7.rész „Kate, Phill ő itt Bill a barátom.”

Egy darabig álltam az ajtóban és hallgatóztam, de semmilyen zaj nem szűrődött ki onnan. Vettem egy mély levegőt és bekopogtam.

- Menj innen!- hallottam Nitta vészjóslóan gyászos hangját bentről.

- Bill vagyok. –próbálkoztam hátha úgy megenyhül.

- Nem érdekel. - kontrázott. Hirtelen szöget ütött a fejemben hogy nehogy már egy tetves ajtó akadályozzon engem meg célomban főleg nem az én házamban és benyitottam.

- Mondtam, hogy nem akarlak látni!- Fordult felém az ágyon. Elég rosszul nézett ki. Szemeit teljesen kisírta és arcán még mindig ott piroslott Tom keze nyoma.

- Gondlom azért jöttél, hogy jót röhögj rajtam vagy leolts a sárga földig, de előre szólok, hogy köszi de nem kérek belőle!- ült fel és vizes haja az arcára tapadt.  Nyomát sem láttam annak a céltudatos nagyszájú majdnem felnőtt lánynak, akinek mutatta magát. Jobban hajazott inkább egy 5 éves elveszett, megtört kislányra. Nem szóltam semmit csak becsuktam az ajtót és elindultam felé.

- Nem ezért jöttem. - Ültem le mellé.

- Akkor?- nézett rám kíváncsian és kicsit hátrébb húzódott.

- Csak bocsánatot akarok kérni Tom miatt. Tőle ezt nem fogod megkapni. Nem az a fajta de, sajnálja, hogy elragadtatta magát.

- Csodás és? Örülnöm kéne? Mit vársz tőlem?

- Lehet, hogy nagyon nagy bajt okoztál és túllőttél a célon, de Tom nagyon túl reagálta a dolgot. Igazából nem tudom, csak hibásnak érzem magam.

Nem válaszolt rá semmit csak bámult ki az ablakon én pedig néztem őt és próbáltam megfejteni mi járhat a fejében.

- Mióta az eszemet tudom csak kihasznált mindenki és nem volt úgy igazából olyan ember körülöttem, aki neki fontos lettem volna. - Tört ki zokogásba. Egy pillanatra leblokkoltam és kiürült az agyam. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele. Sosem voltam jó a síró emberek megnyugtatásában. Nem tudtam mit kezdeni velük és igazából azt se tudtam mit mondjak nekik, mindig is próbáltam ezeket a helyzeteket elkerülni.

 Most mit mondjak neki? „Minden rendben lesz. Ne sírj” És ehhez hasonló közhelyes megjegyzéseket? Magamról tudom, hogyha magam alatt vagyok, nekem se használnak ezek a „varázsszavak” csak még jobban kibukok tőle. Ezeket tuti, hogy azok találták ki, akik hasonló cipőben járnak, mint én és inkább mondanak ilyen pozitív tartalmú dolgokat, hogy magukat nyugtassák - mindent megpróbáltak - mint azt, akit tényleg vigasztalni kell. Úgy döntöttem nem mondok inkább semmit, mert értelme nem sok lenne. Csak közelebb ültem hozzá és átöleltem. Egy szó nélkül közelebb kúszott az ölembe kucorgott minta tényleg csak 5 éves lenne és én lennék az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhat. Sokáig ültünk így. Ő csendben sírdogált én pedig a haját simogattam.

- Ne haragudj. - nézett fel rám mikor megnyugodott és kimászott az ölemből.

Dunsztom se volt mi ütött belém, de nem tudtam haragudni rá. A mérgem, ami azelőtt bennem volt mielőtt benyitottam ide teljesen elszállt. Kicsit sajnáltam őt.

- Öltözz át és szedd össze magad. Elmegyünk hozzátok a cuccaidért. –álltam fel az ágyról és magára hagytam. Tom a nappaliban ült és eszeveszett módon kapcsolgatta a Tv-t. Legszívesebben rá szóltam volna, hogy hagyja abba, mert iszonyatosan idegelő volt nézni, de mikor lehuppantam mellé láttam, hogy még mindig a plafonon van és jobbnak láttam inkább békén hagyni. Ha ez megnyugtatja hát tessék.

- Hogy van? – szólalt meg hirtelen, de szemét le nem vette a Tv-ről és tovább nyomogatta a távirányítót. Nem lepett meg a kérdése. Tom attól, hogy egy beképzelt felsőbbrendű pöcsnek mutatja magát rohadtul nem az és én tudom egyedül rajta kívül, hogy mi megy most végbe benne. Szarul érzi magát a történtek miatt, de az a baszott nagy egója sosem fogja megengedni neki, hogy rajtam kívül bárki más is észrevegye ezt rajta.

- Ki bukott. Nagyon. De már megnyugodott valamelyest. Elviszem haza, hogy összeszedje a cuccait. – dörzsölgettem gondterhelten a halántékom. Tiszta jó érzés két tűz között ácsorogni.

- Szuper. – válaszolta komoran és megrántotta a vállát - Na, jó. Azt hiszem jobb lesz, ha Ria után megyek. - Állt fel és kinyomta a Tv-t.

