Légy az aki vagy

Nos sziasztok.Megint egy novellával jelentkezem amit ismét egy embernek írtam.Erről az egészről azt kell tudni,hogy az utóbbi időben rengeteget beszélgettünk,ezek pedig arra inspiráltak,hogy írjak neki egy ilyet.Zitáról van szó,úgy mellékesen megjegyzem :) 

Még annyit szeretnék hozzáfűzni,hogy néha a dolgok mögé kell nézni,hogy tisztán láss :) jó olvasást :)
Ui.: az utolsó rajzot Zita csinálta :)

Ki vagyok és honnan jöttem?Ezzel kéne kezdenem,nem igaz?Elmesélhetném,hogy milyen kis csili-vili az életem a jómódú családok körében,hogy éppen melyik sznob medencés partyra készülök vagy,hogy megint lenulláztam a bankkártyámat,ami persze nem számít,mert apuci azonnal küld rá újra egy szép hétjegyű összeget... Sajnos mindenkit ki kell ábrándítanom,közel sem ,közel sem hasonlítok erre a valakire akit az előbb leírtam.Lehet,hogy anyám ügyvéd,apám pedig menő pénzügyes,de én egyenlőre még egy senki vagyok.Még semmit nem értem el az életben,amire úgy igazán büszke lennék,de hiszen még gyerek vagyok nem igaz?
Az a vicces,hogy mindig magamnak való voltam,mégis akkor változtam meg úgy igazán amikor felvettek abba a suliba,ahova mindig is járni akartam.Talán a folyamatos hajtás és stressz a felvételi miatt fordult egy nagyot a világ velem,vagy talán a szüleim állandó szekálása,hogy biztos anorexiás vagyok.Igen...talán ezek tettek hozzá sokat,hogy az aki voltam egy kicsit megváltozott,bár lehet nem a jó irányba.Ekkor voltam 15.Első lépésnek szüleim legnagyobb döbbenetére egyik nap septummal az orromban állítottam haza,amit azonnal ki akartak szedetni velem.Na,igen,persze...majd pont azért csináltattam,hogy kiszedjem.Rászoktam a cigire,naponta egy doboz tuti elfogyott.A szüleim pszichológushoz küldtek.Furcsa volt először egy vad idegen embernek mesélni a problémáimról,igazából az első néhány beszélgetésen nem is vettem komolyan.Flegma voltam és magasról tettem az egészre.Semmi és senki sem számított nekem,kivéve a rajzolást.Az egyetlen dolog ami megnyugtatott és amikor ki tudtam kapcsolni.Csak akkor voltam igazán önmagam.Órákig tudtam a szobámban lenni,persze csukott ajtó mögött,az én kis világomban,amiből persze következett az,hogy biztos drogozom vagy hasonlók.Így tovább kellett járnom az agyturkászhoz..Egyszer nem is tudom,hogyan de teljesen kiakadtam.Kiadtam magamból mindent,csak mondtam és mondtam.Ő gratulált nagy mosollyal,hogy hatalmasat léptem előre.Onnantól kezdve ő volt az egyetlen akinek elmondtam mindent,úgy éreztem,hogy van végre valaki aki megért engem,megérti az álmaimat,a vágyaimat.Tudott olyanokról amiket soha nem mondtam el senkinek.Egy bizalmas volt nekem,akire támaszkodhattam és aki meghallgatott.De mint,minden jónak ennek is vége szakadt amikor elköltözött,méghozzá jó messzire.Újra egyedül maradtam egy ideig...egészen addig amíg meg nem ismerkedtem az új évfolyamtársaimmal.Ők aztán a szárnyaik alá vettek engem.Buliból-buliba vittek.Megismertettek a fű mámorító hatásával aminek azonnal a rabjává váltam.Egyszerűen imádtam azt a felemelő,bódító érzést.Mindenem meg volt.Felvettek,remek haverjaim voltak,mégis hiányzott még valami...hogy elismerjenek...Mert egyszer olyan híres leszek,mint ő.Egyszer felnövök hozzá...Ezt akkor ott abban a házibuliban megfogadtam.


