-Igen, tessék? – vette fel a nő a telefont.
-Jó napot kívánok, doktor Blake vagyok. Julie Locke-kal beszélek?
-Igen, én vagyok. Minek köszönhetem a hívását?
-A lányát alkoholmérgezéssel hozták be a St. Anna kórházba. Be tudna jönni?
-Természetesen. Azonnal ott vagyok. Köszönöm – mondta Julie és lerakta a telefont.
Kiugrott az ágyból, magára kapott egy farmert és egy normálisabb topot, a táskáját és már pattant is a kocsijába, hogy minél hamarabb lányával lehessen. Teljesen hihetetlen és elképzelhetetlen volt, hogy az ő egy szem lányát alkoholmérgezéssel kezelik. Biztos volt benne, hogy lánya új osztálytársa keze van a dologban. Az a gyerek nem tudott értékelni semmit, mert apjának köszönhetően mindent a segge alá tettek. Nem kellett semmiért megküzdenie, nem kellett a szegénységből kitörnie, mint Julie-nak.
Julie Locke egy hamburgi szegény család negyedik gyermekeként született, ahonnan igen csak nehéz volt kiszaladnia. Iskolába is nehezen tudott járni, osztálytársai kinézete miatt folyton kiközösítették, így barátai se voltak a szomszéd gyerekeken kívül. Velük is csak azért volt, mert látva, hogy más is hasonló cipőben jár azon a környéken, kicsit könnyebb volt elviselnie a pénztelenséget. Gyerekként már azt is gazdagnak gondolta, akinek saját szobája van, hisz neki csak egy kisebb ágy jutott, amin az idő múlásával már alig fért el, de nem volt lehetőség váltani. Az érettségi után az utcákat járta, hogy néhány eurót össze tudjon koldulni a család napi betevőjéhez, ami nem volt több legfeljebb két üres zsömlénél és víznél. Elképzelni sem tudta, hogy lehet ebből a helyzetből feltörni és már azt is látta maga előtt, hogy a következő télen összefagyva találnak majd rá, ezzel pedig vége az ő rövid életének mindenféle próbálkozás nélkül. Egy ilyen utcán töltött napon ismerkedett meg első szerelmével és gyermeke apjával. A férfi magasabb volt Julie-nál legalább másfél fejjel, vékony volt, de testalkatán látszott, hogy kondizni jár. A szemei gyönyörű csokoládébarnák voltak, haja rövid volt, feketében pompázott és az égnek meredt. Julie az első találkozás után érezte, hogy talán a férfi segítségével végre megmenekülhet a szegénységből. Ez után már szinte csak azért járt az utca forgatagába, hogy láthassa a fekete hajút, aki minden nap harminc eurót adott Julie-nak, amiből a lány bőségesen tudott ételt venni, de mást nem mert, hisz akkor szülei már fizikailag is bántalmazták volna, nem csak lelkileg. A férfi igazi kilétét csak pár nappal később tudta meg: Bill Kaulitz-Trümper, a Tokio Hotel énekese. A férfi már az első nap beleszeretett a lányba, hiába volt koszos, sovány, szőke haja kócos, szürkéskék szemei pedig fénytelenek. Pár héttel később Bill úgy érezte, nem tud többé Julie nélkül élni, ezért magával vitte az otthonába, ahol a lánynak lehetősége volt megfürödni, Billtől kapott egy nadrágot és egy fölsőt, ami még Bill vékony alkata ellenére is majdnem leesett a lányról. Elmentek ruhát vásárolni Julie-nak, aztán pedig beültek egy étterembe. Még aznap megismerkedett Tommal, aki kicsit furcsán nézett eleinte Julie-ra, de idővel megbarátkozott vele. Bill és Julie kapcsolata szépen alakult, majd egy napon kiderült, hogy Julie terhes. Először nem mondta el Billnek, csak pár nappal később. A férfi teljesen kikészült, nem is szólt szerelméhez. Egy hónapig tartott ez köztük, Julie pedig úgy döntött, véget vet ennek. Bill vett neki egy lakást és pénzt is adott neki, hogy a gyermeküknek ne kelljen nélkülöznie semmit, míg Julie nem dolgozik. A lányt nagyon megviselte a szakítás, de úgy döntött a saját és a hasában növekvő csöppség érdekében, hogy félreteszi negatív érzéseit és csak a terhességére fog figyelni, csak pozitív gondolatai lesznek. Egy nap elhatározta, hogy meglátogatja szüleit, akik nem is tudták, mi lett vele, hisz mióta Billel lelépett, azóta nem is volt otthon. Az pedig másfél éve volt. Otthon viszont szomorú hír fogadta. Szülei, amióta Julie az eszét tudja, az alkohol rabjai voltak. Ez lett a vesztük is. Alkoholra költötték azt a kevés pénzt is, amit összekoldultak és segélyként kaptak, ételre pedig nem maradt. Vagy nem akartak költeni. Julie nem tudta biztosan, hisz a halálhírt is a szomszédoktól tudta meg. Még jobban összetört, hazafelé úton végig sírt és emésztette magát. Ez csakis az ő hibája. Ha az eszére hallgatott volna, akkor már hamarabb felkereste volna szüleit, és talán még meg lehetett volna őket menteni. Nagy nehezen túltette magát ezen is, és élte a terhes nők életét. Csak annyi volt a különbség más kismamákhoz képest, hogy Julie egyedülálló volt. Barátai még mindig nem voltak, habár már kezdett kicsit megnyílni más anyukáknak, akikkel a kismamagondozáson találkozott. Terhessége alatt minden rendben volt, azonban egyik este mentőt kellett hívnia, ugyanis elfolyt a magzatvíz, ő pedig képtelen volt egyedül bemenni a kórházba jogosítvány és autó nélkül. Egész éjszaka vajúdott, majd másnap reggel egy egészséges, csodaszép kislánynak adott életet. Kevés haja volt, az is szőkésbarna, a szemei pedig szürkéskékek voltak, mint Julie-nak. Ez tizenhat éve volt.
