3.rész

Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Mi a fenét csináljak? Percekig ültem a padon a kis lapocskát bámulva. Ezerszer elmondtam magamban a szöveget, de semmire sem jutottam. Aztán hirtelen elsírtam magam. Nem tudnám megmondani, hogy mégis miért, de azt hiszem betudható az elmúlt pár órának. Próbáltam minél gyorsabban összeszedni magam, és reálisan gondolkodni. Ha nem teszem meg, meghal a lány. Bill pedig örökre eltűnik, vagy meghal, vagy börtönbe kerül. Kis gondolkodás után eszembe jutott valami. Felpattantam a padról, majd visszarohantam a kocsihoz. Csapot-papot a motelben hagyva beültem a járgányba, és hazafelé vettem az irányt. útközben eszembe jutott, hogy felhívom Gustav-ot, de aztán rájöttem, hogy hiába hívnám, nem érdekelném. Ahogy egyikőnk sem, ő sem a régi már..ő sem a barátom már. Ahogy hazaértem berohantam a házba, majd a dolgozószoba felé vettem az irányt. Beléptem, és a jobb oldalamnál kezdődő polcon kezdtem el kutatni. Mindent amit a polcokon találtam, lelöktem, felforgattam az egész helyiséget, de végül megtaláltam a noteszt ami ezer éve nem nyílt ki. A telefonért rohantam, majd a noteszben megkerestem az orvos számát, aki annak idején Bill-t kezelte. Háromszor vagy négyszer csöngött ki, mire felvette.
-Igen?
- Dr. Brandon?
- Tom?- a hangjában meglepődöttség érződött.
- Igen Tom vagyok. Doktor úr, baj van.-hosszas csend következett. Nem tudtam mi történik, egyszerűen csak hallgattam én is, várva a doki válaszára.
-Azonnal ott vagyok fiam.-azzal letette a telefont, én pedig a megkönnyebbülés grammnyi súlyával jobban éreztem magam.

Amíg vártam az orvost, felmentem a padlásra, és előkerestem a orvosi kartonokat, és mindent, amire szüksége lehet Dr. Brandon-nak. Továbbá összeszedtem a laptopot, a nyomtatót, szereztem gombostűket is, felkészülve arra, hogy vele összedugva a fejünket, képesek leszünk megtalálni az áldozatokat, és a következő lányt. Fogalmam sem volt, hogy kiben másban bízhatnék, ő volt az egyetlen, aki segíthetett.

Nem sokkal később, egy kocsi állt meg a felhajtón. Fekete szedán volt, amelyből Dr. Brandon sietősen szállt ki. Hátraszaladt a csomagtartóhoz, kivett belőle egy nagyobb táskát, majd az ajtó felé vette az irányt, ahol én vártam. Egy erőteljes kézfogás után, beinvitáltam őt, majd leültünk a kanapéra.
-Hol van?- kérdezte körbepillantva a szobában.
-Nincs itt. Fogalmam sincs hogy hol van.-ezt kimondva újra előtörtek bennem az emlékek, a gyomrom összeszorult, szabályos fizikai fájdalmat éreztem valahol legbelül.
- De hát mégis mi történt, Tom?- kezét a vállamra téve sugározta belém a nyugalmat, aminek hatására megeredt a nyelvem. Elmondtam mindent. A legapróbb részletekig, beleértve az átvágott torkú lányt, a kis incidenst a parkban, majd a levelet is megmutattam neki. Próbáltuk elemezni a szavakat, próbáltam visszaemlékezni, mi lehet a sziget, miféle közös emlék köt oda, és hogy hol van egyáltalán. De nem jutottam semmire. Az ideg közben pedig csak gyűlt és gyűlt, majd úgy gondoltam a legjobb módja a kieresztésnek, ha beleöklözök az asztalba. Mivel üveg volt, nem kellett hozzá olyan nagy energia, hogy kettéhasadjon. Ám nálam darabokra tört, a kezemet pedig szana-széljel vágták a kis szilánkok. Dr. Brandon volt, aki ellátott, nem kerültem be kórházba. Ám ha nem lett volna ott, valószínűleg elvéreztem volna, mire a sürgősségire érek. Amíg kiszedte az üvegdarabokat a kezemből, elmondtam neki, hogy mennyire szeretném, ha nem szólna a rendőrségnek. Ő egyből rávágta, hogy eszébe sem jutott, szeretné megoldani az ügyet, és visszahozni Billt, a lehető legkevesebb kellemetlenséget használva
Miután bekötözte a csuklómat, kiszedte a szilánkokat az ujjamból, újból végigvettük a történteket. Most többet kérdezett a báros találkozásról, és a parkban történt beszélgetésről. Leírtam Bill teljesen új külsejét, igennel feleltem arra kérdésre, hogy ugyanaz a kézírás van-e a lapon, mint ami Billé, végül pedig újra a kis szövegnél kötöttünk ki.
A gondolkodás perceiből órák lettek, az órákból összegyűlt egy egész éjszaka. Majd reggel, amikor kávét készítettem, megcsörrent a telefon. Először a dokira néztem, aki ugyancsak rémült tekintettel nézett vissza rám. Aztán felvettem a kagylót. Nem szóltam bele, nem volt rá szükség. Amint kapcsolt a telefon, Bill nyelve máris öntötte a szavakat.
- Szia Tom. Mit csinálsz? Csak azért hívlak, hogy tudd, késésben vagy. Nemsokára indulok a tizedikért.-aztán letette a telefont. Én csak álltam ott, és átjárt az érzés, hogy semmit sem tudok a "tizedikről" azt sem tudom, merre kell mennem, vagy hogy egyáltalán miért akarja hogy megállítsam. Aztán a csendet a doki törte meg. Fel-alá járkálva mindenféle idegen szó kíséretében magában dudorászott. Majd megállt, és hozzám fordult.
- Tom. A hangsúly a nyelvezet és az, hogy akit meg akar ölni, Tizedikként emlegeti, arra utal, hogy sajnos tejesen átvette a Carter nevezetű személyiség az uralmat Bill teste felett. De! Két évvel ezelőtt, volt egy kísérletem. Ugyanilyen tudathasadásos betegen kipróbáltunk egy vadonatúj szert, amely nem volt elég sikeres. Viszont a szer beadása után az eredeti személyiség visszanyerte a tudatát és az uralmát a test felett, 10 kerek percig.- A doki odalépett hozzám, megragadta a két vállamat, majd megrázott.- 10 percig, érted Tom? Ez elég arra, hogy Billt visszahozd a felszínre, és talán segítségedre lesz, hogy legyőzd Cartert. Talán tud a tervekről, hiszen egy testben élnek, akár hallhatja is a másik énje gondolatait. Elárulhatja a titkot, elárulhatja, ki a "tizedik", megállíthatod Cartert!
-10 percig? Ennyi? Arra kér, hogy adjak engedélyt arra, hogy beadjon egy szert neki, hogy aztán 10 percig másfél év után újra együtt lehessek Billel? Arra kér, hogy adjak engedélyt arra, hogy a szertől újra a felszínre jöjjön, aztán 10 perccel később, el kelljen veszítenem ismét?
- Nem Tom, nem kérek engedélyt. Te fogod neki beadni.