22. Rész

Hatalmas világosságra ébredtem meg. Ahogy magamhoz tértem lassan töltötték el elmémet utolsó emlékképeim.”A ház… Mark…” Hirtelen kipattantak a szemeim és felültem, hogy körbe nézzek hol is vagyok. Egyáltalán nem volt ismerős a szoba ahol ébredtem. Tágas volt és minden fehér. Szinte bántóan fehér mintha egy korházi szobában lennék, csak otthonosabban van berendezve. Egyből az ajtóhoz siettem és megpróbáltam kinyitni, de zárva volt kezdtem bepánikolni. „Ki kell innen jutnom!” Cikázott a fejemben a leghangosabb gondolatom. Az ablakhoz rohantam, hátha nyitva van, és hogy megnézzem, egyáltalán hol vagyok. A szoba egy eléggé forgalmas útra nézett, de semmi sem volt ismerős. Az ajtóhoz hasonlóan ez is zárva volt. Elkezdtem ütni hátha valaki észreveszi, de esélytelen volt. Túl nagy volt a zaj odakint valószínű ahhoz, hogy észrevegyék szánalmas próbálkozásom. Jobb karomba bele hasított a fájdalom és elkezdett lüktetni. Észre sem vettem, hogy az alkarom be van kötözve. Lehuppantam az ágyra és elkezdtem kibontani a pólyából - Halvány lila gőzöm se volt, hogy sérült meg- mikor lépteket hallottam és ajtónyitódást, de nem nagyon foglalkoztam vele folytattam a műveletet.

- Én a helyedben nem szedném le szívem. Elég mély a seb. –Csilingelte Mark nyájasan és letett egy tálcát az ágy melletti kis asztalra. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy meghallottam a hangját.

- Mit csináltál te vadállat? – néztem rá olyan rondán, ahogyan csak tőlem tellett. H a tekintettel ölni lehetne, Mark már halott lenne… „De jó is lenne…”

- Én ugyan semmit. Te estél el. Gondolom egy összetört üvegpohár vágta el, ami az asztalon volt. Látod, mennyivel megkönnyítenéd a dolgod, ha jó viselkednél? – Ült le mellém.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését pedig tombolt bennem az ideg és legszívesebben leszedtem volna a fejét a helyéről.

- Hol vagyok? Hova a francba cipeltél?

- Óó Hát jó helyre. Ahol új életet kezdhetünk együtt te meg én. - Villantott egy ördögi mosolyt.

- Azt hiszed, hogy Bill nem fog kerestetni? Téged már így is keresnek a rendőrök. Idő kérdése és ránk találnak. – Válaszoltam neki hót nyugodtan és fölényesen. Úgy éreztem nyeregben vagyok és ez egy elég erős érv.

- Jaaaaj butuska. –Nézett rám Mark, mint valami naiv kis libára, akinek nem látja a nyílván valót- Nem fog a kis fiúd keresni. Mivel szépen küldök neki egy videó üzenetet, amiben teljesen önszántadból megkéred, hogy ne keressen, és hogy felejtsen, el mivel te engem szeretsz. - fordult a kocka…

- Te beteg vagy. –Prüszköltem és undorodva álltam tekintetét- Semmivel nem tudsz rávenni, hogy, megtegyem. Még nem ment el az eszem.

- Hidd el meg vannak a módszereim. – csókolta meg a vállam, de reflexszerűen elhajoltam, amitől gúnyos mosolyra húzta száját- Majd csak észe kapsz, hogy jobb, ha viselkedsz szívem. Van itt pár ruha, amit vettem neked. Előre szólok, hogy a ház teljesen szökés biztos. Nem érdemes próbálkoznod, mert nagyon megbánod. A fürdő az ajtó mögött bökött fejével a szoba túlsó felébe. –Azzal felállt az ágyról és kisétált.

Összeszedtem a maradék erőmet, amit nem szipolyozott ki a Mark felé sugárzott utálatom és elindultam a fürdőbe.