Ma már sikeres üzletasszony, egy jól menő panzió igazgatója volt. Jogosítványt is szerzett és mivel jól futott a szekér, egy Lexust is megengedhetett magának. A sebességkorlátozást nem sokkal lépte túl, de nagyon ideges volt lánya miatt. Nem akarta, hogy úgy végezze ő is, mint szülei. A gondolatoknak és a felvillanó emlékképeknek köszönhetően könnyei folyni kezdtek. Leparkolt a kórház parkolójában, kiugrott a kocsijából, beriasztotta és a bejárat felé rohant. A portástól megkérdezte, merre találja doktor Blake-et, majd a másodikra liftezett. Ott meglátott egy orvost kijönni az egyik kórteremből, a köpenyén pedig a Dr. Nathan Blake névtábla díszelgett, Az orvos a negyvenes éveinek elején járhatott, fekete hajában megjelent pár ősz hajszál, arca borostás volt, majdnem fekete szemei alatt pedig szürke karikák voltak.
-Jóestét, Julie Locke – nyújtott kezet a nő.
-Üdvözlöm, doktor Blake.
-Mi van a lányommal, doktor úr?
-Amikor behozták, eszméletlen volt. Gyomormosást végeztünk, széntablettát is kapott, most pedig ébredezik itt a kórteremben.
-Bemehetnék hozzá?
-Persze, de ne zaklassa még fel és ne nagyon beszéltesse!
-Rendben, köszönöm – mondta a nő hálásan, majd belépett a kórterembe.
Leült az ágy melletti székre, megfogta Maya kezét és csak nézte lányát. Maya egykor szőkésbarna haja most vörösben pompázott, ami szürkéskék szemével vadítóan hatott. Nem is csodálkozott Julie, hogy lánya körül annyi fiú legyeskedett, ám óva intette lányát mindenféle felelőtlen döntéstől. A kapcsolatuk nem is anya-lánya kapcsolat volt, inkább legjobb barátnők voltak. Maya sosem érezte cikinek, ha édesanyjával mutatkozott, hisz büszke volt anyjára, hogy saját erejéből épített magának strapabíró várat, és amiért egyedülálló anyaként is képes volt egyensúlyt találni a munka és az otthon között, így mindig volt elég ideje egy kis beszélgetésre, vásárlásra, csajos napokra, amikor csak otthon voltak, filmeztek vagy együtt sütöttek valamit.
Maya lassan nyitogatni kezdte szemét és az első, amit meglátott, hogy édesanyja a kezét fogva az ágyon könyököl, és az ablakon néz ki a sötét éjszakába. Óvatosan megszorította a kezét, mire Julie lányára emelte tekintetét.
-Sajnálom, anya, én nem így akartam – suttogott Maya könnyes szemekkel.
-Majd ezt otthon megbeszéljük, most az a lényeg, hogy jobban legyél, kincsem – mosolyodott el kedvesen Julie.
-Daniel hol van? – nézett körbe a szobán.
-Ki az a Daniel?
-A fiam – szólalt meg egy hang a háttérben és Julie feszültebb lett, amit Maya is észrevett.
-Mi az, anya?
-Semmi, kincsem – rendezte arcvonásait Julie és épp fordult volna meg, amikor az illető ismét megszólalt.
-Julie, te vagy az?
-Tom? – nézett a férfira csodálkozva. – A… a te fiad miatt van itt a lányom?
-Maya a te lányod?
-Anya, ti honnan ismeritek egymást? – kérdezte rekedten az ágyban lábadozó lány.
-Ez hosszú, Maya. Majd otthon elmesélem – mondta Julie és Maya tudta, hogy komoly a dolog, mert csak ekkor szólította édesanyja a nevén, máskor mindig kincsemnek, kislányomnak vagy egyetlenemnek hívta.
Julie lezártnak tekintette a dolgot, mert már az is elég volt még több seb feltépéséhez, hogy látta Tomot és kiderült, hogy Maya új osztálytársa a lánya nagybátyjának a fia. Ergó, Maya és Daniel unokatestvérek. A nő imádkozott, hogy a két kamasz ne azért töltsön együtt olyan sok időt, mert gyengéd szálak fűzik a másikhoz.
-Maya, elmegyek, keresek egy éjjel-nappalit és hozok valami innivalót – szólalt meg a nő, csak hogy meneküljön a helyzetből. Lánya bólintott, majd Julie megpuszilta és kiinalt az ajtón egészen az utcáig, ahol nagy nehezen talált egy non-stop boltot. Szerencséjére kávét is árultak, így egy doboz rostos barackleven kívül vett még egy erős feketét is.
***
Fent a másodikon Tom és Maya értetlenül néztek egymásra. Tom jobban szemügyre vette a lányt és némi hasonlóságot fedezett fel Bill és Maya között. Az unokahúgának is volt egy anyajegye az állán, az orra és az ajkai íve is teljesen olyan volt, mint Billé. Le sem tagadhatták volna, hogy rokonok. Hogy nem jött rá hamarabb? Hisz már hónapok óta jár hozzájuk Maya, ráadásul nem egyszer volt olyan, hogy Bill is ott volt. Kínos csend állt be közéjük, amit Maya tört meg.
-Daniellel mi van? Ő is ilyen mosottfos, mint én?
-Igen. Nem tudom, mit és mennyit ittatok, de ha már jobban lesztek Dannel és édesanyád is itt lesz, igazán elmondhatnátok.
-Honnan ismered anyát? – kérdezte Maya bízva abban, hogy Tomtól talán választ kaphat.
-Nézd, Maya, nem az én dolgom ezt elárulni. Majd Julie mindent elmond.
-Ó, ne már.
Tom épp szólásra nyitotta volna a száját, de a telefonja hangos csörgése megzavarta. Bocsánatkérően Mayára nézett majd kiment az ajtó elé.
-Mi van, Öcsi?
-Mi van Dannel?
-Meglesz. Mondtam én, hogy stramm gyerek, mint az apja – nevetett fel Tom, majd hirtelen komolyabban folytatta. – De van itt más is.