3 évvel később:
Egy újabb nap.Ez is olyan, mint a többi.A suliban ugyanaz az undorító közeg : plasztik picsák, felvágós hülye gyerekek, akik a szüleik pénzét szórják két kézzel.Az ilyenek egyáltalán nem érdemlik meg,hogy ebbe a suliba járjanak.Tehetség?Ugyan már, közünk nincs hozzá.De hát igen,nem mindenkinek kellett foggal körömmel harcolni azért,hogy ide bekerüljön.Bizonyára most azt hiszed rólam, hogy egy eléggé elvont és bunkó valaki lehetek, nos teljesen igazad van,de ez így nekem megfelel akár csak a barátaimnak.Más meg nem is igazán érdekel,vagyok aki vagyok,akinek nem tetszik forduljon el vagy fel,tök mindegy.Ez alatt a 3 év alatt nem sokat változtam,még mindig ugyanabba a „bandába” tartozom és ugyanolyan vad bulikat csapunk,mint rég.Talán csak az szembe tűnőbb,hogy bármilyen lezűlött élet módot is folytatok a munkáim amiket ki adok a kezeim közül egytől-egyig tökéletesek és ez nem csak az én véleményem.
Nem törődöm módon löktem félre a folyosó közepén tollászkodó plasztik barbie-kat ,hogy elérjem a következő órámat.
- Hey Vic! - hallottam a nevem,ahogy beléptem a terembe.Jason volt az, intett nekem,hogy üljek mellé.
- Szia.-dobtam le magam hanyagul a székre.
- Hallottad? Ma idejön Bill Kaulitz. -vigyorgott érdekesen.
- Be vagy állva?-tettem fel a költői kérdést,mert hát miért ne.
- Ja,de nem ez a lényeg.- legyintett. - Komolyan beszélek..Már itt van.Azt hallottam,hogy itt lesz a héten,mert valakit keres maga mellé.-ahogy tudatosult bennem,hogy igaz amit mond a pulzusom felszökött 200-ra.-Basszus,lazulj már le.-lökött meg játékosan Jason.-Neked is el kellett volna tolnod reggel velem egyet,akkor most nem feszengnél,mint valami idióta.-mosolygott rám továbbra is,úgy ahogy csak egy füves tud.Nem mondtam semmit,előre fordultam és az ujjamon lévő gyűrűt csavargattam,amikor egyszer csak kinyílt az ajtó.Belépett rajta Mr.Walter,majd szorosan a nyomában ott volt ő is.Lefagytam teljesen,még levegőt is elfelejtettem venni.
-Jó napot mindenkinek.-köszöntött minket a tanár úr.-Sokatok meglepett arcát látva,arra merek következtetni,hogy csak kevesek fülébe jutott el a vendégem érkezése.Nos,ha valaki nem ismerné ő Bill Kaulitz,a világ leghíresebb divattervezők egyike,de át is adom neki a szót.-lépett egy lépést hátra,Bill annyit előre.
-Üdvözlök mindenkit.-arca komoly volt,hangja kicsit rekedtes,megjelenése pedig figyelmet parancsoló.-Azért vagyok itt most,hogy új tehetségeket keressek akik nekem dolgozhatnak.Ezen a héten itt leszek és szemügyre veszek mindenkit.Pénteken pedig döntök,addig is jó munkát mindenkinek.Köszönöm Eric.-biccentett a tanárunknak,hogy befejezte és neki kezdhet az órának.Én még mindig kicsit sokkosan ültem a helyemen.Nem csak az,hogy itt volt,hanem az is,hogy talán esélyt kaphatok végre,hogy bizonyítsak és letegyek valamit az asztalra.Igaz,hogy van még rajtam kívül 60 másik ember akit választhat,de mint mondtam,nem mindenkit a tehetségéért vettek fel ide szóval nem lesz itt probléma.Önbizalmamat újra visszanyerve,neki láttam az aznapi feladatnak amit Mr.Walter kiadott.Ismét az én kis világomban lehetettem ahonnan semmi sem tudott kizökkenteni még az sem amikor Bill odahajolt fölém a munkámat tanulmányozva.Egy percig sem állt meg a kezem,a tekintetem is csak a papíron volt.Mások ilyenkor teljesen betegnek néznek,igen azok akik egyáltalán nem értenek a művészethez.Fogalmuk sincs milyen az amikor csak te vagy és az éppen készülő alkotásod.Az külön világ és ezt csak kevesen érthetik,nagyon kevesen.