Határozottan nem voltam jól. Dühös voltam, féltem és undorodtam még a levegőtől is, amit Mark közelében be kell szívnom. Miután végeztem átöltöztem, elfeküdtem az ágyon és latolgattam az esélyeimet, hogy mi lenne okosabb ötlet. Ha Markkal elhitetném, hogy minden happy és azt tenném, amit szeretne és egy alkalmas pillanatban megpróbálok lelépni innen, vagy ha szembe szállok vele. Elmélyülten a plafont bámultam és közben a hasamat simogattam. „Azért nem vagyok teljesen egyedül” a gondolat mosolyt csalt az arcomra, amit szinte rögtön lemosott az első könnycsepp, ami végig gördült arcomon. Oldalra fordultam és összegömbölyödtem. Iszonyatosan hiányzott Bill. Bármit megadtam volna abban a pillanatban azért, hogy itt legyen mellettem és védelmezően átöleljen, és a fülembe suttogja nem lesz semmi baj. Tudtam, hogy ez egyedül rajtam múlik, hogy mikor látom őt viszont. És akkor döntöttem…

***

Már öt napja hogy eltűnt Lizze és még mindig semmi hír felőle. Érzem, hogy egyre jobban becsavarodok. Úgy érzem mintha kitépték volna lelkem és szívem egy részét és helyét valami sötét üresség mardossa szüntelen. Most is a kocsiban ülök és az utakat járom pontosan nem tudom, hova megyek, csak megyek. Hátha valahol meglátom őt vagy nem is tudom. Csak céltalanul bolyongok…

Csipog a telefonom… Tom az.megint… kicsit lelkiismeret furdalásom van miatta, mert akár mennyire is tagadja, én látom, rajta hogy miattam ő is szenved, és a halálba aggódja magát, de nem tudok mit csinálni. Egy tehetetlen idióta baromnak érezem magam. Nem szabadott volna egyedül elengednem Lizzet.

Nagy ön ostorozásom közepette Tomot vettem észre, aki velem –vagyis a kocsimmal- szemben sétált. Legelőször nem tudtam hova tenni és aztán körbe néztem és rájöttem, hogy itthon vagyok már. Hogy mikor fogalmazódott meg bennem hogy haza jövök és hogy mikor értem ténylegesen haza az teljesen homály. Csak bambán bámultam a bátyám, aki mellém lépett és kinyitotta az ajtót.

- Kerestek ma is a rendőrök, hogy beszélni tudjanak veled. Megadtam nekik a számod. Zaklassanak téged.

- Nem akarok beszélni velük. –mondtam fásultan- Mit mondhatnék nekik? Mindent elmondtál, amit tudsz, ennél többet én sem tudok Lizzeről. - csaptam be a kocsi ajtaját és elindultam a ház felé.

- Várj már! –került elém Tom és szembe fordult velem- Tudom, hogy nem könnyű Bill, de össze kell szedned magad. –Fogta meg a vállaimat és a reakciómat fürkészte- Ez így nem mehet, tovább teljesen tönkre teszed magad. Lizzenek szüksége van rád! Fogod?

- Igen fogom! Hogy a picsába ne fognám?! Nem tudom, mit csinálhatnék érted?? Azt se tudom, merre induljak. Hol lehet?! Megőrjít ez a tudatlanság teljesen kikészít! – üvöltöttem pár centiről az arcába.

- Remek. Végre valami érzelmi reakció. Ez is több mint a semmi… - veregetett vállon és elsétált én meg csak bambán bámultam után. Nem tudtam hova tenni. Most én vagyok, a hülye vagy Tom tényleg fel akar idegileg húzni teljesen?! Várjunk csak…. Egy ötlet pattant ki hirtelen a fejemből. Egyből tárcsáztam a rendőrséget…

- Tom! TOM! - Futottam a ház felé. A nappaliban találtam meg éppen a TV-t kapcsolgatta. – Van egy ötletem. –vetettem le magam a mellette lévő kanapéba.

- Na, csak nem sikerült felráznom végre a fejed? –halkította le a TV-t és felém fordult.

- Szerintem tudom, hol van Lizze… vagyis azt hogy hol azt nem, de azt hogy kivel azt igen. Szerintem Mark vitte el… Most beszéltem a rendőrséggel és még nem kapták el, de úgy sejtik, a közelben lehet.

- Bill ez tuti? Mert ha mégsem ő volt, akkor…

- Nem, Tom tuti hogy ő volt, tudom…

- Rendben oké. Tegyük fel, hogy ő volt- tette karba kezeit Tom-, de honnan fogod biztosra tudni? Megtalálni őt?

- Ez jó kérdés… - adtam neki igazat. Mind a ketten gondolkodóba estük.

- Az email! – válaszoltuk meg egyszerre a kérdést.

Tom gyorsan felrohant a laptopért amin Lizze szokta nézegetni az e-mailjeit. Imádkoztam, hogy el legyen mentve a jelszava. Ez volt az egyetlen esély…

A szerencse - meg Lizze lustaságának- hála el volt mentve. Gyorsan beléptem az email fiókjába és kikutattam azt a levelet, amit Mark küldött neki egyszer, amin kiborult.