-Micsoda? Valami maradandó betegsége lett?
-Nem a fiammal. A lányod is itt van.
-Hogy kim? – értetlenkedett Bill, pedig teljesen felfogta, mit mondott neki bátyja.
-A lányod. A neve Maya Locke, ha így könnyebb.
-Nem. Mondd, hogy csak viccelsz! Az nem lehet…
-De, Bill, lehet. Julie is itt van. Viszont Maya még nem tudja, hogy honnan ismerjük egymást az anyjával.
-Á, szóval még nem is tudja, hogy én vagyok az apja – mondta szemrehányóan Bill.
-Állj le, Bill! Azt hiszem, Julie nem maga miatt lépett le, hanem mert képtelen voltál kezelni azt, hogy apa leszel.
-Várj már! Maya mit keres ott?
-Ugyanazt, amit Daniel.
-Jézusom – szörnyedt el Bill. – Szerinted… bemenjek? –nyögte ki nagy nehezen.
-Nem tudom, Bill, fogalmam sincs. Legfeljebb úgy, hogy Danhez jössz be, de csak holnap, mert akkor már egy kórteremben lesznek. De most mennem kell…
-Tom! Csak még egy kérdés! Julie hogy néz ki? – érdeklődött Bill, hisz még mindig nem heverte ki teljesen a nőt, hiába szakítottak már tizenhat éve. Még mindig szerette.
-Nem változott semmit, talán csak pár kilóval nehezebb, de határozottan jól áll neki. Most viszont tényleg megyek. És nem alszom otthon – mondta Tom, majd letette a telefont.
Visszament Mayához, ám ő ismét aludt. Danielhez is benézett, aki szintén Álomvilágban járt, így Tom a folyosón ülve várta meg Julie-t. Billt pedig nem értette még mindig. Amikor kiderült, hogy Julie terhes, szakítottak, több mint másfél évtizede nem látta a nőt, de még mindig képes lenne újrakezdeni és még ennyi idő távlatából is ugyanúgy szereti, mint akkor, mikor még együtt voltak. Nem is látta azóta Julie-t. Az is lehet, hogy már rég van egy új élettársa, akit szeret, és aki ér annyit, hogy ne hagyja ott egy olyan emberért, aki teljesen elhidegült tőle, mikor kiderült, közös gyermeküket hordja a szíve alatt. Nem sok ideje maradt azonban Tomnak ezen gondolatmenetét tovább fűzni, hisz Julie jelent meg a folyosó végén és idegesen lépkedett Tom felé.
-Alszik – szólalt meg Tom, amint a nő lánya kórtermének ajtajához ért, Julie pedig nagyot sóhajtva leült mellé. – És nehéz volt egyedül végigcsinálni a terhességet? – bukott ki Tomból a kérdés.
-Igen, Tom. Borzasztó nehéz volt. Ráadásul nem volt elég az, hogy Bill semmibe vesz, a szakítás után nem sokkal hazamentem, ahol megtudtam, hogy anyámék meghaltak – könnyezett be a nő szeme. – Egyedül voltam, mint a kisujjam. Nem voltak barátaim, nem volt ott a gyerekem apja, akihez esténként odabújhattam volna, és aki bevitt volna a kórházba, mikor elfolyt a magzatvíz. Szerencsére az öcséd elég pénzt utalt át a szakításunkkor a frissen nyitott számlámra, így Maya nem nélkülözött semmit. Nekem pedig sikerült egy kis panziót nyitnom, amiből meg tudtunk élni. Idővel annyian jöttek, hogy bővítenünk kellett. És most itt vagyunk. Egy kórházban, ahol a gyerekeinknek kimosták a gyomrát, mert rendesen összeittak mindent.
-Sajnálom, Julie.
-Ne, csak ezt ne. Kérlek. Sosem szerettem, ha sajnálnak, és egy idő után megtanultam álarcot ölteni, ha bajom volt. Maya születése óta pedig nem volt olyan dolog, ami ennyire a felszínre hozta volna az eltemetett érzéseimet, mint a mai nap.
-Mire gondolsz? – értetlenkedett Tom, holott sejtette, mi lehet a gond.
-Arra, Tom, hogy az évek során teljesen jól és elég mélyre elástam magamban a múltat. A hétvégén odajött hozzám Maya, hogy szeretne elmenni egy házibuliba Daniellel, az új osztálytársával. Nekem már akkor sem tetszett, amit meg is mondtam neki, de bíztam benne, hogy nem csinál hülyeséget. Bíztam benne, mert sosem adott okot arra, hogy a belé vetett bizalmam valaha is megrendüljön. Erre nemrég hívnak, hogy a lányom kórházban van. Bejövök és ki van bent? Te meg a fiad. Ez pedig nagyban rásegített arra, hogy ismét a padlón legyek – temette fejét a kezeibe Julie és mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta.
-Tudom, hogy milyen érzés lehet, mármint az, hogy nem tudod, mit is gondolj most a lányoddal kapcsolatban – sóhajtott Tom is.
-Ezt hogy érted? Tényleg, mi van Leilával?
-Nem sokkal az után, hogy elmentél, kiderült, hogy Leila is terhes. Talán egy pár hónappal fiatalabb Daniel Mayánál. Bill persze még akkor is játszotta a nemtörődömöt, de láttam rajta néha, hogy majd megvesz, hogy újra együtt legyetek. Szóval, Leila. Ő ment el Dan ajándékáért, mikor hat éves lett, de nem jött haza. Nem találtak roncsokat sehol sem, szóval nem balesete volt, csak egyszerűen lelépett. Nem sokra rá küldött egy levelet, hogy nagyon sajnálja, de el kellett mennie. Semmi konkrétat nem írt, csak ennyit.
-Ó, Tom, ez hihetetlen, Pedig azt hittem, sokáig együtt lesztek majd.
-Elhiheted, hogy én is.
-És mi lett Daniellel?
