnem. - szabadkoztam volt főbérlőmnek.

- Semmi probléma Ms. Taylor. Csak azért érdeklődtem, mert meghirdetném újból...

- Még a mai nap folyamán elmegyek a dolgaimért és elnézést. –vágtam szavába.

- Rendben akkor nem is zavarnám. Viszont hallásra!

- Visz hall- tettem le a telefont.

 Nagyon jó még egy program.  Ma úgy éreztem, hogy semmi sem ronthatja el sem a meglepetésem az ikreknek sem a kedvem. Végig jártam egy csomó boltot –zömében baba boltokat- és élveztem, hogy egy kicsit kikapcsolódhatok és semmivel sem kell törődnöm. Már jó pár szatyorral a kezemen a hipermarket felé vettem az irányt hogy megvegyem a vacsorához a hozzávalókat mikor ismét csörgött a telefonom.

- Szia, baba. Hogy vagy? –hallottam meg Bill dallamos mosolygó hangját a vonal túl végéről. Minden alkalommal meglódul a szívem, amikor meghallom. - Csak azért hívtalak, hogy minden rendben van e?

- Igen édesem. Éppen vásárolok. – szedegettem közben fél kézzel a szükséges árukat a polcokról és toltam tovább a kocsit. - De mégis csak volt valami. Mr. Kolt az ex főbérlőm keresztbe akarja húzni a mai napi tervemet. Nem hoztam még el minden cuccot a régi lakásomból szóval ma átmegyek azokért is.

- Hagyjad, majd együtt elmegyünk érte. Segítek, ha kell. – Ajánlkozott Bill.

- Nem kell, szívem itt van öt percre a ház és nincs sok cuccom. Hamar elintézem, ha már itt vagyok. Itt lassan végzem körülbelül egy óra múlva otthon is leszek a kitérővel együtt.

- Hát jó. De vigyázz magatokra és hívj, ha hazaértél rendben?- váltott aggodalmas hangnemre- Szeretlek. Szia.

- Én is szeretlek. Szia.

10 perccel később már a kocsiban ültem ismét és a régi házam felé tartottam. Boldogan konstatáltam, hogy még hamarabb is haza fogok érni, mint ahogy Billnek ígértem. Leparkoltam a ház előtt. Kicsit el is kalandoztak gondolataim az esti meglepetés vacsorán, míg a megfelelő kulcsot keresgéltem, ami a bejárati ajtót nyitotta. Mikor megtaláltam és bedugtam a zárba meglepett, hogy az nincs bezárva. - Talán Mr. Colt elfelejtette bezárni- gondoltam magamban hisz eléggé szórakozott ember.

Az előszoba szekrény felé vettem az irányt hogy kipakoljam azt a pár ruhát, amit tudtam, hogy ott felejtettem, hogy utána körbe nézzek még a lakásban további elfelejtett dolgok után kutatva mikor egy ismerős férfihangot hallottam meg a hátam mögött:

- Szervusz Lizze! –lépett közelebb a hang gazdája.

A vér is megfagyott az ereimben és minden erőmmel azt kívántam, hogy tévedjek, és ha megfordulok, ne ő álljon mögöttem, de mikor összeszedtem magam annyira, hogy meg tudtam fordulni rá kellett jönnöm, hogy nem egy lidérces álom, hanem Mark teljes valójában áll egy karnyújtásnyira tőlem és engem figyel, miközben villogtatja a fogpaszta reklámba illő mosolyát, amitől a hideg rázott.

Nem válaszoltam csak félelemtől remegő gyomorral álltam tekintetét.

- Na nehogy már ennyire meglepődtél azon, hogy újra látsz? Kicsit melegebb fogadtatásra számítottam. - tárta szét karjait és közeledni kezdett felém, amire én ösztönösen hátrálni kezdtem.

- Na, mi van, már nem is üdvözölsz? - állt meg újra és félre döntött fejjel vizslatta minden rezdülésem.