- Nagyon jó és most mi a következő lépés? – nézett rám várakozóan Tom.

Csak nemes egyszerűséggel pötyögni kezdtem. Majd rányomtam a „küldés” gombra. Nem voltam biztos benne hogy az a féreg olvassa e az e-mail..igazából semmiben sem voltam biztos de végre éreztem magamban valami kis életet és hogy csinálok is valamit, hogy elindultam egy irányba és megvan az esélye hogy be is jön.

***

Már vagy egy hete „puncsolok” Marknak és úgy tűnik, hogy be is veszi a színjátékom. Nem mertem a durvább opciót választani, hogy szembe szálljak vele… Nem magam miatt, hanem a babáimat féltettem. Én kibírtam volna Mark dühöngéseit, mint már annyiszor, azelőtt de ha nekik bajuk esne, azt nem bocsájtanám meg magamnak. Most is az ágyon fekszem, és a TV-t kapcsolgatom – ez is egy „ajándék” Marktól hogy nézhetem, mert jól viselkedtem… undorító féreg…- igazából a gondolataim tök máshol járnak és szórakozottan most is a pocakom simogatom. Az ikrek az egyetlenek, akik miatt nem csavarodtam még be… Az ajtón halk kopogást hallottam –legújabban már magán szférám is lehet- és gyorsan magamra rántottam a takarót. Mark nem tudja, hogy terhes vagyok, de ahogy ismerem jobb is… Kész csoda hogy nem vette még észre… Bele gondolni sem merek mi lesz akkor. „Minél hamarabb el kell szöknöm” suhant át az agyamon és magamra erőltettem a bájvigyorom.

- Gyere! – vettem elő leg nyálasabb hangomat.

- Hogy vagy szívem? – jött beljebb mézesmázosan és adott egy puszit a homlokomra. Legszívesebben hánytam volna magamtól, hogy hagyom, de nem volt más választásom.

- Jobban bár még egy kicsit fáj a fejem. - játszottam a szerepemet méghozzá elég ügyesen. Nem láttam, rajta hogy átlátna rajtam.

- Gyere, akkor itt küldöm el a videót veled. Nem hagylak itt, hátha jobban leszel mellettem. - Nézett rám mosolyogva és most először láttam rajta hogy teljesen zakkant.. tuti hogy bekattant és ennyire elhiszi, hogy minden happy. Ja, igen a videó… Hát jó kislány módra tegnap megcsináltam a videót, amiben megkérem Billt, hogy felejtsen el. Életem legnehezebb dolga volt. Még így is hogy hittem benne hogy nem fogja elhinni… Mark behozta a laptopját leült mellém és elkezdett pötyögni rajta. Nem nagyon érdekelt, hogy mit ír és nem akartam tudni róla.

- Mi a picsa?! –káromkodta el magát, amire felkaptam a fejem és a laptop felé kaptam tekintetem.

„ Ide figyelj te féreg! Tudom, hogy nálad van Lizze és azt ajánlom, hogy ne legyen baja, mert ha megtalállak, kinyírlak! Jobb lesz, ha kezdesz is csomagolni!”

Felpillantottam a feladóhoz, az én email címemről küldték. Hirtelen elöntött az érzés hogy van kiút és Bill nem adta fel, hogy megtaláljon.

22. Rész (részlet)

..."- Várj már! –került elém Tom és szembe fordult velem- Tudom, hogy nem könnyű Bill, de össze kell szedned magad. –Fogta meg a vállaimat és a reakciómat fürkészte- Ez így nem mehet, tovább teljesen tönkre teszed magad. Lizzenek szüksége van rád! Fogod?
- Igen fogom! Hogy a picsába ne fognám?! Nem tudom, mit csinálhatnék érted?? Azt se tudom, merre induljak. Hol lehet?! Megőrjít ez a tudatlanság teljesen kikészít! – üvöltöttem pár centiről az arcába.
- Remek. Végre valami érzelmi reakció. Ez is több mint a semmi… - veregetett vállon és elsétált én meg csak bambán bámultam után. Nem tudtam hova tenni. Most én vagyok, a hülye vagy Tom tényleg fel akar idegileg húzni teljesen?! Várjunk csak…. Egy ötlet pattant ki hirtelen a fejemből...."

21.rész

Kedves Anyu!

