25.Rész

Ez a nap is eljött hogy elhozom nektek a befejező részt. Majdnem fél évig volt minden 2. gondolatom ez a történet. Kicsit hiányozni fog de boldog is vagyok mert ez az első történetem amit be is fejeztem :D Nagyon örülnék ha írnátok visszajelzést hogy hogyan tetszett ez a történet illetve a befejezés. Jó olvasást! :)

Iszonyatosan ideges voltam.

- Bill Kaulitz. –Ráztam vele kezet- Ő pedig a testvérem Tom.

- Dr. Scott Emers – Mutatkozott be- Maguk Lizze hozzátartozói?

- A barátja vagyok. - Helyeseltem és éreztem, hogy egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban- Mi történt?

- Egy hát sérüléssel hozták be, egy szúrt sebbel, ami a tüdejét érte. Elég rossz állapotban került ide, összeesett a tüdeje bal oldala a fokozott terhelést nem bírta a szíve és a kiérkező mentőknek újra kellet élesztenie. Egy nem egyszerű műtéten van túl, amit még a terhessége is megnehezített.

- éreztem, hogy kiszalad az arcomból az össze vér és rosszul leszek egyszerre voltam iszonyatosan dühös és nagyon féltem, hogy elveszítem őket.

 Nagyon nagy szerencséje volt, mert ha 2 centivel arrébb hatol be a kés a szívét éri a szúrás. Így sem lesz könnyű a felépülése, de itt minden szükséges ellátást megkap. Jelenleg lélegeztető gépre tettük és altatjuk.

Hosszú percekig csak álltam és a földet bámultam magam előtt. Próbáltam felfogni, hogy ez velem történik. Mintha egy őrületes rémálomban lettem volna.

- És a babák? –kérdeztem szinte suttogva mikor megtaláltam a hangom. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne törjek össze a nyomás alatt, ami most mintha duplájára nőtt volna, és a vesztemet akarná.

-  Lizze oxigénhiányos állapotban volt. Nála nagy eséllyel nem okozott problémát mivel a kiérkező mentősök időben újraélesztették, de nem tudni ez mennyire volt hatással a magzatokra. Éppen bent van egy orvos és vizsgálja őket. Akkor tudok biztosabbat mondani, ha végzett.

 Nem tudtam válaszolni csak bólintottam. Éreztem hogy ez nekem már túl sok. Tom köszönte meg az orvosnak, aki egy szívélyes „minden rendben lesz” mosollyal hagyott ott minket. Kétségbeesetten néztem testvéremre. Az elmúlt napok fájdalma és stressze úgy éreztem teljesen maga alá gyűr. Nem akartam, hogy bárki lássa, mennyire szenvedek.Legszívesebben üvöltöttem volna, amíg csak van bennem szusz. Tom nem szólt semmit csak hozzám lépett és átölelt. Közelsége mindig megnyugtatott. Tudta, hogy mire van szükségem. Úgy éreztem magam, mint mikor kicsik voltunk és valami rossz történt. Eszembe jutatta, hogy nem vagyok egyedül és mindig mellettem lesz, ahogy én is mellette állok mindig, ha baj van. Szépen lassan éreztem, hogy megnyugszom valamelyest. Mintha ikrem levett volna azokból a hatalmas sziklákból, amik a mellkasomon ültek és a halálomat akarták.

Nem sokkal később ki jött az orvos, aki megnyugtatott, hogy a piciknek úgy tűnik semmi baja. Mikor egy kicsit összeszedtem magam újra vagy fél órát rohangáltam orvostól orvosig, míg megtaláltam azt az embert, akitől engedélyt tudtam kérni, hogy bemehessek Lizzehez. Miután lelkemre kötötte, hogy csak pár percre mehetek, be mivel az őrzőbe nem nagyon engedhetnek be látogatókat elindultam, hogy megkeressem a szobát ahol feküdt. Egy pár pillanatig haboztam mikor végre megtaláltam és egy mély levegő után lassan benyitottam. Átsuhant az agyamon a gondolat hogy vajon ő is így érzett, ennyire félt mikor én voltam kórházban?