Úgy viselkedett, mint valami skizofrén. Mintha nem értené miért vált ki belőlem félelmet és undort, de ismertem, tudtam, hogy ez csak egy színjáték és nagyon is jól tudta, hogy így fogok reagálni rá. A levegő is megállt a feszültségtől, ami köztünk volt. Mint az ugrásra készülő oroszlán és prédája között, és igen én voltam a gazella csak a nem volt tisztázott, hogy mi jár az oroszlán fejében…

- Te mit keresel itt? – próbáltam a legtöbb nyugalmat és határozottságot erőltetni a hangomba és nagyon reméltem, hogy nem hallja ki belőle, hogy belülről remegek, mint a nyárfalevél.

- Téged cica. –Vette elő azt az undorító mézesmázos hangnemét, amitől a hideg kirázott. Az oroszlán levetkőzi jelmezét… - Ne mond, hogy megleptelek. Mondtam, hogy az enyém vagy. – somfordált közelebb hozzám sunyin kihasználva döbbent félelmemet és végig cirógatta az arcom. Érintése helyén minden egyes porcikám segítségért kiáltott.

- Ne Nyúlj Hozzám! – adtam nyomatékot minden szavamnak miközben hátráltam két lépést tőle és lehetséges menekülő utat kerestem.

- Az a kis hülye gyerek.  Ugye?! –emelte fel a hangját és a karom után akart nyúlni, hogy elkapjon, de gyorsabb voltam megkerültem az asztat, felkaptam róla a vázát tele virággal és felé dobtam, de kitért előle így hatalmas csattanással a mögötte lévő falon darabokra tört.

Mark szemében láttam felgyulladni azt az eszelős lángot, ami azt jelezte, hogy kezdi elveszteni a fejét.

- Ne merd így nevezni! ÉRTED??!! Üvöltöttem az asztal túloldaláról felé.

- Azt hiszed, hogy ér valamit is hogy híres vagy, hogy pénze van?  Akkor is egy senki!! Hozzám képest egy kis féreg!! TE AZ ENYÉM VAGY!!- borította el elméjét teljesen a düh felborította a köztünk lévő asztalt és egy lépéssel  előttem állt és a karomnál fogva rázott, meg mint valami rongybabát.

- Az enyém vagy! ÉRTED??!! Vagy senkié!!- üvöltötte fél centiről az arcomba.

Nem tudom milyen indítatásból kapcsolt ki teljesen a félelem érzetem, de lazán ellent mondtam neki még úgy is hogy tudtam játszi könnyedéggel megöl ha bekattan. Halál nyugodtan néztem a szemébe:

Soha….- suttogtam és gúnyos mosolyra húztam a számat.

 Mark hirtelen elengedett és már csak a hatalmas csattanást éreztem az arcomon és a fájdalmat a helyén majd még egy tompa ütést, ami után már semmit sem érzékeltem a külvilágból.

***

- Na, jó figyelj, megpróbálom egy fél hanggal lejjebb elkezdeni. Úgy lesz az igazi. – Jött Tom újabb ötlete, ami bevált, végre mert az utóbbi egy órán át ezen agyaltunk, hogy hangzana jobban a zenei alap.

- Szép volt bratyó! –pacsiztam le vele, de fél szemmel a stúdió falán lévő órát figyeltem. 

-  Relax öcsi. Biztos jól van. Mindig túl parázol mindent. Lehet, hogy csak elfelejtett hívni.–próbált nyugtatni a maga módján, de ő is érezte, hogy hiába.

- Csak egy gyors telefon. – Intettem le. Miközben Tom szem forgatva egy fél mosolyt eleresztett és leült a keverőpult mellé. Tudtam, hogyha meghallom Lizze mosolygós hangját, akkor megnyugszom, hogy jól van és nincs baja.

Sejtettem, hogy nem ért még haza, mert akkor tuti, hogy hívott volna, de azért először az otthoni telefont próbáltam hívni, ami jó pár csörgés után át váltott az üzenetrögzítőre. Nem jutott eszembe semmilyen rossz gondolat, addig, amíg a mobilja nem kapcsolt rögzítőre utánozva az otthonit.

- Na, mi az? – Lépett mögém Tom

- Nem tudom. De rosszat sejtek. Nem veszi fel az otthonit se a mobilját. – Néztem rá riadtan.

- Gyere, menjünk. –Kapta fel a slusszkulcsot az asztalról és elindult a kocsihoz, én pedig szorosan őt követtem.