- És hol kezded a keresést? Azt se tudod hova ment.

- Jobban ismerem, mint hinnéd. Tuti hogy Claudiánál van. Mindig hozzá rohan, hogyha valami van. Nők…- Rázta meg a fejét lemondóan és a slusszkulcsért nyúlt. Egyszerre kaptuk a fejünket a becsukódó ajtó felé amin Nitta lépett ki. Megszeppenve állt meg az ajtóban és Tomot fixírozta. Ha lehetséges lett volna, lefogadom, hogy még a falba is bebújt volna szégyenében csak, hogy ne keljen találkoznia bátyám lesajnáló undorral megfűszerezett tekintetével.

- Na, jó én azt hiszem, megyek. Kezd kevés lenni itt a levegő. – Nyomta le a bunkó szövegét Tom félhangosan amire Nitta száját egy lemondó sóhaj hagyta el. Nem tudtam lereagálni beszólását csak iszonyatosan csúnyán néztem bátyámra, akit kivételesen nem hatott meg, hogy nemtetszésemet kinyilvánítom. Sértődöttségét jelezve hatalmas slungal csapta be a bejárati ajtót, úgyhogy még a nappaliban az ablakok is bele remegtek. Idióta.

- Ne izgulj, majd megbékél. - Kászálódtam én is fel a kanapéról. –Gyere, menjünk. - indultam meg az ajtó felé majd kint beszálltunk a kocsimba és elindultunk.

- Remek. Látod azt a fekete autót?- Mutattam Nittának az utca túloldala felé.

- Aha. Mi van vele?- vágott értetlen fejet.

- Paparazzi. Méghozzá nem is akármelyik. Ez a csávó folyton a seggünkben van.  Egyszer megpróbált belógni a kertünkbe csak Scotty meg Liesa elkergette.

- Az vicces lehetett. –Tört ki belőle a nevetés- Nem sikerült teljesen körbe néznem, de pontosan hány kutyátok is van?

- Négy. Még mindig. - Mosolyogtam rá. –Tom kutyusa Scotty, vele már találkoztál. Az én tacskóm Susy és van két közös kutyánk. Egy fekete Labrador keverék Liesa meg még egy kicsi tacskó Jumbie.

- Wow. kész állat menhely. - Hüledezett.

- Nem. A menhely az, ahonnan elhúztuk őket. - Még a hideg is kirázott, ahogy eszembe jut az a rideg barátságtalan hely.

- Itt balra a 3. ház lesz. – rántott vissza Nitta az elmélkedésemből.

Leparkoltam, és bekísértem őt.

- Kate! Phill!- megjöttem!- kiabált be, miközben levette a cipőjét.

- Gyere kicsim! Itt vagyunk!- hallottam meg valahonnan a választ bentről.

A ház egyáltalán nem volt nagy és nem hirdette, hogy az itt lakók úsznak a pénzben. Kicsit furcsa érzésem volt. A gyerekkoromat juttatta az eszembe. Kicsi, szerény, de mégis otthonos.

- Szia!- pattant fel a fotelből egy alacsony szőke hajú nő és megölelgette Nittát majd a férfi is felállt és ő is meg szorongatta.

- Jaj, drágám már nem tudtam hova tűnél. Ugye nem csináltál semmi hülyeséget megint?

- Nem Kate ne izgulj. – Forgatta a szemeit.- Majd ki ment a fejemből.- Kapott észbe– Kate, Phill ő itt Bill a barátom. Bill ők a szüleim.

Kicsit meglepődtem a barát jelzőn amit Nitta rám aggatott, de hamar túltettem magam rajta. Illedelmesen köszöntem, bemutatkoztam a többit majd rá ér tisztázni, ha visszaérünk hozzánk.

 Viszonylag hamar összepakolt. Csak álltam a szobaajtóban és néztem, hogy fel alá cikázik és dobálja a cuccait a sporttáskába.

- Kész. –fújta ki a levegő körülbelül negyed órás futkározás után.

- Hagyd, majd viszem. - nyúltam a táskáért. 

Elköszönés, meg egy sor ígéret halmaz után miszerint vigyázok a lányukra végre újra a kocsiban ültünk és visszafelé tartottunk. Sajnáltam a szüleit. Túl jóhiszeműek voltak. Fogalmuk se lehetett róla hogy miféle bajba keverte magát és engem a lányuk.

- Miért hívod a szüleidet a keresztnevükön?- tettem fel pár perces csend után az első kérdést, ami foglalkoztatott.

- Hát igazából ők nem a szüleim. –bökte ki egy rövidebb hallgatás után, miközben a kezeit tördelte. – 13 voltam mikor örökbe fogadtak. A szüleim 10 évesen intézetbe adtak.

Egy kicsit ledöbbentem. Nem lehetett egyszerű. Nem tudtam mit reagálni rá. Ez a lány kész rejtély volt és nem tudtam hova tenni. Hogy lehettek olyan kegyetlenek a szülei, hogy lemondtak róla. Nem tudtam egy olyan érvet sem felhozni, ami arra késztetne jogosan egy szülőt, hogy lemondjon a gyerekéről.