Bent a gépek zaján kívül semmit nem lehetett hallani. Csak egy nővér állt az ágy mellett és egy papírra írogatott miközben a monitorokat figyelte. Bólintottam neki köszönés képpen és becsuktam magam mögött az ajtót. Iszonyatos érzés volt így látni Lizt. A nővérke csendben kiment, hogy egyedül hagyjon.  Oda sétáltam lassan hozzá és megfogtam a kezét.

- Sajnálom kicsim. - adtam egy puszit a homlokára- Nem kellett volna hagynom, hogy egyedül elmenj. Ha csak sejtettem volna. – simogattam a haját- Nagyon szeretlek és szükségem van rád. Hallod?

Leültem az ágya mellé egy kis székre és hosszú percekig csak néztem őt és fogtam a kezét, beszéltem hozzá. Őrjítő érzés hogy nem tudok segíteni neki még így is hogy itt vagyok mellette. Legszívesebben ott maradtam volna, amíg magához nem tér még az sem zavart, hogy egy baromi kényelmetlen széken kell kuporognom, csak mellette lehessek, de mikor jött az orvos hogy lejárt az idő muszáj volt mennem, de kifele menet megnyugtatott hogyha semmi komplikáció nem lesz az éjszaka folyamán akkor lekerül az intenzívre ahol már mellette lehetek.

Odakint két ismerős rendőr várt rám Tom társaságában és elmesélték, hogy pontosan mi is történt.

Hogy Mark szúrta le Lizzet és mikor rájuk törték az ajtót a rendőrökre támadt, akik önvédelemből lelőtték.

Egyáltalán nem éreztem bűntudatot, azért mert örültem, hogy meghalt. Nem tudtam nem utálni, azért amit művelt. Lehet, hogy pszichikai eset volt, de akkor sem…

Lizze három nappal azután ébredt fel hogy megműtötték. Ott voltam mellette szinte végig és hálát adtam hogy se neki se a piciknek nem lett bajuk és három hét után haza is vihettem őt…

***9 Hónappal később***

Iszonyatosan nagy rohanásban voltam. Mióta megszülettek az ikrek állandóan mentem és őket is vittem magammal. Az elmúlt két hét még mozgalmasabb volt mivel Simonnal, Gordonnal és anyuval meglepetést szerveztünk Billnek és Tomnak a születésnapjára, ami történetesen ma van és most is úton vagyok az én két kis angyalkámmal, akik édesen alszanak, hogy elmenjünk a reptérre és felvegyük Andreast, Georgot és Gustavot. Bill úgy tudja, hogy vásárolok. - Kivételesen elkötöttem a Q7-esét. Kellett a nagy autó hogy elférjünk. Igazából kezdem megszeretni ezt a dömpert. - Hihetetlenek hogy még ma is a stúdióban gubbasztanak, -lehet hogy elfelejtették hogy ma az ő napjuk van? A gondolat megmosolyogtatott- de megígérte, hogy hamarabb hazajönnek. Remélem is. Leparkoltam a reptér parkolójában hogy megvárjam a fiúkat. Hátra néztem az én két kisbabámra. Gyönyörűek voltak és tiszta apjuk. A szájuk, az orruk, de legfőképpen a fülük. Ugyan olyan kis édes manó fülök volt mint Billnek és Tomnak. Ajtó nyitódásra eszméltem fel  és Gustav mosolyogva ült be mellém az anyós ülésre hátra pedig Georg és Andreas pattantak be.

- Szia Lizze! – kiabálta el magát Andreas nagy örömében.

- Shhhh!! –Ripakodott rá Georg és a lányokra mutatott. Alszanak nem tűik fel hülye!

- Úúú basszus ne haragudj - nézett rám bocsánatkérően-, jesszusom de kis picik- olvadt el mikor a lányokra nézett- Tisztára olyanok, mint Bill csak lányban- konstatálta mosolyogva.

- Szerintem is. - Értettem vele egyet- Bill meg folyton azt mondja olyanok, mint én. –nevettem fel és kitolattam a parkolóhelyről.

- Tom hogy bírja a gyereksírást? Biztos az agyára megy. –Nevetett fel Georg és megsimogatta Lara pici lábát.