-Hát anyu segített elmagyarázni neki, hogy az anyja lelépett. Nagyjából két évig tartott összekaparnom magam annyira, hogy Dant anyura hagyjam és Billel kimozduljak. Néha sikerült egy-egy lányt megismernem annyira, hogy be is mutassam Dannek, de ahogy megtudták, hogy van egy fiam, azt mondták, hogy nekik nem kell egy gyerek a nyakukba.
-Előtte meg gondolom, tették a szépet. Hát, Tom, nem irigyellek – sóhajtott fel Julie. – És sikerült valaki olyat találnod, aki jól kijön a fiaddal is?
-Persze. Négy éve végre olyanok vagyunk, mint egy normális család. Tudod, Ria első pillanattól kezdve tök jól kijött Dannel, nem szaladt el, mint az előzőek. És Daniel is jól kijött Riával, így együtt maradtunk. Azóta pedig minden a legnagyobb rendben – mosolyodott el Tom. – Nálatok mi a helyzet? Van Mayának pótpapája?
-Ugyan – nevetett fel kényszeredetten Julie. – Hová gondolsz? Senkinek nem kell egy gyerekes anyuka. Legalábbis akiket én fogtam ki, azoknak nem kellettem. Aztán már fel is adtam.
Tom átkarolta Julie vállát és a reggeli vizitig beszélgettek az eddigi életükről. Mikor az orvos megérkezett, Julie és Tom lementek a büfébe egy kávéért, majd ki az utcára, hogy Tom rágyújthasson. Már majdnem elszívta, amikor a telefonja csipogni kezdett jelezvén, hogy SMS-e érkezett. Egy bocsi után megnézte ki és mit írt, és mikor elolvasta, a szemei elkerekedtek. „Tényleg csodaszép még mindig” – írta Bill. Julie kérdőn nézett Tomra, de az egy legyintéssel elintézte és óvatosan körbenézett, öccse vajon honnan leskelődhet, azonban a nő észrevette, hogy valamit nagyon keres.
-Figyelj, Tom, én felmegyek, megnézem a gyerekeket, te meg maradj csak itt és keresgélj nyugodtan – nevetett fel Julie és Tomot otthagyva a másodikra igyekezett.
Tom alaposabban körbeszemlélt, majd hirtelen kiszúrta öccse autóját és idegesen odament hozzá.
-Normális vagy, Bill? – nyitotta ki a kocsiajtót. – Majdnem lebuktál. Mit keresel itt ilyen korán? Azt hittem, még otthon durmolsz helyettem is.
-Szerinted tudtam aludni, miután beszéltünk?
-Miért, nem?
-Hogy eltaláltad, baszd meg! De van egy ötletem. Te most szépen hazamész, mert éjjel Ria is hazaért és tiszta ideg, hogy mi van Daniellel. Elmondod neki, alszol egyet, és remélhetőleg délután már otthon is leszünk. Nem szokták sokáig benntartani őket szerintem. Nincs olyan válaszadási lehetőség, hogy nem. Úgyhogy itt a kocsi kulcs. Csá – ugrott ki Bill az autóból és otthagyta a csodálkozó Tomot, hogy mihamarabb ismét Julie közelében legyen.
Hallotta, hogy Tom elindul a kocsijával, de már nem törődött ezzel, csak ment befelé az ajtón, mikor rájött, hogy nem tudja, hová kell mennie. Gyorsan megérdeklődte a portástól, aki furcsán méregetve őt elmondta neki, hogy a másodikra tartson, Bill pedig nem is tétovázott sokat. Még beugrott a büfébe valami üdítőért Danielnek, majd feltrappolt a lépcsőn, holott a szíve így is a torkában dobogott. Tizenhat év után végre ismét láthatja szerelmét. Annyira hihetetlen volt még mindig, hogy csak pár lépés választja el élete értelmétől. Ahogyan az évek során már sokszor, most is szívesen beleverte volna a fejét a falba, amiért nem birkózott meg az apasággal, és amiért nem kereste fel hamarabb Julie-t. Az ajtó előtt megtorpant, majd bekopogott és benyitott. Nem látta bent Julie-t és egy pillanatra el is szomorodott, de rendezte arcvonásait és belépett unokaöccséhez.
-Csá, öcsi – pacsizott le Dannel. – Na, mi van, ennyire túlittad magad? – kérdezte, mert Daniellel mindig elhülyéskedték a kicsit komolyabb dolgokat. Természetesen tudtak ők komolyan is viselkedni, de Bill nem nagyon érezte azt, hogy ez nagyon komoly. Tomtól úgyis rendes fejmosást kap a srác.
-Ó, nem vészes – nevetett fel Daniel. – De Maya is itt van – mutatott a pár méterrel mellette lévő ágy felé, ahol Julie már úgy ült, mint aki karót nyelt. A nő ezer közül felismerte volna Bill hangját, hisz a szerelme hangját nem felejti el könnyen az ember. Merthogy az igazság az volt, hogy Julie még mindig szerelmes volt Billbe. Azok a férfiak, akikkel próbálkozott, nem őt nem akarták, hanem Julie nem akart velük lenni, mert mindben Billt kereste, de egyik sem volt olyan, mint szerelme, de még csak nem is hasonlítottak rá.
-Nahát, Maya, szia – köszönt oda Bill.
-Szia, Bill, magadhoz képest jó korán bejöttél – szólalt meg Maya, mire az anyja könnybe lábadt. Maya furcsán nézett a nőre, de az nem válaszolt, csak nézett maga elé és nem törődött lánya kérdő tekintetével. – Anya, mi van már megint? Tegnap is így megnémultál, mikor Tom jött be, most meg sírni kezdesz, hogy Bill ideköszönt. Elmondhatnád, mi van! És ha lehet, most ne intézd el annyival, hogy ez hosszú – nézett Maya szúrósan anyjára.
-Ne haragudj, valami rosszat mondtam volna? – kérdezte Bill, mire Julie rájött, hogy nincs értelme tovább titkolózni. Itt vannak együtt és elmondja Mayának az igazat.
-Kislányom, emlékszel még, mit mondtam neked az édesapádról? – hagyta figyelmen kívül Bill kérdését.
