17.rész Káosz&Zűrzavar

Idegesen vágtam ki az épület udvarára nyíló ajtót ahol a turnébusz állt miközben a zsebemben kutattam a cigim után. Remegő kézzel vettem a számba egy szálat és gyújtottam meg mikor hallottam, hogy az ajtó, amin az előbb kijöttem újra kivágódik és egy pár platform magas sarkúban vágtat felém valaki irtó zabosan. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy ki lehet mivel szinte azonnal megszólalt:

- Ez mégis mi a jó franc volt Bill?! – hallottam meg Rose dühös hangját.

- Az igazság. – Szívtam nagyot az égő cigarettából és felé fordultam- A kibaszott igazság, amit már rég el kellett volna mondani ahelyett, hogy rám erőltetsz egy über nevetséges történetet, amit senki nem vesz be, ha van egy csöppnyi esze és látta a karomat! – sétáltam teljesen közel hozzá, ami még jobban kiemelte a köztünk lévő magasságkülönbséget- És meg se kérdezed, hogy ÉN mit akarok –mutattam magamra és minden megvetésem és maradék dühöm rá zúdítottam- érted baszd meg?! Egyszer történik valami ami baszottul csak rólam szól és engem emészt napról napra és még el sem dönthetem, hogy mit akarok kezdeni ezzel a helyzettel, és hogy kivel akarom, vagy nem akarom megosztani. Mert jönnek az okosok, veled az élen, akik helyettem akarnak gondolkozni. Helyettem ne gondolkozz érted?! Csak ha megkérlek rá!

- Komolyan mondom őrületes vagy Bill! Nem gondolkozol igaz? Az eszedbe se jutott, hogy miattad csináltam? Mert tudtam, hogy mekkora hisztéria és cirkusz lesz ebből, ha kiderül, és hogy pontosan ez az utolsó, amire szükséged van, mikor fel akarsz dolgozni egy ilyen helyzetet. – Hangja furcsán csengett, furcsán idegesen, de még sem az a „megfolytalak te barom” féle idegesség volt a hangjában, hanem dorgáló és féltő. – Tudom, hogy milyen ez. Mindenki a környezetedben furcsán kémlel, mintha azt várnák, hogy mikor robbansz fel vagy törsz össze, de te már csak azért sem akarod megadni nekik ez és ott roskadsz magadba, ahol senki sem látja. A többi ember meg csak szánakozva bámulnak rád és úgy viselkednek veled, mint a hímes tojással és legszívesebben torkod szakadtából üvöltenél velük, hogy semmi szükséged a szánalmukra és minél messzebb futnál, amíg bírja a lábad és össze nem esel, csak ne jöjjön szembe veled még egy ember szánalommal a tekintetében, hogy segítsen. – Csak álltam vele szemben és valószínűleg a leg megrökönyödöttebb fejemmel bámulhattam rá. Teljesen leírta azt az érzés kavalkádot, amit én is nap, mint nap érzek. Most először álltam szembe egy olyan emberrel, aki tudja és érezte, hogy milyen lehet nekem. – Tudom, hogy milyen érzés. És ne haragudj, hogy nélküled akartam megoldani a helyzetet. Hiba volt. Sajnálom.

Ha az eddigiek nem készítettek ki eléggé, ez kibaszta a biztosítékot teljesen nálam. Egyszerre éreztem melegséget és ijedtem meg iszonyatosan ettől az érzéstől.

- Tartsd meg magadnak az együttérzésedet és old meg a helyzetet. – mutattam az épület felé és hangomból minden érzelmet kiöltem. - Elvégre az a dolgod. –fordultam sarkon és a busz felé vettem az irányt nem foglalkozva többet a hátam mögött hagyott döbbent nővel.

***

Legszívesebben üvöltöttem volna dühömben. Az elmúl három hónapom a banda körüli munkákon kívül abszolút Billről és a vele történtekről szólt. Mindent tőlem telhetőt megtettem, hogy a feszített munkatempójuk mellett legyen ideje és lehetősége feldolgozni ezt a sokkot, amit átélt. Tudtam és láttam rajta a jeleket kérdés nélkül, hogy mikor gyötörte álmatlanság vagy mikor borult ki ott ahol senki nem látja max a testvére. Minden apró rezdülését figyeltem, hátha valamelyikből le tudom szűrni hogy rossz úton járok vele és nem így kéne kezelnem őt, valamit elrontok és neki nem jó ez a helyzet, mást szeretne. Hogy miért ilyen „aljas” módszereket használtam? Mert a kommunikáció Bill és köztem az elmúlt fél évben fikarcnyit sem változott. Teljesen elutasító velem és ahol tudott belém kötött. Az első pillanattól mikor beléptem David irodájában és találkoztam velük, azóta Bill szemében ott csücsül az fájdalommal át itatott gyűlölet ha rám néz, amit nem tudom, hogy miért érdemeltem ki, de mára már ezt is meg tanultam kezelni. Ő is csak egy meló a sok közül, és próbáltam minél jobban elvonatkoztatni tőle, ami többé-kevésbé ment.