Az óra végén sokan mentek oda hozzá.Hm...pancserek,mintha seggnyalással Billnél el lehetne érni bármit is,de hát csinálják ha akarják nem az én dolgom.Ez az egész eléggé felbolygatta az egész évfolyamot.Szünetekben mindenki csak erről beszélt és azt mondanom sem kell,hogy tömve volt a folyosó.Kezeimmel kellett utat törnöm magamnak,akár csak egy kibaszott koncerten és ez még így lesz egy hétig.Remek...
  Az esemény dús délelőtt után megváltás volt amikor délután Nicknél végre meggyújtottuk az első füves cigit.A füstöt egyenletesen engedtem ki a számon,figyelve hogy foszlik semmivé a szobában.Pár perc múlva pedig már jött is az agyzsibbadás és az a felül múlhatatlan érzés.Végig feküdtem a földön és csak mosolyogtam.Ránéztem a többiekre, akik kezdtek hasonló állapotba kerülni mint én,de lehet csak én képzeltem be fogalmam sincs.
-Ez most annyira kellett,ez a mai nap kész káosz volt.-nyúlt el mellettem Jason.
-Ja,hallottam.Még a felsőbb évfolyamokon is ez volt a téma.-szívott bele a cigibe Kevin.Kevin felettünk járt pár évvel,most fog végezni,akár csak Jacob,Dominic,Daniel és Aaron.Jó volt végzősökkel lógni és hogy én voltam az egyetlen lány köztük még jobb,nem mintha éreztették volna velem,vagy jobban vigyáztak volna rám.Semmi ilyesmi,mégis az,hogy egyetlen más csajt se fogadtak be a klikkünk be,dobott egy kicsit az amúgy sem kevés egómon.Velük szívni pedig mindig egy maradandó élmény volt.Folyton történt valami vagy kitaláltak egy orbitális baromságot.Ugrottunk így már sziklát,egyensúlyoztunk a kocsi tetején miközben az 80-nal ment.Élveztem velük az életet,mert úgy éreztem tényleg élek.Ők voltak a családom.
Este felé indultam csak haza.Az utóbbi időben eléggé megromlott a kapcsolatom a szüleimmel,de főleg anyámmal.Csak aludni jártam haza vagy még azt se.A házunkhoz érve örömmel tudatosult bennem,hogy nem ég egy villany se,szóval megúszom a szentbeszédet.Óvatosan forgattam el a zárban a kulcsot és léptem be az előszobába.Lábujjhegyen indultam a szobám felé.
-Megint hol voltál?.-kapcsolt villanyt anyám.
-Mire jó az,hogy minden este eljátszod ezt?A barátaimmal...-sóhajtottam.
-Megint azokkal a suhancokkal....Mikor térsz már észhez és keresel normális embereket a mi köreinkből?
-Anya!Hagyd abba.Nem fogsz tudni meggyőzni.Nem kellenek nekem más barátok.Miért nem fogadsz el így engem?-néztem rá könyörgően.
-Megint azt csináltátok...látszik a szemeden.-mondta lesajnálóan.-Mi lesz így belőled?
-Te semmit nem tudsz rólam,úgy hogy jó lenne,ha nem okoskodnál.-mentem el mellette és kicsit meg is löktem a vállammal.Mindenbe bele szól pedig nem is tud semmit.Inkább ő utazgatna mindenfelé és nem apa,legalább egy kis nyugtom lenne tőle.Le sem tagadhatná,hogy szégyell.Neki mindig az volt a legfontosabb,hogy legyen tekintélyünk erre jöttem és és minden ehhez fűzött reményét széjjel romboltam.