-Persze. Hogy nem bírta felfogni, hogy apa lesz és nem akart megbirkózni a feladattal és még csak meg sem próbálta – mondta el Maya nagyvonalakban azt, amit édesapjáról tudott, mire Bill elfintorodott. – De hogy jön ez most ide?
-Úgy, kincsem, hogy Bill… Bill az apád – mondta ki nehezen Julie az igazságot.
Amint a szavak elhagyták a nő száját, a szobára kínos csend telepedett. Maya eltátotta a száját és próbált megbarátkozni a tudattal, hogy az apjával már régóta találkozgat, hisz nem egyszer volt Toméknál Bill, mikor ő is ott volt. Lassan kezdett neki az is világosabbá válni, hogy akkor tulajdonképpen Daniel és ő unokatestvérek. Tekintetét lassan Danielre emelte, aki ugyanolyan kétségbeesetten kereste a lány pillantását. Daniel nem akarta elhinni, amit hallott. Az képtelenség, hogy ők rokonok legyenek. Már átkozta a pillanatot, amikor szemet vetett Mayára, de nem tudott ellenállni a lány vonzerejének. Igaz, azt nem tudta, hogy Maya mit is érez iránta illetve érez-e egyáltalán valamit, ám ő már tudta, már az első nap, mikor meglátta a lányt, tudta, hogy nem eresztheti el. Erre most itt van ez, hogy Bill Maya apja, tehát ők rokonok és nem lehet köztük semmi. Legszívesebben öklével beleütött volna a falba és Billt is elagyabugyálta volna, amiért nem mondta egyszer sem, hogy Maya az ő lánya. Egyáltalán tudta?
-Bill bácsi, te tudtad ezt? – kérdezte meg Daniel.
-Tegnapig nem. Tomot hívtam, hogy mi van veled, és ő mondta, hogy Maya a lányom – válaszolt őszintén a férfi.
-Anya, ez… kimennétek, légy szí’?
-De… illetve persze. Majd szólj, ha kell valami, itt leszünk az ajtó előtt.
Julie és Bill kisétáltak az ajtón és leültek a folyosón egy-egy szabad székre. A nő nem nagyon akart gyermeke apja mellé ülni, de nem sok ülőalkalmatosságot talált, a földre semmiképp nem akart leülni, ahhoz pedig, hogy álljon, túl ideges volt most. Ráadásul még a kettejük közt honoló kínos csend is csak még feljebb nyomta benne a pumpát.
-Örülök, hogy látlak, Julie – törte meg Bill a hosszas hallgatást egy lágy mosollyal kísérve. – Maya pedig gyönyörű, akárcsak te.
-Szerencsére nem az apjára ütött – mondta Julie ridegen.
-Most miért mondod ezt? Ugyanannyi közöm van hozzá, mint neked!
-Bill, kérlek, ne ennyi év után jusson eszedbe, hogy van egy lányod is!
-El sem tudod képzelni, mennyit gondoltam rátok!
-Akkor miért nem kerestél bennünket? A nevem tudtad, nem? Elég lett volna annyi, hogy a neten a keresőbe beütöd és már ki is adta volna a panziót, amit nyitottam. Ott pedig könnyűszerrel megtaláltál volna.
Bill nem tudott mit válaszolni, hisz a nőnek igaza volt. Csak annyi kellett volna, hogy összeszedi magát és felkeresi szerelmét és a lányukat.
***
Maya zaklatottan ült fel az ágyában és üveges tekintettel bambult maga elé. Csak az visszhangzott a fejében, hogy Bill az apja. Fél szemmel látta, hogy Daniel odaül az ágyába, de most hozzá sem volt kedve, ahogyan semmi máshoz sem. A fiú gyengéden megfogta a kezét, de ő elrántotta.
-Maya… nem tudom, mit érezhetsz most, de azt tudnod kell, hogy ha bármi kell, egy biztató szó, egy ölelés vagy csak egy csendes hallgatóság, akkor én itt leszek – mosolyodott el halványan Daniel.
-Köszönöm – suttogta Maya, majd mégiscsak a fiú karjai köz vetette magát és üveges tekintettel nézett maga elé.
***
Julie és Bill továbbra sem beszéltek túl sokat. Talán mindketten a múlton rágódtak. Vajon hol ronthatták el, hogy ide jutottak? Billben már meg is született egy elhatározásféle, amit rögtön el is mondott Julie-nak, hisz nem tudta, mikor, vagy egyáltalán találkoznak-e még az életben.
-Julie, talán őrültségnek fog hangzani, de nem számít. Szóval… nézd, én még mindig szeretlek és nem tudtalak elfelejteni az évek alatt. Én újra akarom kezdeni veled, Julie! – jelentette ki Bill határozottan.
-És ha én már nem szeretlek? Vagy éppen már van egy olyan párom, aki nem hagyott volna ott, mikor terhes lettem?
-Keserű szájízzel ugyan, de elfogadnám, hisz mint mondtam, még mindig nagyon szeretlek és az a fontos, hogy te boldog legyél. Viszont ha lenne valaki más az életedben, akkor nem egyedül ücsörögnél itt. Nem? – kérdezte Bill, Julie pedig rájött, hogy Bill még mindig ugyanolyan jól ismeri, mint annak idején.
-Igazad van, tényleg nincs jelenleg egy olyan férfi sem, akivel megoszthatnám az ágyam. Csak tudod, mi a gond? Hogy nem tudom, tudnék-e bízni benned azok után, hogy életem legboldogabb időszakából egy pillanat alatt életem legszomorúbb időszakát varázsoltad. De ha most megbocsátasz, megkeresném az orvost – mondta Julie és ott is hagyta Billt.