Vettem két mély levegőt és benyitottam a rádió stúdió szobába ahol a banda többi tagja még mindig ott ült a másik két műsorvezetővel, akik próbálták menteni a menthetőt. Amint Gustav meglátott felpattant az asztaltól Georggal és Tommal egyetemben, aki elég kellemes meglepetést okozott azzal, hogy most az egyszer azt csinálta, amit kértem tőle és hagyta had beszéljek én a testvérével, ami utólag így belegondolva nem volt valami jó ötlet mivel nem jártam valami nagy sikerrel.

- Menjetek a buszba, én is mindjárt megyek, csak beszélek a producerrel. – magyaráztam nekik miközben becsuktam az ajtót magunk mögött.

- Hol van Bill? Mi van vele? – fordult felém Tom aggódva.

Imádtam ilyenkor mikor Billről volt szó ott csillogott a szemében az a feltétel nélküli szeretet és odaadás ikre felé, ami mindig furcsa érzéssel töltött el.

- Eléggé zabos. A buszban van. Menj, én is mindjárt megyek. - mosolyogtam rá kedvesen és elindultam az ellenkező irányba. Viszonylag hamar megbeszéltem a producerrel a dolgokat és én is a turnébusz felé vettem az irányt.

Mikor beléptem az ajtón három levert sráccal találtam szembe magam. Furcsa volt így látni őket. Nem nagyon láttam még zenekart, akik ennyire egy húron pendülnek –ha élhetek ezzel a furcsa kifejezéssel- . Általában ha egyikük nincs jó passzban, a másik három tudja hogy kell felvidítani őt, de ez most más volt. Furcsa volt látni Tomot és Georgot egymás mellett, hogy csendben ülnek, és nem szívják egymás vérét, amivel folyton az agyamra mentek. Olyan volt a hangulat mint egy atomrobbanás után, az elpusztított városban. Sivár és üres. Csak jelenesetben Bill volt a bomba, aki teljesen letaglózta a többieket. Ikrek lévén hangulata teljesen át ragadt Tomra. Georg pedig merő jóindulatból nem piszkálja barátját, inkább együtt érez vele, Gustavval egyetemben. A becsukódó ajtó hangjára mind a hárman felém kapták a fejüket.

- Bill hol van? – néztem szét.

- Fent. –mutatott Tom az említett irányba és gondterhelten meggyűrögette az arcát.

- Remek. –ráztam meg a fejem és fáradtan huppantam le a velük szemben lévő fotelbe. – Egy elég erős visszhangra számíthatunk az elkövetkezendő időszakban, mivel élő volt a műsor, ami a leállítás előtt hangzott el az már az éterben van, szóval hála Bill kitörésének nem fogok ismételten unatkozni. Mintha nem lenne elég melóm e nélkül is.

- Te hallod magad miközben beszélsz? –hallottam meg Tom dühös hangját.

- Tessék? –néztem fel meglepetten a fölém magasodó férfire.

- Rohadtul jól hallottad! Nem tudom feltűnt e, hogy az előbb azért nyavalyogtál, mert melóznod kell. Tudod rohadtul szarok rá, mivel az öcsém teljesen padlón van! Ez kurvára nagyot nyom a latba. Elhiszed, hogy cseszettül teszek rá mekkora melód lesz a médiával? Ő az ikrem, és ha a feje tetejére is álla világ nekem ő a legfontosabb ezen a tetves bolygón, ha nem tűnt volna fel, úgyhogy rohadtul jó lesz, ha takarékra állítod magad, mert nem vagyok kíváncsi erre a szarságra! Kösz!

- Az istenért Tom ne csináld. Tudod, hogy nem úgy gondoltam. –kérleltem már tényleg a nyugalmam utolsó morzsáival hogy ne tegyen még egy lapáttal rá ő is. Tom olyan volt, mint valami jojó. Egyszer fent, egyszer lent. Hol jó volt a kapcsolatom vele és azt hittem, hogy kezdünk közös nevezőre jutni, de akkor mindig jön valami szarság és egymás torkának ugrunk. – Nyugodj meg kérlek. Nem akarom Billt bántani, te is tudod. Most mindenki feszültebb a kelleténél.