Első utunk haza vezetett. Már alapjáraton is bennem volt az idegesség, de mikor az üres ház fogadott bennünket éreztem, hogy a bennem csücsülő pánik, amit eddig próbáltam megzabolázni kezd felszínre törni.

- Mit mondott hova megy? –Kérdezte Tom miközben a bárszéken ült idegesen járatta a lábát és engem figyelt, hogy sétálok fel alá.

- Azt mondta, hogy vásárolni megy. -  kezdtem gondolkozni-  A központba.

- Ott biztos nem történt vele semmi akkor már rég hívott volna valaki. Rengeteg az ember arrafelé. – lőtte ki azt az opciót Tom.

- Mikor utoljára beszéltünk már majdnem végzett- folytattam - és… - álltam meg és Tomra meredtem- A ház. Ahol lakott.. Azt mondta, hogy visszamegy még pár cuccért. Ez az! Fordultam az ajtó felé és bátyámmal a sarkamban siettem a kocsimhoz. Most én vezettem és egyáltalán nem voltam nyugodt. Még jobban a hatalmába kerített egy szörnyű rossz érzés.

Mikor megláttam Lizze autóját a ház előtt tudtam, hogy jó helyen keresem. Egymásra néztünk Tommal és neki is az a gondolt futott végig a fejében, hogy itt kell lennie. Gyorsan kipattantunk a kocsiból és elindultam sebesen az ajtó felé. Az alatt a pár méter alatt rengeteg lehetőség át suhant a fejemen hogy mi vár bent. Hogy Lizze mosolyogva elém fut és sűrű elnézések közepette a nyakamba ugrik, amiért nem hívott és én halálra aggódtam magam miatta. Hogy a kocsinak valami baja lett és taxival tart a ház felé és pont elkerültük egymást, vagy benyitok és ájultan fekszik a nappaliban. Tényleg minden lehetséges esetre felkészültem. Legalábbis azt hittem, míg be nem nyitottam.

 Az nappali úgy nézett ki mint egy csatatér. Törött üvegdarabok, virágok és felborított bútorok jelezték, hogy valami nagyon nincsen rendben. Lizze pár ruhája a konyhapulton voltak és mellette a táskája. Kinyitottam. Minden benne volt még a telefonja is amin ott díszelegtek a nem fogadott hívásaim. Elindultam a lakásban körülnézni.

- Lizze! Liz! – hívtam őt, de választ nem kaptam és csak az én hangomat verték vissza a néma falak. Bejártam a kis ház minden zugát, de nem találtam sehol. Mikor vissza értem a nappali másik sarkában találtam meg Tomot, akinek valamin megakadt a szeme majd mikor  hallotta, hogy jövök hirtelen felkapta fejét és tekintetünk találkozott. Láttam a rémületet a szemében és abban a pillanatban engem is teljesen átjárt és velőmig hatolt. Közelebb sétáltam hozzá és megláttam a sötétvörös vérfoltot a szőnyegen.

- Nem….ez- Hátráltam lassan - mikor felfogta mit is látok- közben tekintetem bátyám és a vérrel bekoszolt szőnyeg között járt- Ez..nem! Tom!...mond, hogy… NEM! EZ NEM LEHET!.... - Üvöltöttem magamból kikelve és egyre csak hátráltam- Lizze!! LIZZE!!!- kiabáltam hátha itt van és meghallja. Éreztem, hogy megőrülök. „Nem! Ilyen nincs! Ez csak egy rossz álom.” próbáltam etetni magam, hátha, de túlságosan is élesek és élénkek voltak a képek, amik elmémet ostromolták. - TOM! EZ NEM AZ ÖVÉ!!! Nem esett baja!- Már csak ikremet néztem, lábaim felmondták a szolgálatot és szépen lassan lefolytam a mögöttem lévő falról. - TOM! MOND, hogy NINCS BAJA!!!- Kapaszkodtam karjába, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálába. Ahogy leguggolt hozzám és próbált nyugtatni. Belenéztem ismerős barna szemeibe és vártam, hogy megszólaljon, és azt mondja, hogy „igen ez nem más mint egy rossz álom” de csak a magamban érzett ismerős fájdalom és félelem tükröződött szemeiben.