Rég nem láttalak titeket és borzasztóan hiányoztok már. Remélem, minden rendben van veletek és legközelebb nem levélben fogunk beszélni. Velem minden rendben van. Már egy ideje Billnél lakom és pár napja értünk haza egy hetes nyaralásról. Azóta Bill és Tom teljesen össze vannak nőve. Néha jót mosolygok rajtuk, de megértem hisz sosem voltak még ennyi időt egymástól távolt. Most bepótolják az elmaradt hetet, de szükségünk volt rá hogy kimozduljunk kicsit főleg a Markkal történtek után. Szerencsére azóta nem hallottam felőle semmit és őszintén remélem, hogy tényleg felszívódott. Kezdem úgy érezni, hogy az éltem a helyes útra terelődik. Van egy nagyon nagy hírem, amit igazából a személyes találkozónkra tervezek.

Nagyon vigyázatok egymásra és szeretlek titeket: Lizze

Gyorsan elküldtem az email-t anyunak és lezártam a gépem. A nappaliban lévő fai órára néztem, és úgy döntöttem, hogy a délelőttöt egy kis vásárlással fogom elütni mivel az ikrek úgyis stúdióban, vannak és esténél hamarabb nem keverednek elő. Hirtelen egy remek ötletem támadt és már siettem is a konyhába, hogy keressek egy szakácskönyvet. Főzni fogok valami finomat mire haza érnek. Rosa úgyis kimenőt kapott és majd csak holnap este ér haza és a fiúk biztos, hogy rendelnének valami gyors kaját. Ahogy ismerem őket, pizzát. A gondolatra megforgattam a szemem és elővettem az egyik fiókból a könyvet fellapoztam és már írtam is össze, hogy mit kell megvennem hozzá, ami itthon, nincs. Listával a kezemben siettem fel az emeletre, hogy felöltözzek. Egy egyszerű csőszáru farmert vettem fel és egy fehér kivágott mell alatt passzos spagetti pántos laza toppot, ami a fenekemig ért. Még nem kezdett el annyira gömbölyödni a pocakom, de volt egy eléggé szembetűnő változás rajtam. A melleim eléggé megduzzadtak. Egy mérettel legalább nagyobbak lettek, ami Billnek nagyon tetszett.  A fokozott szex éhségemről már nem is beszélve... A gondolatra elmosolyodtam.

 Még álldogáltam a tükör előtt egy kicsit –ami hozzám képest nagyon is sok idő volt- aztán felkaptam a kis táskám az előtérben a slusszkulcsot és a kis balett cipőmet majd a garázs felé vettem az iránt ahol csak Bill Q7-ese és az én A1-esem találtam – Bill allergiás arra, ha valaki más vezeti a kocsiját akárcsak a bátyja. Valószínűleg ez egy Kaulitz vonás ezért inkább úgy döntöttek, hogy vesznek nekem egy autót. Két dologba szólhattam bele, vagyis eredetileg csak egyben a kocsi színében aztán nagy nehezen rengeteg érvelés után rábeszéltem Billt hogy nekem nem kell egy akkora dög, mint ami neki van, és jobban szeretem a kompakt autókat szóval ezzel a kék bömbivel tértek haza tegnap előtt-

bepattantam és már a bevásárlóközpont felé vettem az irányt. Éppen parkoló helyet kerestem mikor csörgött a telefonom.

- Halló? – kaptam fel gyorsan mielőtt még elnémult volna a kütyü.

- Jó Napot! Lesly Kolt vagyok, ha jól emlékszem pár hete jelezte, hogy nem tart igényt az albérletre. Tegnap a lakásban jártam és észrevettem, hogy vannak még cuccai, amiket nem vitt el. Kell még önnek?

- Ohh igen még nem sikerült mindent elvinnem. - szabadkoztam volt főbérlőmnek.

- Semmi probléma Ms. Taylor. Csak azért érdeklődtem, mert meghirdetném újból...

- Még a mai nap folyamán elmegyek a dolgaimért és elnézést. –vágtam szavába.

- Rendben akkor nem is zavarnám. Viszont hallásra!

- Visz hall- tettem le a telefont.

 Nagyon jó még egy program.  Ma úgy éreztem, hogy semmi sem ronthatja el sem a meglepetésem az ikreknek sem a kedvem. Végig jártam egy csomó boltot –zömében baba boltokat- és élveztem, hogy egy kicsit kikapcsolódhatok és semmivel sem kell törődnöm. Már jó pár szatyorral a kezemen a hipermarket felé vettem az irányt hogy megvegyem a vacsorához a hozzávalókat mikor ismét csörgött a telefonom.