Tom nem válaszolt csak legyintett felém egyet jelezve magasról tesz arra, amit mondok és igen is haragszik rám, majd a busz hátulja felé vette az irányt. Tekintetem Gustavéval találkozott és egy bátorító mosolyt küldött felém. Halvány mosolya húztam én is a szám sarkát és inkább az ablak felé irányítottam tekintetem. Utána már se Billt se Tomot nem láttam. Az első pihenőnél leszálltam én is a két G-vel együtt át mentem a másik buszba. Egyből az emeletre mentem ahol nekem volt a kialakított sarkom. Törni-zúzni lett volna kedvem. Nem tudom mi idegesített jobban, az hogy Bill megint belém rúgott tök ok nélkül, vagy az, hogy a mai nap egy hatalmas katasztrófa volt. Elterültem a kanapén és gondolataimba merülve isten tudja mikor nyomott el az álom.

***

Másnap reggel úgy ébredtem, mint akit elbaszott egy rohadt nagy kamion. Egész éjszaka forgolódtam és nem nagyon sikerült aludnom. Nem, ma éjszaka nem a rémálmok gyötörtek, hanem Rose monológja kísértett. Lépten-nyomon ott zsizsegtek szavai a fülemben. Eddig nem volt valami felhőtlen a viszonyom vele. Azt hiszem már a megismerkedésünk sem volt zökkenő mentes. Nem tehet róla igazból, hogy ilyen kemény vagyok vele ez tény, de azon kívül, hogy folyton Mirára emlékeztet túl sok rosszat nem tett velem. Leszámítva egy két ballépését és a hülyeséget amit iszonyatosan irritálnak és bosszantanak. Miután ledöntöttem a dupla adag reggeli kávém és magamra cibáltam valami göncöt Tommal együtt csattogtunk le a buszról az összeszedett cuccainkkal amiket mögöttünk hoztak, hogy a többiekkel együtt birtokba vegyük a hotelszobánkat.

- Bécs. Imádom ezt a helyet.

- Igen én is.

Georg és Gustav idegesítően csicseregtek mögöttem. Először hátra akartam szólni nekik, hogy fogják már be, de rá kellet jönnöm, hogy attól hogy nekem pocsék a hangulatom, nem kell az övéket is elrontanom. Elég hogy Tom szenved, mert egy ekkora elcseszett ikre van, mint én. Most hogy aludtam rá egyet utólag bele gondolva elég nagy hülyeség volt kifakadnom a rádióban tegnap.

Mikor kis csapatunk beért a hotelbe Rose a recepcióra sietett, hogy átvegye a szobákat. Egy nagy adag közönnyel bámultam körbe a hallban, ezzel is elüssem az időt, mikor megakadt az egyik mellettünk álló asztalra letett újságon, ugyanis nem más, mint a saját arcképem vigyorgott vissza rám. „Bill Kaulitz kitálal!” – üvöltötték kíméletlenül a nagy betűk a kép felett. Egy tizedmásodperc alatt letudtam a magammal a vitát és a kíváncsiságom győzött, oda léptem és egy laza mozdulattal felkaptam, miközben a többiek megindulta a lift felé. Senkinek sem tűnt fel az előbbi műveletem én pedig lassan magamban számolva próbáltam a higgadtságomat megtartani, amíg a szobámba nem érek. Amint megkaptam a kulcsot viharoztam is be s hangosan kattant a zár utánam, nem foglalkozva azzal, hogy mindenki hülyén bámul utánam.

Levágódtam a kanapéra és fellapoztam az újságot. Nem volt nagy cikk inkább velős, de annál gusztustalanabb.

„ A fiatal énekes Bill Kaulitz tegnap délelőtt Párizsban egy élő rádióműsorban fakadt ki mikor az egyik műsorvezető faggatni kezdte a titokzatos sebhelyéről, amit három hónapja szerzett – Managerük elmondása szerint egy otthoni véletlen balesetben eredménye- de a műsor nem várt módon leállt. „Elmondom mi történt. De, csak azért mert már elegem van abból, hogy mindenki csak el akar kussoltatni, de nem veszik észre, hogy rohadtul nem erre van szükségem. Nem, nem baleset volt, ahogy mindenki hiszi, hanem egy eszelős idiótának köszönhetem név szerint Nittának, igen azzal a csajjal jártam…”- Nyilatkozta a Tokio Hotel frontembere a műsor megszakadása előtt. Alexandre Couteau rádiós műsorvezető így nyilatkozott az egyik helyi lapnak: „Én feltettem egy általam semlegesnek vélt kérdést, aminek eléggé sajnálatos következményei lettek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély nyomott hagyott az eset az énekesen. Valósággal felrobbant mikor rákérdeztem hogyan sérült meg.” A rajongók között az interneten pillanatok alatt elterjedt a hír és a műsor után fél órával már ausztrál rajongói portálok is a rajongók aggodalmától és dühétől voltak hangosak, miszerint át lette verve és kedvencük elhallgatta előlük az igazságot. Habár ebben is megoszlottak a vélemények nagyon. „ Tudtam, hogy több van e mögött, mint szimpla baleset. Én láttam Bill kezét egy hete egy meet&greet alkalmával és eléggé csúnya az a heg. Csak nem tudom, hogy miért kellett hazudni nekünk.” „ Szerintem teljesen mindegy hogy szerezte. Lényeg hogy nem történt komolya baja és remélem, hogy jól van. Ha ránk tartozna biztos megosztotta volna velünk a hírt és nem találtak volna ki kamu mesét, de egy tuti, hogy ha megtalálom azt a csaj, megölöm!” Az eltérő ellentétektől függetlenül mind egyöntetűen aggódnak kedvencük miatt és remélik, hogy Bill, ha nem is osztja meg velük az eset részleteit, de jól van.