- Hát ki kell, ábrándítsalak, de nem sokat hallja sírni őket mivel velünk alszanak egy szobába az ikrek és igen nyugodtak. Éjszaka már csak kétszer kelnek fel enni. Én is eléggé meglepődtem, de nagyon jó nagybácsi. Már előre kitalálta, hogyha nagyok lesznek, a lányok megtanítja nekik, hogy milyen csajozós szövegnek nem szabad bedőlni. – elképzeltem Tomot a szituban és kitört belőlem a nevetés.

- Most csak ugratsz?! – Hőkölt hátra Georg és And egyszerre majd belőlük is kitört a nevetés.

- Nem egyáltalán nem. –nevettem még mindig- teljesen el van varázsolva tőlük.

- És Bill? – tette fel a kérdést Gus.

- Hát mondanom se kell, hogy teljesen odáig van a lányokért és nagyon sokat segít. Azt mondta első látásra beléjük zúgott. Látnotok kellett volna mikor először fogta őket.

- Már észrevenni rajtuk a különbségeket? Mármint hogy melyik a nyugodtabb ilyesmi. –Bombázott tovább a kérdéseivel Gus.

- Igen határozottan. Mosolyodtam el. Kimy született 10 perccel előbb, mint Lara. Alapjába véve még elég nyugodt babák de Kimy szörnyen akaratos és ő a hangosabb. Egyértelműen vezér egyéniség, míg Lara csendesebb. Egészen addig, míg a nővére mellette van. Meg is érkeztünk. –Mosolyodtam el és behajtottam a kocsi feljáróra. Amint leállítottam a motort megcsörrent a telefonom.

Bill… Micsoda időzítés….

- Igen szívem?

- Á semmi csak meg akartam kérdezni, hogy mi a helyzet haza értél-e, mert most indulunk mi is. –hát igen időzíteni tudni kell mosolyogtam magamban és áldottam az eszemet, hogy megkértem anyuékat rendezzenek el itthon mindent, amíg elmegyek a srácokért.

- Persze már itthon vagyok. – jeleztem Georgna és Andnak, hogy maradjanak, csendben nehogy lebukjunk.

- Oké sietünk. Szeretlek!

- Én is. puszi.

- Nyomás befelé!- utasítottam a fiúkat miután kinyomtam a telefont- Van 10 percünk hogy haza érjenek.

A két G örömmel ajánlkozott, hogy behozzák a piciket. Ahogy elnéztem ők is teljesen el voltak olvadva tőlük. Mikor beértem a házba örömmel konstatáltam, hogy minden készen áll és mindenki itt van. Anyu és Sim egyből az ikrekhez siettek és elvitték őket átöltöztetni. Én is így tettem gyorsan és körülbelül 5 perc múlva már lent is voltunk mindannyian a nappaliban hogy meglepjük Billéket, akik szinte óramű pontossággal haza is értek.

- Boldog Szülinapot! – köszöntöttük őket egyszerre. Egy pillanatig lefagytak a meglepetéstől majd hitetlenkedve köszönték meg és végig mentek a kis csapaton, hogy mindenkit üdvözöljenek. Tom átvette Simtől Larát, aki időközben felébredt.

- Jól áll a kezedben Tom! –szóltam oda neki. Szerinted is Ria?- kacsintottam a lányra aki csak somolygott és bólogatott.

- Nem adni a tippeket még kicsi lány, mert balhé lesz!  – nevetett rám és Larának magyarázva elindult a másik irányba.

- Szia, kicsim! –húzott magához Bill és megcsókolt- Szóval ebben sántikáltál? Kérdezte a nyilvánvalót.

- Hát segítség nélkül nem ment volna mutattam szüleinkre. Na, majd anyu körmére nézek, hogy itt szervezkedik. –mosolygott és újra megcsókolt- Nagyon szeretlek és köszönöm. –súgta a fülembe

- Én is. Mindennél jobban. -  Bújtam hozzá, mint egy kiscica. Végre Minden helyre jött és hosszú idő után újra nyugodt és boldog voltam.

Vége