- És miért úgy mutattál be, mint a barátodat?

- Ezt most komolyan kérdezed? – nézett rám, mint valami idiótára- Miért mit mondtam volna? „Kate, Phill ő itt Bill, akivel meg dugattam magam egy partiban és utána világgá kürtöltem. Ja és most eljátsszuk a boldog párt, hogy helye hozzam a hibám?” Néha gondolkozhatnál, mielőtt kinyitod a szád.

Kicsit nyersen adta elő magát, de lényegében igaza volt. Ebből a szempontból még nem néztem a dolgokat.

- Jól van, nem kell leharapni a fejem. Csak kérdeztem.

- Ne haragudj csak sok ez nekem egy napra. –sóhajtott és inkább az autó mellett elszáguldó tájra összpontosított. Többet nem beszélgettünk már az úton.

Leparkoltam Tom kocsija mellett és kivettem a táskát is. Nem volt valami jó elő érzetem azzal kapcsolatban, hogy a bátyám sikerrel járt e. Elég hamar visszaért én meg előre fáztam attól, hogy villámhárítót játsszak újfent, de nem tehettem mást Nittával a nyomomba és táskájával a kezembe elindultam befelé.

Elég érdekes látvány tárult a szemem elé a nappaliban. Tom a kanapén feküdt kezében egy üveg wiskey-vel, aminek az alján már nem sok volt, lábánál pedig Scotty feküdt.

- Látod, kutyuskám a nőkkel csak a baj van. –vakargatta kutyája fejét ami az ölében pihent.

- Hát veled meg mi van?- tettem le a táskát az ajtó mellett és közelebb mentem hozzá. Nitta ledermedt az ajtóban, és moccanni sem mert.

- Á szevasz, öcskös. –mosolygott Tom és megpróbált felkászálódni a kanapéról, de nem nagyon ment neki. Ennyi pia után már az is csoda volt, hogy beszélni tudott. Jobbnak láttam, ha felviszem az emeletre és lefektetem.

- Gyere, Tom felmegyünk, vettem ki az üveget a kezéből és karját át vetettem a vállamon, hogy segítsek neki felállni.

- Miért vagyok én patkány? –nézett rám érdekes fejjel- Ria azt mondta, hogy patkány vagyok, és hogy nem akar látni többet.

- Jól van, most ne ezzel foglalkozz, inkább segíts, hogy fel tudjalak vinni. –álltam fel vele, de majdnem összeroskadtam a súlya alatt.

- Jéé hát te is itt vagy? –nézett Nitta felé.  - Veled még számolok. - mutogatott felé. - Bill minek hoztad haza? Hagytad volna az út szélén ahová való.

- Na, jó állítsd le magad és inkább arra figyelj, hogy a lábaidat pakold, mert járni nem tudok helyetted.

Már kezdtem volna hálálkodni Tomnak, hogy észhez tér annyira hogy nem rám támaszkodik mikor észrevettem, hogy a másik karja Nitta törékeny vállán pihen.

- Túl részeg vagyok, hogy valami frappáns az eszembe jusson, de nehogy azt hidd, hogy ezzel jóváteszel akármit is. Mit játszod itt a kis álszentet? Nem kell nekem segítened. – Nézett Nittára.

- Én a helyedben befognám legalább most. Komolyan mondom őrület vagy, hogy még akkor is bele rúgsz valakibe, ha segít. - Kezdtem megint felhúzni magam Tomon. Hihetetlen volt.

- Na, mi van öcsi a punci szag meg hülyített?- kezdett nevetgélni és most engem pécézett ki magának.

- Tudod mit? – engedtem el Tomot mire tántorodott egyet és ott ahol volt a lépcső aljában összeesett magával rántva Nittát. - Ha ekkora seggfej vagy akkor segíts magadon! - Kézen fogtam a lányt és a bejárati ajtó felé húztam.

- Bill állj már meg!- tépte ki a kezét az enyémből a kocsinál. - Lehet, hogy hatalmas barom, de mégis a tesód. Segíteni kéne neki. Piás és lelkileg a padlón van, azt se tudja, miket beszél.

Egy pillanatra ledöbbentem. Álmomban nem gondoltam volna, hogy pont Nitta fogja ezt mondani mikor Tom minden egyes szavával, amit neki intézett eddig csak bántotta őt.

- A francba is, igazad van. - túrtam bele feszülten a hajamba. Te fogd a cuccod, pakolj ki, addig én felviszem. - Indultam vissza Tomhoz, aki ugyan abban a pózban feküdt a legalsó lépcsőfokon félig lefolyva és a fejét a márványba veregette.

- Leálltál?- léptem oda hozzá.

- Nem kell segíteni, köszi. Tök jó itt. - vigyorgott. Meg merem kockáztatni, hogy semmire nem emlékezett az előbb történtekből. Hóna alá nyúltam és nagy nehezen megint talpra állítottam, hogy felvonszoljam a szobájába. Ledöntöttem keresztbe az ágyon, míg lehúztam a cipőjét meg a gatyáját, de mire végeztem vele már horkolt.