Doktor Blake-et hamar megtalálta, aki megírta a zárójelentéseket, így Maya és Daniel elhagyhatták a kórházat. Ám mivel Bill a kocsiját Tomra bízta, nem volt más választása, mint taxit hívni. Már épp kereste a számot, mikor Julie felajánlotta, hogy hazaviszi őket. Amit persze egyből meg is bánt, de már nem visszakozhatott. A gyerekek hátra, a felnőttek pedig előre ültek. A majd’ félórás utat csak a rádió törte meg, a feszültséget pedig szinte vágni lehetett volna. Julie nagyon kellemetlenül érezte magát, így felszabadultan sóhajtott fel, mikor elindult a Kaulitz-lak elől. Út közben végig azon gondolkozott, amit Bill a kórházban mondott. Ha nem lennének aggályai, már akkor a férfi karjai közé bújt volna. Hát hogy is ne, mikor ebben a két napban rájött, hogy még mindig tiszta szívéből szereti? Viszont félt. Félt újra bízni Billnben, félt újra teljesen kitárulkozni, mert bár eltelt tizenhat év a történtek óta, mi van, ha ismét terhes lesz, és Bill ismét elhagyja? Nem volt benne biztos, hogy abból a csalódásból újra talpra tudna állni. Maya észrevette, hogy édesanyja gondolatban nagyon távol jár, de most inkább magányra volt szüksége. Ráadásul biztos volt benne, hogy ha Julie átrágta magát a gondolatain, akkor úgyis megosztja Mayával is, így a lány a szobájába ment. Julie délután vacsorát készített, hogy addig se Billen járjon az esze. Maya kedvében akart járni, így sonkás-kukoricás pizzát sütött. Még nem volt egészen este, mikor kész lett, de mivel Maya mindig forrón szerette, felment a lányához, hogy lehívja enni. A vacsora csendben telt el. Maya azért nem szólt, mert várta, hogy édesanyja mikor kezd bele a mondandójába, Julie pedig azért nem, mert próbálta magában megfogalmazni, mit is akar mondani lányának. Mikor végeztek, Maya segített elpakolni anyjának, aztán pedig visszaültek az étkezőasztalhoz és Julie nagy nehezen megszólalt.
-Maya… nézd, nagyon sajnálom, hogy eddig nem mondtam el, hogy ki is az apád, de tudod, úgy gondoltam, ha tizennyolc leszel, akkor elárulom és eldöntheted, hogy fel akarod-e keresni vagy sem.
-De nem ezen gondolkoztál egész úton hazafelé, igaz? – szólalt meg lágy hangon Maya, akinek jót tett az egyedüllét, mert át tudott gondolni mindent.
-Nem. Tudod, neked még sohasem beszéltem erről, de azt hiszem, itt az ideje – kezdett bele Julie és elmesélte lányának gyermekkorát, ahogyan Billel megismerkedett és az azóta eltelt időt. Nem egyszer meg is kellett állnia, hogy le tudja nyelni könnyeit. Már épp belekezdett volna abba is, amit Bill mondott neki a kórházban, mikor Maya megszólalt.
-Anya, te még mindig szereted, igaz? – mosolyodott el halványan.
-Mondhatnék mást, de nem szeretnék hazudni neked. De mivel te fontosabb vagy, ezért… szóval te meg akarod ismerni az apádat ennyi idő után?
-Mindenképp, bár már nagyjából ismerem, hisz egy csomószor volt ott Danieléknél, mikor mentem. Jó, tudom, az más. És igen, benne vagyok. Elhívhatnád egyszer ebédre! – kacsintott Maya az anyjára.
-Akkor felhívod Danielt? Kellene Bill száma – mosolyodott el végre Julie. Nem számított arra, hogy lánya ennyire lazán veszi a dolgot, de nagyon jó esett neki.
-Persze, anya.
Maya megkereste a telefonját és Daniel lelkére kötötte, hogy titokban kell tartania, ami készülőben van. Julie felhívta Billt, aki boldogan egyezett bele a másnapi ebédbe. Habár hullafáradt volt, álmossága elszállt, miután lerakta a telefont. Lányát kézen fogta és a szupermarketbe indultak. Zöldséges lasange-t tervezett, mert emlékezett még, hogy Bill száműzte a húst az étrendjéből. Ha pedig mégis visszaért a húsételekhez, Julie biztos volt benne, hogy Billnek nem fog problémát okozni az ebéd. Mindent megvett másnapra és amint hazaértek, gyorsan elpakolták a hűtőbe. Julie letusolt és elment aludni. Már lassan egy egész napja nem aludt és nehezebben bírta ezeket, mint fiatalabb korában. Reggel, illetve délelőtt kipihenten ébredt. Lezuhanyozott, felöltözött és lement a konyhába kávézni, majd nekiállt az ebédnek. Időközben felébredt Maya is, aki besegített édesanyjának. Főztek, Maya átment a cukrászdába egy kis süteményért, majd megterített. Kész lett az étel, Julie pedig elment átöltözni. Épp amikor lelépett az utolsó lépcsőfokra, csöngettek. Maya is felkapta a fejét, bátorítóan anyjára mosolygott, majd Julie ajtót nyitott.
-Szia, Julie – köszönt Bill és egy csokor rózsaszín és bordó tulipánt adott a nőnek. – Ezt neked hoztam, remélem, még mindig ez a kedvenced.
-Persze. Köszönöm. De gyere csak be! – tárta kijjebb az ajtót, mire Bill belépett és kibújt a cipőjéből.
-Szia, Bill – köszönt Maya is.
-Szia. Ezt pedig neked szántam – nyújtott át Mayának egy színes pöttyös bögrét.
-Wow, köszi. De ugye nem Toméktól nyúltad le? – nevetett fel Maya.
-Nem, dehogyis!
-Beavatnátok engem is? – kérdezte mosolyogva Julie.
-Ja, persze, anya. Toméknak is van ugyanilyen pöttyös bögréjük és mindig abból ittam, amikor náluk voltam.
-Értem. Akkor mehetünk enni? – kérdezte Julie, mert valamivel el kellett magát foglalnia. Teljesen zavarban volt és körülbelül olyan ideges, mint amikor először ment el Billhez.
-Miért ne? – mosolygott csábosan Bill.
A konyhába mentek, Julie pedig az asztalra tette a tepsit. Bill szeme felcsillant és hihetetlenül boldog volt, hogy szerelme a kedvenc ételét készítette neki. Julie szedett mindhármuknak, majd elkezdtek enni.