- Szia, baba. Hogy vagy? –hallottam meg Bill dallamos mosolygó hangját a vonal túl végéről. Minden alkalommal meglódul a szívem, amikor meghallom. - Csak azért hívtalak, hogy minden rendben van e?

- Igen édesem. Éppen vásárolok. – szedegettem közben fél kézzel a szükséges árukat a polcokról és toltam tovább a kocsit. - De mégis csak volt valami. Mr. Kolt az ex főbérlőm keresztbe akarja húzni a mai napi tervemet. Nem hoztam még el minden cuccot a régi lakásomból szóval ma átmegyek azokért is.

- Hagyjad, majd együtt elmegyünk érte. Segítek, ha kell. – Ajánlkozott Bill.

- Nem kell, szívem itt van öt percre a ház és nincs sok cuccom. Hamar elintézem, ha már itt vagyok. Itt lassan végzem körülbelül egy óra múlva otthon is leszek a kitérővel együtt.

- Hát jó. De vigyázz magatokra és hívj, ha hazaértél rendben?- váltott aggodalmas hangnemre- Szeretlek. Szia.

- Én is szeretlek. Szia.

10 perccel később már a kocsiban ültem ismét és a régi házam felé tartottam. Boldogan konstatáltam, hogy még hamarabb is haza fogok érni, mint ahogy Billnek ígértem. Leparkoltam a ház előtt. Kicsit el is kalandoztak gondolataim az esti meglepetés vacsorán, míg a megfelelő kulcsot keresgéltem, ami a bejárati ajtót nyitotta. Mikor megtaláltam és bedugtam a zárba meglepett, hogy az nincs bezárva. - Talán Mr. Colt elfelejtette bezárni- gondoltam magamban hisz eléggé szórakozott ember.

Az előszoba szekrény felé vettem az irányt hogy kipakoljam azt a pár ruhát, amit tudtam, hogy ott felejtettem, hogy utána körbe nézzek még a lakásban további elfelejtett dolgok után kutatva mikor egy ismerős férfihangot hallottam meg a hátam mögött:

- Szervusz Lizze! –lépett közelebb a hang gazdája.

A vér is megfagyott az ereimben és minden erőmmel azt kívántam, hogy tévedjek, és ha megfordulok, ne ő álljon mögöttem, de mikor összeszedtem magam annyira, hogy meg tudtam fordulni rá kellett jönnöm, hogy nem egy lidérces álom, hanem Mark teljes valójában áll egy karnyújtásnyira tőlem és engem figyel, miközben villogtatja a fogpaszta reklámba illő mosolyát, amitől a hideg rázott.

Nem válaszoltam csak félelemtől remegő gyomorral álltam tekintetét.

- Na nehogy már ennyire meglepődtél azon, hogy újra látsz? Kicsit melegebb fogadtatásra számítottam. - tárta szét karjait és közeledni kezdett felém, amire én ösztönösen hátrálni kezdtem.

- Na, mi van, már nem is üdvözölsz? - állt meg újra és félre döntött fejjel vizslatta minden rezdülésem.

Úgy viselkedett, mint valami skizofrén. Mintha nem értené miért vált ki belőlem félelmet és undort, de ismertem, tudtam, hogy ez csak egy színjáték és nagyon is jól tudta, hogy így fogok reagálni rá. A levegő is megállt a feszültségtől, ami köztünk volt. Mint az ugrásra készülő oroszlán és prédája között, és igen én voltam a gazella csak a nem volt tisztázott, hogy mi jár az oroszlán fejében…

- Te mit keresel itt? – próbáltam a legtöbb nyugalmat és határozottságot erőltetni a hangomba és nagyon reméltem, hogy nem hallja ki belőle, hogy belülről remegek, mint a nyárfalevél.

- Téged cica. –Vette elő azt az undorító mézesmázos hangnemét, amitől a hideg kirázott. Az oroszlán levetkőzi jelmezét… - Ne mond, hogy megleptelek. Mondtam, hogy az enyém vagy. – somfordált közelebb hozzám sunyin kihasználva döbbent félelmemet és végig cirógatta az arcom. Érintése helyén minden egyes porcikám segítségért kiáltott.

- Ne Nyúlj Hozzám! – adtam nyomatékot minden szavamnak miközben hátráltam két lépést tőle és lehetséges menekülő utat kerestem.

- Az a kis hülye gyerek.  Ugye?! –emelte fel a hangját és a karom után akart nyúlni, hogy elkapjon, de gyorsabb voltam megkerültem az asztat, felkaptam róla a vázát tele virággal és felé dobtam, de kitért előle így hatalmas csattanással a mögötte lévő falon darabokra tört.