- Mit csinálsz? –hallottam meg tesóm hangját a hátam mellett és úgy dobtam el az újságot a kezemből, mint ha tüzes vasat fognék.

- Persze. – próbáltam leplezni hangomban a zavartságot, de Tomot nem tudtam átrázni.

- Mi a francnak olvasod ezt a szart?- emelte fel az újságot és a lehető legmesszebbre hajtotta.

- Mit tudom én! – csattantam fel idegesen. Tom nem válaszolt csak fura tekintettel méregetett.

- Gyere, mert rád várnak a többiek, megyünk hangpróbára. – nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon a kanapéról, majd maghoz húzott és szeretetteljesen megveregette a hátam.

A stadionig az úton nem szóltam senkihez. Kicsit kivontam magam a forgalomból, jól esett. A fejemben akkora kupleráj uralkodott, hogy olyat még az egy hónapja nem takarított szobámban sem látni, én pedig ott ültem a kellős közepén, és mint a jó kis fiú a könyvtárban, próbáltam berendszerezni egy polcra az összes gondolatom és megoldatlan problémám sorrendben hátha kiigazodom közöttük. Mikor bekanyarodtunk a stadionnál és meghallottam a rajongóink hangját, egy pillanat alatt pattantam ki a kupim közepéről a valóságba, mint akit katapultáltak. Végig néztem azon az a kisebb tömegen, ami már ránk várt és a lelkesedésük teljesen magával ragadott. Melegség töltött el mikor az egyik transzparensre pillantottam: „Imádunk Bill! Veled vagyunk!” De a jó érzést rögtön átváltotta a bűntudat és át villant a fejemen, hogy az elmúlt időszakban nagyon elhanyagoltam őket és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor léptem mondjuk be appba.

Kiszálltunk a hátsó udvaron és már vágódtunk is be a két hatalmas kamion mellett a stadionba, amik a színpadot és a cuccaink egy részét szállították. Odabent a szokásos élet volt. Mindenki rohant jobbra-balra és hiába volt már megépítve a színpad és összerakva a hangrendszer még millió meg egy dolga volt a stábnak, hogy estére minden pöpecül menjen.

Rose jött elő az egyik folyosóról nyomában 3 stábtaggal, akiknek ahogy kiadta a feladatot egyesével tűntek el mellőle.

- Bill. –Szólított meg miközben a kezében lévő összetűzött papírtömegben lapozgatott- Mark szólt, hogy hangpróba után menj az öltözőbe, mert az egyik ruhádon egy kisebb változtatást kellett eszközölni, és fel kell próbálnod.

Meg se várta válaszom már fordult Tom felé és neki is kiadta a feladatát, hogy menjen majd föl Hanshoz, mert a gitárokkal kapcsolatban akar valamit megbeszélni vele. Mire kettőt pislogtam a többiek már a színpadon voltak és Rose értetlenül bámult bele a képembe.

- Valami baj van Bill? –méregetett furcsán.

- Nem semmi. Kaptam észbe és próbáltam felvenni a többiek fordulatát, ami kicsit nehézkesen ment, tekintve hogy nem nagyon aludtam az éjjel.

- Szűz anyám egy kriptaszökevény hozzád képest egy értelmes lény. Szólok Susynak, hogy diktáljon beléd egy tálca Red Bullt. Még a végén elalszol, azt beesel a rajongók közé este.

Mire lereagálhattam volna epés megjegyzését, már elsuhant mellőlem, mint valami ciklon és Tom kezdte a véremet szívni, hogy mi a szart keresek még a színpadon kívül, és kezdené már a próbát. Gyér éberségemtől függetlenül elég jól lezajlott a hangpórba is. Épp egyik kedvenc számomból játszottunk el egy részletet, amit csak Tom kísér gitárral. Teljesen át árt a dal minden egyes akkordja és magával ragadott. Elrepített képzeletben erről a helyről. Megszűnt a külvilág és a pakolás zaját felváltotta Tom gitárjának hangja és egy semmivel össze nem téveszthető boldog érzés. A szám végén kinyitottam a szemem és Rose arcát láttam, tőlem nem messze állt. Engem figyelt.