Nah helló mindenkinek.Most egy novellával jöttem amit az egyik legjobb barátnőmnek írtam.Azt mondta elárulhatom,hogy ki ő.Hát Naninak írtam ezt.Remélem tetszeni fog nektek is.kommenzeket kérek szépen.
Ismételten hoztam hozzá egy számot,szerintem úgy hatásos,ha közben hallgatjátok. :) jó szórakozást
Futottam és futottam, azt sem tudtam
merre vagy hova is pontosan csak minél távolabb mindentől és
mindenkitől. Szívem a mellkasomban őrülten zakatolt,az oldalam is
szúrt már ahogy kapkodva vettem a levegőt,de nem álltam meg egy
percre sem. Az égen baljós fellegek gyülekeztek, amikből
nemsokára ömleni is kezdett az eső. A szél vadul tépte, csavarta
a fákat. Néha egy villám szelte ketté a fekete égboltot. Én is
ilyen voltam belül, vad vihar tombolt bennem is akár csak a
valóságban. De hogy mért is rohantam annyira? Lehet maguktól az
érzésektől, amiket soha nem hagytam felszínre engedni. Talán túl
sok volt egyszerre ami bennem kavargott és azt hittem el tudok
szaladni előle,de nem. A könnyeim összefolytak az arcomat verdeső
esővel, jobb is volt így, legalább nem lehetett megállapítani,
hogy néhány kósza könnycsepp akaratom ellenére kiszabadult
végiggördülve arcom vonalán. Lépteim hangosan csattogtak a vizes
aszfalton, a ruhám nedvesen tapadt a bőrömre, hajam is csapzottan
simult a fejemre. Valószínűleg a sminkem is egy sötét,
elmaszatolódott foltként keretezte már szemeimet. Megálltam és
zavartan körbe néztem. Az átláthatatlan esőfüggönyön
keresztül alig láttam valamit, de azt megállapítottam, hogy nem
ismerős a környék. Idegen volt minden ház és utca. Még a
szélben táncoló pálmafák is mások voltak. A térdemre
támaszkodva próbáltam levegőhöz jutni. Szívemet újra elöntötte
az a fájdalmas kaparó érzés, ez pedig újra futásra késztetett.
Mindegy mit érzek csak azt ne.
****
Basszus, ekkora vihart. - Gondoltam
magamban és még jobban az útra fókuszáltam. Amióta itt laktunk
nem emlékszem, hogy valaha is volt akkora felhőszakadás, mint
akkor. Már bántam, hogy nem indultam el előbb haza, utáltam
ilyenkor vezetni. Hiába, rég volt már a baleset, mégis kicsit
ódzkodok az óta a vezetéstől, viharban pedig még jobban előjött
rajtam egy kis félelem,és még kevésbé tudtam koncentrálni.
Ezért is történhetett az, hogy egyszer csak kifutott elém valaki
vagy valami én pedig alig tudtam lefékezni. Elnyúlt a
motorháztetőn, majd a földre zuhant. Egy percig lefagyva ültem.
Elütöttem valakit… Gyorsan kipattantam a kocsiból. Egy lány
próbált feltápászkodni az útról.
- Nem esett bajod?- termettem mellette
és finoman a vállához értem. Tekintetét hirtelen rám kapta.
Szemei ijedten és zavartan néztek az enyéimbe. Fekete szemfestéke
végigfolyt az arcán és őrült mód lihegett. - Jól vagy?-
kérdeztem újra megfogva a kezét, hogy segítsek neki felállni, de
ő kitépte a karját a szorításomból talpra ugrott és rohanni
kezdett. - Hé, várj. - kiáltottam utána, de ő csak egyre
távolodott. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Utána menjek vagy
ne? És ha megsérült? Idegesen túrtam vizes hajamba. -A francba. -
mondtam idegesen és én is futásnak eredtem abba az irányba,
amerre láttam eltűnni. Az eső erősen csapott néha az arcomba,
elhomályosítva ezzel a látásomat. Azt hittem soha nem érem utol
mikor egyszer végre kirajzolódott előttem az alakja. Már épp,
hogy csak kocogott. Testtartásán látszott, hogy lábai alig viszik
már előre és félő volt, hogy bármelyik pillanatban összeeshet.