Ahogy felértem a szobámba,kulcsra zártam majd rágyújtottam.Hihetetlen mennyire fel tudja húzni az agyamat minden áldott este.
 Az elkövetkezendő hét maga volt a rémálom.A folytonos seggnyalásoktól már komolyan rosszul voltam.Bill arcáról nem tudtam leolvasni semmit,de biztos voltam benne hogy nem élvezi.Mellesleg azt sem lehetett tudni kit választ,mindenkivel ugyanolyan volt,kedves mégis tartózkodó.Az egyik nap úgy voltam leszarom,hogy nem lehet elszívok egy füves cigit.Teljesen leszívták az agyamat az osztály szépségei a folytonos csacsogásukkal,amikor végül rájuk szóltam,hogy kussoljanak már el.Csak egy fintor volt a válasz és,hogy én mint,egy drogos és depressziós kurva ne szóljak bele.Azt hittem ott helyben tépem ki egyenként az undorító hidrogén szőke haját.,de visszafogtam magam,most pedig muszáj egy kis megnyugvást találnom.Leültem az egyik padra az udvaron,jól be volt védve néhány bokorral,szinte észrevehetetlen volt.Az első slukk után már éreztem,hogy kicsit alább hagy az idegesség miatti remegésem.Hátradőltem és bámultam a furcsa alakú bárányfelhőket az égen.A szemeimet lassan lecsuktam és átadtam magam az érzésnek,hagytam,hogy az egész testemet átjárja.
-Oh,elnézést.-hallottam valaki meglepett hangját.Hirtelen kinyitottam a szememet,Bill állt a pad mellett.A cigire néztem ami még mindig sűrű füstöt,engedve magából égett.
-Én csak...-kerestem a szavakat.Bassza meg!-gondoltam magamban.Nem tudtam,hogy elnyomjam és elfussak vagy kezdjek őrült magyarázkodásba.
-Semmivel sem lehet összetéveszteni ezt az illatot.-ült le mellém és kivette a kezemből az égő cigit.Mélyet beleszívott,majd mosolyogva kifújta.-Most ezzel életmentő voltál.-adta vissza a kezembe.Egyszerűen nem tudtam megszólalni a meglepettségtől.Hót' lazán leült mellém füvezni.
-Mit keresel itt?Nem órán kéne lenned?-szólalt meg újra.
-Kellett egy kis nyugalom...-sóhajtottam.-Sok volt ez a hét.
-Nekem mondod?-nevetett fel.-Engem ostromolt a sok semmit tudó,hülye gyerek.Azt hiszik attól,hogy állandóan a nyomomban vannak,mint valami pincsikutya ők lesznek akiket választani fogok.Azt hiszik,hogy különlegesek pedig csak teljesen egyformák...Egy ideig nem voltam benne biztos,hogy jó ötlet volt-e ez az egész tőlem,de aztán találtam valaki aki kitűnt a többiek közül,aki nem fitogtatja,hogy milye van csak ül csendben a saját kis világában és átadja magát a művészetnek.Ebben a mocskos világban kevés az igazán értékes ember és még kevesebb a valódi tehetség.Szóval?Lenne kedved a kezem alatt dolgozni?-emelte rám meleg barna szemeit én pedig nagyot nyeltem.
-É..én?-kérdeztem kicsit dadogva.
-Ki más ül itt velem szemben?Victoria Northwor...te egyszer egy hatalmas ember leszel és én melletted fogok állni, én leszek az aki feljuttat a csúcsra.Én leszek az aki majd azt mondhatja,igen az én kezem alatt bontogatta a szárnyait és lett naggyá.-szorította meg a kezemet.Én pedig bólintottam.
 Hogyha egyesek ferde szemmel néznek rád,mert más vagy mint a többiek,ne is foglalkozz velük.Csak látják benned a lehetőséget,azt,hogy te talán többet elérsz,mint amiről ők valaha álmodtak.Légy önmagad és küzdj az álmodért!