Mark szemében láttam felgyulladni azt az eszelős lángot, ami azt jelezte, hogy kezdi elveszteni a fejét.

- Ne merd így nevezni! ÉRTED??!! Üvöltöttem az asztal túloldaláról felé.

- Azt hiszed, hogy ér valamit is hogy híres vagy, hogy pénze van?  Akkor is egy senki!! Hozzám képest egy kis féreg!! TE AZ ENYÉM VAGY!!- borította el elméjét teljesen a düh felborította a köztünk lévő asztalt és egy lépéssel  előttem állt és a karomnál fogva rázott, meg mint valami rongybabát.

- Az enyém vagy! ÉRTED??!! Vagy senkié!!- üvöltötte fél centiről az arcomba.

Nem tudom milyen indítatásból kapcsolt ki teljesen a félelem érzetem, de lazán ellent mondtam neki még úgy is hogy tudtam játszi könnyedéggel megöl ha bekattan. Halál nyugodtan néztem a szemébe:

Soha….- suttogtam és gúnyos mosolyra húztam a számat.

 Mark hirtelen elengedett és már csak a hatalmas csattanást éreztem az arcomon és a fájdalmat a helyén majd még egy tompa ütést, ami után már semmit sem érzékeltem a külvilágból.

***

- Na, jó figyelj, megpróbálom egy fél hanggal lejjebb elkezdeni. Úgy lesz az igazi. – Jött Tom újabb ötlete, ami bevált, végre mert az utóbbi egy órán át ezen agyaltunk, hogy hangzana jobban a zenei alap.

- Szép volt bratyó! –pacsiztam le vele, de fél szemmel a stúdió falán lévő órát figyeltem. 

-  Relax öcsi. Biztos jól van. Mindig túl parázol mindent. Lehet, hogy csak elfelejtett hívni.–próbált nyugtatni a maga módján, de ő is érezte, hogy hiába.

- Csak egy gyors telefon. – Intettem le. Miközben Tom szem forgatva egy fél mosolyt eleresztett és leült a keverőpult mellé. Tudtam, hogyha meghallom Lizze mosolygós hangját, akkor megnyugszom, hogy jól van és nincs baja.

Sejtettem, hogy nem ért még haza, mert akkor tuti, hogy hívott volna, de azért először az otthoni telefont próbáltam hívni, ami jó pár csörgés után át váltott az üzenetrögzítőre. Nem jutott eszembe semmilyen rossz gondolat, addig, amíg a mobilja nem kapcsolt rögzítőre utánozva az otthonit.

- Na, mi az? – Lépett mögém Tom

- Nem tudom. De rosszat sejtek. Nem veszi fel az otthonit se a mobilját. – Néztem rá riadtan.

- Gyere, menjünk. –Kapta fel a slusszkulcsot az asztalról és elindult a kocsihoz, én pedig szorosan őt követtem.

Első utunk haza vezetett. Már alapjáraton is bennem volt az idegesség, de mikor az üres ház fogadott bennünket éreztem, hogy a bennem csücsülő pánik, amit eddig próbáltam megzabolázni kezd felszínre törni.

- Mit mondott hova megy? –Kérdezte Tom miközben a bárszéken ült idegesen járatta a lábát és engem figyelt, hogy sétálok fel alá.

- Azt mondta, hogy vásárolni megy. -  kezdtem gondolkozni-  A központba.

- Ott biztos nem történt vele semmi akkor már rég hívott volna valaki. Rengeteg az ember arrafelé. – lőtte ki azt az opciót Tom.

- Mikor utoljára beszéltünk már majdnem végzett- folytattam - és… - álltam meg és Tomra meredtem- A ház. Ahol lakott.. Azt mondta, hogy visszamegy még pár cuccért. Ez az! Fordultam az ajtó felé és bátyámmal a sarkamban siettem a kocsimhoz. Most én vezettem és egyáltalán nem voltam nyugodt. Még jobban a hatalmába kerített egy szörnyű rossz érzés.

Mikor megláttam Lizze autóját a ház előtt tudtam, hogy jó helyen keresem. Egymásra néztünk Tommal és neki is az a gondolt futott végig a fejében, hogy itt kell lennie. Gyorsan kipattantunk a kocsiból és elindultam sebesen az ajtó felé. Az alatt a pár méter alatt rengeteg lehetőség át suhant a fejemen hogy mi vár bent. Hogy Lizze mosolyogva elém fut és sűrű elnézések közepette a nyakamba ugrik, amiért nem hívott és én halálra aggódtam magam miatta. Hogy a kocsinak valami baja lett és taxival tart a ház felé és pont elkerültük egymást, vagy benyitok és ájultan fekszik a nappaliban. Tényleg minden lehetséges esetre felkészültem. Legalábbis azt hittem, míg be nem nyitottam.

 Az nappali úgy nézett ki mint egy csatatér. Törött üvegdarabok, virágok és felborított bútorok jelezték, hogy valami nagyon nincsen rendben. Lizze pár ruhája a konyhapulton voltak és mellette a táskája. Kinyitottam. Minden benne volt még a telefonja is amin ott díszelegtek a nem fogadott hívásaim. Elindultam a lakásban körülnézni.

- Lizze! Liz! – hívtam őt, de választ nem kaptam és csak az én hangomat verték vissza a néma falak. Bejártam a kis ház minden zugát, de nem találtam sehol. Mikor vissza értem a nappali másik sarkában találtam meg Tomot, akinek valamin megakadt a szeme majd mikor  hallotta, hogy jövök hirtelen felkapta fejét és tekintetünk találkozott. Láttam a rémületet a szemében és abban a pillanatban engem is teljesen átjárt és velőmig hatolt. Közelebb sétáltam hozzá és megláttam a sötétvörös vérfoltot a szőnyegen.

- Nem….ez- Hátráltam lassan - mikor felfogta mit is látok- közben tekintetem bátyám és a vérrel bekoszolt szőnyeg között járt- Ez..nem! Tom!...mond, hogy… NEM! EZ NEM LEHET!.... - Üvöltöttem magamból kikelve és egyre csak hátráltam- Lizze!! LIZZE!!!- kiabáltam hátha itt van és meghallja. Éreztem, hogy megőrülök. „Nem! Ilyen nincs! Ez csak egy rossz álom.” próbáltam etetni magam, hátha, de túlságosan is élesek és élénkek voltak a képek, amik elmémet ostromolták. - TOM! EZ NEM AZ ÖVÉ!!! Nem esett baja!- Már csak ikremet néztem, lábaim felmondták a szolgálatot és szépen lassan lefolytam a mögöttem lévő falról. - TOM! MOND, hogy NINCS BAJA!!!- Kapaszkodtam karjába, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálába. Ahogy leguggolt hozzám és próbált nyugtatni. Belenéztem ismerős barna szemeibe és vártam, hogy megszólaljon, és azt mondja, hogy „igen ez nem más mint egy rossz álom” de csak a magamban érzett ismerős fájdalom és félelem tükröződött szemeiben. 

21.rész (Részlet)

" ...Az alatt a pár méter alatt rengeteg lehetőség át suhant a fejemen hogy mi vár bent. Hogy Lizze mosolyogva elém fut és sűrű elnézések közepette a nyakamba ugrik, amiért nem hívott és én halálra aggódtam magam miatta. Hogy a kocsinak valami baja lett és taxival tart a ház felé és pont elkerültük egymást, vagy benyitok és ájultan fekszik a nappaliban. Tényleg minden lehetséges esetre felkészültem. Legalábbis azt hittem, míg be nem nyitottam..."

So Sorry

Ne haragudjatok hogy az elmúlt időben nem volt frissítés de úgy minden össze jött és vizsgaidőszak kellős közepén tartok ráadásul de rajta vagyok az ügyön ígérem hamarosan lesz új rész mind a 2 sztoriból. Előre is köszi a türelmeteket! :)

egy kis Szösszenet Kimytől

~Kezem megremeg miközbe írom e sorokat
Fejemben kavarog temérdek gondolat
Néha szememet ellepik a könnyek
Miért nem lehet az élet könnyebb?
Nélküled üres és szomorú az életem
Te vagy nekem a levegő és levegő nélkül nem létezem
De próbálok hinni és kitartani
Míg a szívem meg nem szűnik dogbogni.~ ♥

It's my mistake...

Eléggé lélek próbáló pár soros szösszenet. A zenét kapcsoljátok be hozzá.