Gyorsítottam a tempómon, hogy minél előbb odaérjek, de valószínű
meghallotta hangos lépteimet, mert hátra kapta a fejét. Arcára
újra kiült a zavartság és akkor sejtettem már, hogy folytatódni
fog ez a fogócska. Gyanúm be is igazolódott mikor újra neki
iramodott. Fogalmam sem volt, hogy volt benne ennyi erő. És már
nem csak azért akartam utol érni, hogy megbizonyosodjak róla, hogy
nem esett baja miattam, hanem tudni akartam mi történt vele. Mi
válthatta ki belőle ezt a reakciót.
****
Nem is láttam azt a kocsit, szinte a
semmiből bukkant elő. Szerencsére csak a karomat horzsoltam fel.
Az idegen, aki kiszállt belőle, olyan áthatóan nézett rám, hogy
féltem mindent kiolvas a szemeimből, érintése égette kissé
kihűlt bőrömet. Kérdezgetett, de nem tudtam neki válaszolni
tekintete teljesen rabul ejtett, ám amikor segíteni akart felállni,
agyam újra vörös riadót fújt lábaim rögtön reagáltak és
szaladni kezdtem egyre távolodni tőle. Nem is tudom már mi vitt
előre, teljesen ki voltam már merülve. Mikor úgy éreztem elég
távol vagyok már az egyetlen embertől aki,olyannak láthat amilyen
még soha nem voltam. - Egy lelkileg kiszolgáltatott, összetört
ember. - lassításra kényszeríttetem lábaimat. Hangosan kapkodtam
a levegőt. Hogy lenyugtatott-e ez az eszetlen futás? Cseppet sem.
Nem bírtam sehogy sem szabadulni attól a rohadt érzéstől, ami
rátelepedett a mellkasomra és minden egyes levegővétellel csak
egyre jobban nehezedett rá. Bármit megtettem volna, hogy elmúljon,
kivéve egyet… Nem azt semmiképp, akár mennyire is marta már a
sírás a torkomat visszafojtottam. Annyi éven keresztül soha nem
engedtem meg magamnak, soha nem mutattam meg senkinek ezt az
oldalamat. Alig hogy ezeket végig futottam belül magamban bakancsok
nehéz csattogását hallottam. Megfordultam, hogy lássam ki eredt a
nyomomba. Ő volt az. Mintha a tekintetével azt mondta volna nekem
„állj már meg”. De nem álltam,bár lábaim már remegtek a
fáradtságtól ismét eszeveszetten rohanni kezdtem és ahogy
észleltem ő is. Nem tudtam miért követ és ez még jobban
megrémítette akkori zavart és kétségbe esett elmémet, így
gyorsítottam a tempón. Nem tudtam a testem mennyit bír még
kihozni magából,de imádkoztam,hogy legalább addig ne merüljek ki
véglegesen, míg lerázom magamról a látszólag elég kitartó
férfit. Szemeim állandóan valamiféle búvóhely után kutattak.
Védve a vihartól és az idegentől egyaránt. Végül egy híd alá
értem be, fura volt, hogy az eső már nem verte a hátamat és az
arcomat. És ott abban a pillanatban, hogy megálltam a lábaim
összecsuklottak, a földre kényszerítve engem.
****
Megfogadtam, ha az egész városon kell
is végig, úgy mond kergetnem, akkor se hagyom, hogy eltűnjön a
szemem elől. Egyszer csak megáll. Hála az égnek ez hamarabb
bekövetkezett, mint vártam. Az egyik híd alá érve azonnal
összeesett, de addig nem adtam alább a tempómból, amíg én is
oda nem értem.
- Nem mondom, jól bírtad. -
támaszkodtam neki a falnak, a lábaim remegtem a kimerültségtől.
Megvártam, míg a szívem kicsit alább hagy vad ritmusából és a
légzésem is mérséklődik. Ő még mindig mozdulatlanul ült a
földön, hangosan lihegett. Vajon mióta rohanhatott? Leültem
mellé, azonnal elfordította az arcát, mellkasa szaporán járt
fel-alá.
- Héj. - próbáltam megérinteni a
combját de elhúzta.
- Me… Menj innen. - lihegte alig
hallhatóan. - Kérlek.
- Szerinted, ha ennyit loholtam utánad
most elmegyek?- támaszkodtam meg a térdemen. – Megsérültél,
amikor elütöttelek?