-Ezt még mindig istenien tudod megfőzni, Julie – mondta Bill, amint lenyelte az első falatot.
-Köszönöm – nézett vissza zavartan Billre.
Maya észrevette a szülei közti vibrálást, és eltervezte, hogy amint megették a sütit is, valamilyen indokkal kettesben hagyja őket. Már nem is volt annyira mérges anyjára, amiért eddig titkolózott. Ehelyett eldöntötte, hogy minden erejével azon lesz, hogy Julie és Bill újra egymásra találjanak és végre egy igazi család lehessenek.
Ebéd közben Maya és Bill beszélgettek inkább, néha-néha Julie is közbeszólt, de leginkább csak merengett. Jó volt látnia, hogy lánya tényleg komolyan gondolta, amit mondott, így talán végre igazi család lehetnek. Talán végleg maga mögött hagyhatja azt, hogy Bill nem akart apa lenni és teljesen elhidegült tőle. Gondolataiból Maya ébresztette.
-Anya, hozhatom a sütit?
-Persze, nyugodtan – válaszolt Julie, majd a mosatlant a mosogatóba tette és kistányérokat és villákat vett elő.
Maya lerakta az asztalra a hat szelet gyümölcstortát. Rakott egyet Bill tányérjára, egyet Julie-éra és egyet a sajátjára. Gyorsan megette a sajátját és arra hivatkozva, hogy zizeg a telefonja a zsebében, felszaladt a szobájába. Felhívta Petrát, akivel már amúgy is rég beszélt, így kellemeset a hasznossal alapon fél óra múlva találkoznak a közeli kávézóban. A táskájába beledobta a pénztárcáját, zsepit, egy hajgumit és egy kis tükröt, a telefonját a zsebébe rakta és letrappolt a lépcsőn.
-Anya, le kéne lépjek. Petráék hazaértek az utazásukról és mindenképp találkozni akar velem.
-Most?
-Igen, anya. Én próbáltam lerázni, de nem lehetett. Bocsi – villantott egy fogkrémreklámba illő mosolyt Maya anyjára, aki ebből megértette, hogy lánya miért megy el.
-Bill, megbocsátasz egy kicsit? – nézett bocsánatkérően Billre, aki bólintott egyet.
Julie kilibbent a konyhából és az előszobáig meg sem állt.
-Előre eltervezted, mi? – nézett Julie mosolyogva a lányára.
-Ez csak természetes, anya – kacsintott Maya.
-Rendes vagy. Pénzed van elég?
-Igen, anya.
-Lehet, hogy már unod, de azért vigyázz magadra! És köszönöm.
-Szorítok, anya – puszilta meg édesanyját Maya, majd kiment az ajtón, Julie pedig még idegesebben vissza a konyhába.
A konyhában azonban nem találta már ott Billt. A férfi keresésére indult, aki már a nappaliban állt és egy képet tartott a kezében.
-Te mit csinálsz, Bill?
-Csak szét akartam kicsit nézni, és véletlen levertem ezt a képkeretet, amiből kiesett ez – mutatta fel Bill azt a képet, ami még akkor készült, mikor együtt voltak és minden rendben volt.
-Az…
-Te ezt megtartottad?
-Ki kellett volna dobnom?
-Ezt komolyan megtartottad? – kérdezte Bill izgatott hangon és boldog mosolyra húzódott a szája.
-Persze, de csak mert egész jól nézek ki rajta. És amikor szét akartam vágni, sosem találtam ollót, amikor meg olló volt a közelben, nem volt szusszanásnyi időm sem – füllentette Julie mosolyogva, de rájött, hogy felesleges volt.
-Julie, ugyan. Ezt te sem hiheted el – lépett közelebb Bill a nőhöz és átkarolta a derekát. – Csak azért nem dobsz ki egy képet, mert tetszel magadnak rajta és csak azért vagyok én is rajta, mert nem jött össze sosem, hogy szétvágd. Mást is kitalálhattál volna, édesem.
-Úgy gondolod? Szerintem ilyen állapotban egész jó volt – kulcsolta kezeit Bill nyaka köré.
-Milyen állapotban?
-Tudod, szinte pont ugyanúgy érzem magam, mint amikor bemutattál Tomnak. A szívem a torkomban dobog, a gyomrom diónyi méretű és zavaromban azt sem tudom, mit mondjak.
-Valóban? – kérdezte Bill s közben ujjával végigsimította Julie arcát.
-Igen.
-Nézd, Julie, én még mindig szeretlek és nagyon bánom azt, hogy nem birkóztam meg az apasággal. Bánom, hogy ennyi évet külön kellett élnünk és a lányunk felcseperedésénél sem lehettem jelen. Ha tehetném, visszapörgetném az időt.
-Elhiheted, hogy én sem tennék másként, de erre még mindig képtelen az emberiség – simogatta ujjbegyeivel a férfi tarkóját.
-Szóval akkor újrakezdhetnénk? – kérdezte Bill reménykedve.
-Bízhatok benned? Nem hagysz el újra?
-Soha nem hagynálak el többé, édesem, ha újra együtt lehetünk. Ígérem.
-Végülis… Maya sincs ellene, hogy az apja is velünk legyen – mosolyodott el zavartan Julie.
Bill már nem szólt semmit, csak közelebb hajolt Julie-hoz és lágyan megcsókolta. Amint nyelvük találkozott, mindketten belenyögtek a csókba. Álmaikban százszor átélték már ezt a pillanatot, de ez így élőben sokkal jobb volt. Hátukon jóleső bizsergés futott végig. Julie beletúrt Bill hajába, Bill pedig még közelebb húzta magához szerelmét. Csókoltál egymást kifulladásig, majd mikor ajkaik elváltak egymástól, homlokukat egymásnak döntötték és boldogan egymásra mosolyogtak.
-El sem tudom mondani,mennyire boldog vagyok most, édesem!
-Én is boldog vagyok, Bill - mondta Julie és újabb csókért hajolt Billhez.