Itt ülök a hideg ülésen, fejemben majdnem minden gondolatot elnyom a velünk száguldó mentő nyers, éles szirénája. Szorosan fogom a kezed, közel az arcomhoz, hogy érezzem, velem vagy még. ujjaimmal a kézfejed simogatom, s közben a mellkasodra mered a tekintetem.Figyelem, hogy mozog-e. Rettegek minden következő másodperctől, ami magában rejtheti azt, hogy a mellkasod többé nem emelkedik fel.
Tudod.. minden az én hibám. Minden. Ha nem erősködöm, akkor most valahol egy elhagyott úton versenyeznénk, vagy Gustavot szivatnánk meg újból. Gondolataimból a mentőautó hirtelen fékezése, és az ajtó kivágódása ránt ki. A mentős megfogja az ágyadat, és kihúz a kocsiból. Kezemből kezed egy másodperc alatt kihull, s úgy zuhan a tested mellé, mintha valami élettelen fadarabot ejtettem volna el. Behunyom szemeimet, próbálok úrrá lenni a könnyeimen. Majd felállok és az autó végefelé sétálok a fehér sáladdal, amit két órája kaptál. Ránézek..a színe már nem fehér Bill.. vörös. A te véreddel van átitatva. Összeszorítom a fogam, lelépek a kocsiról, és ekkorra már a kórház orvosai eléd futva megragadják a hordágyat, majd szaporán elvisznek. Rohanok utánad, de a várónál tovább nem engednek. Dühösen szuszogva veszem tudomásul, miközben többen próbálnak megnyugtatni, hogy nagyon jó kezekben vagy. Elhittem amit mondtak, Bill. Kezemet ökölbe szorítva leültem az egyik székre. Néha-néha orvosok szaladtak abba az irányba, amerre téged láttalak eltűnni. Aztán rengeteg idő telik el. Semmi hír. Gustav és Georg berobbannak akórházba, majd amikor meglátnak, hatalmas lendülettel ölelnek át mind a ketten. Nem kérdeznek semmit. Tudnak mindent. Mindent amit én tudhatok. Hogy ott vagy bent valahol, és éppen az életedért küzdesz. Nem bírom tovább, Bill. Elsírom magam. Könnyeim özönlenek a szemeimből, és basszameg nem törlöm meg őket. Hiszen érted hullanak. Érted, Bill, aki a mindent jelented a számomra. Aztán feltűnik egy orvos, majd a vállamra teszi a kezét. Istenem..Ne..Ne tedd ezt velem..
Elmondja, hogy az állapotodat stabilizálták, és hogy nem sok remény van már. a könnyeim újra utat törnek, ahgy a srácok szemében is. Most bemehetek hozzád. Talán most utoljára. Megragadva az alkalmat, végig nem hallgatva az orvost, berontok az intenzívre, és minden szbában a te arcodat keresem. Aztán megtalállak. Szádből csövek lógnak ki, egy gép pittyegése pedig az egész szobát belengi. Arcodon hatalmas zúzódások.. Istenem Bill, ezt mind én miattam van!
Leülök melléd, kezed ismét a kezembe veszem,és csak nézem az arcod. Nem jönnek szavak. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Nem..Nem tudom. ZOkogni kezdek. Hosszú perceken át, hanogsan, szenvedően sírok feletted.Majd a szavak maguktól törnek elő mellkasomból. És lelkem legmélyéből.
- Sajnálom, Bill. Kérlek bocsáss meg nekem. Azt akarom, hogy tudd,nagyon szeretlek. Mindennél jobban. Soha semmi sem fog ezen változtatni. Azt akarom, hogy tudd, Bill, akárhogyan is döntesz, én elfogadom.Tisztelni fogom a döntésedet.

életem legnehezebb szavai ezek..hiszen éppen elengedem az öcsémet..Tudom, hogy talán nem lenne szabad, de nagyon kevés az esélye, hogy megéli a reggelt.
- Bill.. emlékszel az eskünkre? 12 éves korunkban a kisviskóban.. azt mondtuk, hogy sohasem megyünk a másik nélkül sehová. hogy mindig minden utat ketten teszünk meg. Bill, azt akarom, hogy tudd, hogy megbocsájtom, ha az esküt most megszeged. Ha úgy érzed, akkor menj. Senki sem áll az utadba Bill..senki.
Aztán a monitor egy egyenes vonalat mutatva hosszú sípolásba kezdett. Az ajtón emberek rohantak be, engem ellökve töled ismét, próbáltak megmenteni. De én tudtam Bill.. tudtam, hogy elmentél.. hogy megértetted amit mondtam, és tudtam, hogy nem jössz vissza többé. Sohasem zokogtam még ennyire, Bill. És soha nem is fogok. Hiszen az én könnyeimet egyetlenegy ember érdemli meg. És az te voltál. Viszlát Bill. És nemsokára találkozunk.