- Csak karcolás. - felelt még mindig
csendesen. - Jól vagyok, de kérlek, menj el.
- Mi történt? – hagytam figyelmen
kívül kérését. Nem válaszolt. Kicsit közelebb húzódtam
hozzá, az egyik kezével az álla alá nyúltam és magam felé
fordítottam. A haja nedvesen tapadt rá és szinte betakarta az
egész arcát. Gyengéden félresimítottam, hogy újra láthassam
azt a két zavartan, de gyönyörűen csillogó szempárt. Éreztem
rajta, hogy remeg, mintha elnyomna valamit magába, ami mégis
erőszakosan ki akarna törni belőle. Valami megmagyarázhatatlan
dolgot éreztem akkor. Valami megfoghatatlant. Valamit, amit addig
nem. Éreztem, hogy meg akarom védeni őt, mindentől, amitől csak
lehet. Magamhoz öleltem,ő pedig némán engedte. – Mi az, amit
ennyire visszatartasz? – simogattam a karját. Türelmesen vártam,
hogy megszólaljon.
****
Utolért, de nem akartam, hogy ott
legyen. Mondott valamit, de nem igazán figyeltem rá míg mellém
nem ült. Kérdezte esett-e valami bajom az ütközést illetően, de
nemleges választ adtam. Azt hittem ezek után végre magamra hagy de
nem ez történt. Kezével megfogta az államat és magaféle
fordított, kényszerítve, hogy rá nézzek. Szemeivel kedvesen
nézett az enyéimben, majd egyik pillanatról a másikra karjaiba
volt.
- Mi az, amit ennyire visszatartasz?-
kérdezte. Nem válaszoltam, mégis ki lehet ő? Senki nem látott
engem teljesen kiborulva, utat engedve mindennek, ami bennem van,
akkor miért engedném, hogy ő lássa a legsebezhetőbb énemet?
Belül majd felrobbantam, testemet rázta a feltörni készülő
sírás.
- Nem. - toltam el magamtól. - Menj
el. - mondtam határozottan. Nem tudtam, meddig bírom még
visszatartani magam.
- Basszus, engedd ki magadból. Ne
tartsd vissza!- szinte rám parancsolt.
- Nem. - kiabáltam, de a végén
elcsuklott a hangom. – Csak menj el végre!- hangomból már egy
csepp határozottság sem hangzott, sőt inkább tűnt cincogásnak,
mint normális beszédnek.
- Engedd ki. - fogta két keze közé
az arcomat. Nem bírtam tovább, olyan erővel tört fel belőlem a
zokogás, hogy nem bírtam magam tartani és mellkasára dőltem.
Óvva fonta át rajtam karjait. - Jól van, engedd ki. – suttogta a
hajamba. Nem tudom mennyi idő telhetett el,amire elértem arra a
szintre,hogy meg tudja szólalni,de nem is érdekel. Az ismeretlen
karjaiba olyan biztonságban éreztem magam, mint még soha
senkiében.
- Sajnálom. - szipogtam és az arcomat
törölgettem.
- Ne kérj bocsánatot. Az érzéseidet
soha ne szégyelld. - simogatta meg kézfejével az arcomat. –
Tudod attól,hogy szabadjára engeded a könnyeidet,nem változik
semmi és nem leszel kevesebb senki szemében.
- Hogy hívnak? – kérdeztem.
- Bill. – mosolygott rám édesen.
- Köszönöm Bill. – fogtam meg a
kezét,ő pedig lassan közelebb hajolt és finoman megcsókolt.
Akkor ott a híd alatt a viharban nem
csak az igazit találtam meg, de azt is megtanultam, hogyha kimutatom
az érzelmeimet, ugyanaz maradok, aki voltam semmivel se kevesebb.
nagyon szép volt! nem értem miért nem akartad rögtön felrakni! a hangulat nagyon ott volt, a zenével együtt! eltaláltad! Bill szemszöge csodálatos volt! bele tudtam élni magam! nem is tudom részletezni! az érzelmeket szerettem a legjobban! na meg azt a hirtelen csókot a végén!:)
VálaszTörléskicsit több önbizalmat!:$
jól van na :D örülök,hogy átment minden. köszönöm hogy írtál :$$
TörlésNekem is nagyon tetszett. :) Nagyszerűen megfogalmaztad az érzelmeket. :) Egyszerűen csodás lett!
VálaszTörlés