***
Maya és Petra igen jól elbeszélgették az időt, ugyanis lassan már besötétedett. Petráék nem laktak messze a kis kávézótól, ahová beültek, így gyalog akartak hazamenni, ám hangos nevetgélésüket egy hatalmas égzengés zavarta meg, és pár pillanattal később már szakadt is az eső. Gyorsan beugrottak egy kisebb boltba azt remélve, hogy hamarosan újra kisüt a nap, de ez hamar szertefoszlott, ugyanis még tíz perc múlva is úgy esett, mintha dézsából öntenék.
-Petra, nem tudnád felhívni a szüleidet, hogy jöjjenek értünk?
-Nincsenek itthon. De miért nem hívod fel anyukádat?
-Családegyesítés folyik.
-Hogy mi?
-Mindegy. Hosszú. Majd ha már többet tudok, ígérem, elmondom. De akkor kénytelen leszek zaklatni őket - sóhajtott fel Maya és már hívta is édesanyját.
***
Julie és Bill a nappaliban a kanapén ültek és élvezték egymás társaságát a hangulatos lámpafényben, amikor dörgött egy nagyot és elment az áram. Julie felpattant, hogy a félhomályban gyertyákat keressen, de komódban nem talált, így felment a hálószobájába a gyertyáiért. Amikor leért, megcsörrent a telefonja és egyből az előszobába ment.
-Mondd,kislányom! - vette fel mosolyogva.
-Anya, el tudnál értem jönni, légy szí'? Elkapott minket az eső és semmiképp nem akar csillapodni.
-Persze.
-De ugye nem zavarlak titeket?
-Nem, ne aggódj - nevetett fel, mikor megérezte Bill ajkait a nyakán, azon a ponton, ahol mindig is a legcsiklandósabb volt. - De azt mondd, hova menjek értetek!
Maya elmagyarázta Julie-nak, merre menjen, majd gyorsan lerakta a telefonját.
-Na, mi történt? - kérdezte Bill még mindig Julie nyakát csókolgatva.
-El kellene mennem értük.
-Mi lenne, ha ketten mennénk?
-Jöhetsz. De én vezetek! - nevetett fel Julie.
Felvették a cipőjüket, Julie levett egy esernyőt a polcról, majd bezárta az ajtót és ernyővel a fejük fölött a Lexushoz mentek. Nem telt bele sok időbe, mire a lányokat megtalálták. Petrát haza vitték és már ők is majdnem otthon voltak, mikor Bill megszólalt.
-Szóval, akkor nem bánnád, ha édesanyáddal újra együtt lennénk?
-Én nem, de nem hinném, hogy olyan apa-lánya kapcsolatunk lesz, mintha te is velünk lettél volna születésem óta, apuka - hangsúlyozta ki Maya az utolsó szót, majd harsányan felnevetett. - De azért nem leszek veled bunkó sem, szóval valami olyasmire számíts, mint anya és az én kapcsolatom. Anya hol a barátnőm, hol az édesanyám, de ez szerintem így jó. Ugye, anya?
-Hát persze, kincsem - válaszolt mosolyogva Julie.
***
A napok csak teltek és heteket, majd hónapokat formáltak, Julie és Bill pedig egyre kiegyensúlyozottabb lett. Maya is örült, hogy szülei újra együtt vannak és habár nem akarta, de Daniellel kicsit mintha eltávolodtak volna egymástól. Ezt azon a közös vacsorán vette észre, mikor Tomot, Riát és Danielt is meghívták egyfajta családegyesítés és ismerkedés céljából. Daniel gondolatban egyáltalán nem ott volt. Ezt mindenki észrevette, de a fiú mindig hárított és témát váltott. A vacsora végén Maya felrángatta Danielt a szobájába és kulcsra zárta az ajtót, hogy senki ne zavarja meg őket.
-Dan, mi a baj?
-Semmi.
-Daniel, látom rajtad, hogy valami nyomaszt. Miért nem mondod el? Hátha tudok segíteni.
-Csak… tudod, olyan jó is meg rossz is látni, hogy újra egy család vagytok.
-Ezt hogy érted?
-Úgy, hogy… erről senkinek nem beszéltem még, úgyhogy…
-Persze, bízhatsz bennem – fogta meg Maya Dan kezét.
-Tudod, Ria nem az édesanyám.
-Hogy mi?
-Anyu hat éves koromban elhagyott minket apuval, és azóta nem is láttam és nem is hallottam róla semmit. És ezt még apu sem tudja, de marhára hiányzott egy időben és most, hogy látlak titeket teljes boldogságban úszni, megint előjöttek ezek az érzések.
-Szóval akkor ezért kerülsz mostanában?
-Igen. Ne haragudj, de ez volt a legegyszerűbb – nézett bűnbánóan Maya szemébe.
-Dehogy haragszom, Dan! Gyere die – ölelte meg Maya a fiút, amit Daniel ki is használt.
Szorosan magához húzta magát és rosszul érezte magát, mert nem mindent mondott el a lánynak, de azt semmiképp nem merte felhozni, hogy igazából azért nem kereste a lány társaságát, mert beleszeretett. És ha Mayával lett volna, csak még nehezebben viselte volna el az iránta érzett szerelmet.
***
Bill három hónap együttlét után megkérte Julie kezét, aki boldogan mondott igent. Az esküvőt egy hónappal az eljegyzés után tartották, nászútra pedigPárizsba és Rómába mentek. Ez idő alatt Maya Toméknál lakott. Daniellel a barátságuk újra olyan, mint régen volt. Daniel nehezen, de félre tudta tenni a Maya iránti érzéseit és ezt örökre titokban is tartotta. Tom és Ria pár hónappal Bill és Julie esküvője után bejelentették, hogy Ria babát vár. Ennek mindenki nagyon örült. Julie pedig boldogabb volt, mint valaha, mert tizenhat év után újra azzal a férfivel lehet együtt, akit mindig is szeretett, és mert Mayán is látta, hogy örült szülei boldogságának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése