Never give up

Sziasztok :) sok idő telt el mióta utoljára jelentkeztünk,de most hoztam egy novellát.Nem is fűzök hozzá semmit csak annyit,hogy szívből jött :)) jó szórakozást kívánok :) pár kominak nagyon örülnék :)

A csillagok ragyogása,a szellő ami befúj a nyitott ablakon végig csiklandozva a takaró alól kilógó testrészeimet,valaha ezek mosolyt csaltak az arcomra,de most arcizmom se rándul.Minden olyan üres,értelmetlen...Folyamatos sötétségben élek,egy olyan helyen ahol nem kel fel a nap és a hold sem ragyogja be az éjszakai égboltot.

A remény szerte foszlott,feladtam.Itt hagytál egyedül és a magány megöl.Nélküled semmi vagyok,nincs miért léteznem és úgy érzem csak céltalanul bolyongok ebben a hatalmas világban.

 Senki nem gondolta,hogy pont az a repülő fog lezuhanni a végeláthatatlan óceán felett.Megijedtem,de hittem abban,hogy te túlélted...túl kellett,hogy éld.Az,hogy így menj el lehetetlennek tűnt.Vártam,kerestettelek,de nem kerültél elő.Íme eltelt 4 év,szívemben lassan kialudt a remény egyre pislákolóbb lángja.Most már hogy is bízhatnék abban,hogy előkerülsz?Hogyan folytassam tovább?Eddig minden napot úgy fogtam fel,hogy bármikor beléphetsz az ajtón,de most miben higyjek?Mi adjon értelmet a napoknak vagy egyáltalán bárminek?Úgy érzem csak lebegek a semmiben és nem bírok mozdulni vagy talpra állni.

Nagy sóhajjal felkelek az ágyból.Az alvást csak,mint fogalmat ismerem az utóbbi időben.Ha sikerült is egy kicsit elbóbiskolnom minden kis zajra felriadtam,mert azt hittem te nyitod lent a bejárati ajtót,ami persze eddig nem történt meg és ki tudja,hogy meg fog-e valaha...Lemegyek a konyhába és felteszek főni egy kávét,minden mozdulat automatikus,mintha csak egy beprogramozott robot lennék.Talán a reménnyel együtt a többi érzél is meghalt bennem?A kávéfőző hangosan jelez én pedig összerezzenek,majd remegve megtöltök egy csészét és leülök az asztal egyik végébe.Emlékszem az utolsó reggelre amikor láttalak.
A nap sugarai már utat törtek a függöny rései közt,hogy kihangsúlyozzák amúgy is tökéletes arcodat.Hunyorogva nyitottad ki a szemed és rám mosolyogva megpusziltad a homlokomat.
-Jó reggelt.-suttogtad és gyengéden magadhoz öleltél.
-Neked is.-válaszoltam és még jobban elvesztem a karjaidban.Mit nem adtam volna azért,hogy ez a pillanat örökké tartott volna,de hiretelen...
-Készülnöm kell,mert lekésem a gépet.-szólaltál meg halkan és lassan eltolva magadtól felkeltél.Rossz volt nézni,ahogy neki álltál készülni,mintha örökre elmennél...és ez így is történt...Miért engedtem,hogy elmenj?Ha akkor ragaszkodom ahhoz,hogy maradj még mindig itt lennél.

Még mindig érzem ahogy utoljára megcsókoltál a reptéren.Hosszú és fájdalmas csók volt,könnyeim sós ízével vegyítve.Azt mondtad nemsokára találkozunk,megígérted...Nem tudom elmondani mennyire hiányzol minden egyes percben.Fogalmam sincs mi tart még életben napról napra,nincs ami előre vigyen.Te voltál a mindenem.A hiányzó darab szívem kirakósából.De nélküled sosem lesz teljes a kép,soha nem lesz teljes többé az életem.
A pulzusom hamar az egekbe szökik és a falnak vágom a csészét,ami ezernyi darabra törik.
-Miért?Miért vetted el tőlem?-kiabálom hangosan,szememet égetik a könnyek.Ahogy eddig is,semmilyen fajta

választ nem kaptam.Annyira gyűlölöm az egész világot..Gyűlölöm az egymásba karoló boldog párokat,gyűlölöm a parkban önfeledten játszó gyerekeket.Nekem ezekbe már nem lehet részem.Nem hordozom a szívem alatt szerelmünk gyümölcsét,de bár így lenne.Az valamelyest enyhítené a fájdalmat.De egyedül vagyok,elüldöztem mindenkit magam körül.Senki nem hitt benne,hogy még élsz,nem tartottam őket többet a barátaimnak.Azt akartam,hogy mindenki békén hagyjon és ez az idő múlásával így is lett.Most nem igazán lennél büszke rám,igaz?Bárcsak itt lennél,hogy lehordj engem emiatt...Nem érdekelne,ha teli torokból üvöltenél velem...Bárcsak itt lennél.
Miután kicsit alábbhagy a zokogásom feltakarítom dühöngésem nyomait.Folytatnám a napi megszokott rutinomat amikor meghallom egy kulcscsomó csörgését.Az ereimben megfagy a vér és csak meredten bámulom a bejárati ajtót.Lassan elfordul a kilincs és nyitódni kezd az ajtó,visszatartott lélegzettel várom,hogy belépjen bárki is az.Lehet,hogy...?A reményeim újból darabokra hullanak mikor meglátom a jövevényt.
-Te hogy kerülsz ide?-kérdezem kicsit sem leplezve csalódottságomat.

-Én csak látni akartalak.Te jó ég,jól érzed magad?-siet oda hozzám és a keze közé veszi az arcomat.

-Jól.-távolodok el tőle és hátat fordítok neki.

-Sajnálom,hogy eddig nem jöttem...-mondja bűnbánóan.-Nekem sem volt könnyű ez az időszak.-sóhajtja szomorúan nekem pedig meglágyul a szívem.Ki érthetné meg jobban min megyek keresztül,mint ő.

-Gyere be a nappaliba.-mutatok az említett hely felé.Leülünk a kanapén,de amióta belépett le sem veszi rólam a szemét.

-Tom,miért bámulsz?-nézek rá.

-Nagyon megváltoztál.Eszel te egyáltalán?-nem válaszolok csak megrántom a vállam.-Ígérem most már jobb lesz minden.-fogja meg a kezem.

-Mégis mitől lenne jobb?Nélküle nem létezik az a szó,hogy „jó”.-emelem fel kicsit a hangom és idegesen nézek rá.

-Kim,el kell végre engedned és lezárni.Ebben pedig segíteni fogok.Elviszlek este valahová.-mondja nyugodtan,egyfajta kijelentésként.-De addig is csinálunk valami ebédet,mert enned kell.-áll fel hirtelen.

-Tom...

-Figyelj,most már itt leszek mindig.Talpra fogsz állni,hallod?-guggol vissza hozzám.Annyira jól esik,hogy valaki törődik velem.Egyik pillanatról a másikra a nyakába borulok és csak ölelem,hangtalanul sírok,könnyeim folynak megállíthatatlanul.Percekig maradunk így csendben aztán felállít és bevonszol a konyhába.Állandóan szóval tart miközben serénykedik,néha elereszt egy poént,de nincs hatása.Nem tudok nevetni.Olyan furcsa ez az egész,csak úgy feltűnt a semmiből.3 éve nem is találkoztunk és egy szót se váltottunk.Most pedig,mintha mi sem történt volna újra itt van.Vajon ő hol volt az utóbbi években?Hogy tudta feldolgozni ezt az egészet?Kérdések ezrei sorakoznak a fejemben,de ő egyikre sem ad választ,folyton kikerüli.Talán neki nehezebb volt,mint gondolom és könnyebb ha nem beszél róla.Nekem úgy érzem mindegy,már nem érzem magam se rosszabbul se jobban tőle.
Tommal egész nap csak beszélgetünk.Nehéz bevallani,de nagyon jó,hogy itt van.Szükségem van rá,jobban,mint hinném.

-Lassan el kéne kezdened készülni.-néz az órájára.-Nem kell kiöltözni.

-Rendben.-bólintok és felmegyek a szobámba.Hosszú ideje elöszőr nézek tükörbe.Ijesztő a látvány.A bőröm fakó,a szemeim alatt sötét karikák húzódnak és Tomnak igaza volt.Borzasztóan lefogytam.Undorodva fordulok a ruhásszekrényem felé,előveszek egy sötét farmert és egy kék felsőt.Lógtak rajtam,eddig ez fel sem tűnt...Lemegyek ahol Tom már az előszobában vár kezében a kocsikulcsával.

-Indulhatunk?-huzza félmosolyra a száját és kinyitja az ajtót

-Igen.-bújok ki a keze alatt.
Az úton-ami bármerre-is visz nem sokat beszélünk.Talán egy fél óra múlva állítja le a kocsit.

-Megérkeztünk.-csap a térdére.-Gyere.-int a fejével.

A sötétben temérdek embert látok nyüzsögni és azt is,hogy egy folyó partján vagyunk.

-Hova hoztál?Mi ez az egész?-kérdezem értetlenül miközben közelebb megyünk a vízhez.

-Ez a sok ember azért van most itt,hogy a szeretteik emlékére a vízre helyezzenek egy-egy gyertyát.Szeretném,ha ezt te is megtennéd és...-kutakodik a zsbében.-Azt is szeretném,ha írnál neki pár sort.Elég egy két mondat.-nyújtja felém papírt és tollat.Egy pillanatig csodálkozva nézek rá.Ez miben segítene nekem?De eleget teszek a kérésének.Csak egy mondatot írok rá: „Örökké a szívemben.”

-Kész.-adnám át neki,de elhúzza a kezét.

-Ez a te feladatod.A kocsinál várlak.-kezd hátrálni.

Egy mély sóhaj után elindulok,hogy útjára engedjem a „hajómat”.A vízre teszem,de valahogy nem tudom elengedni,a kezeim satuban tartják a vékony papírt.Szemeim elhomályosulnak.

-Sosem adom fel.-suttogom könnyek közt és elengedem a kistutajt.Nemsokára fényárban úszik az egész folyó,mintha csak egy véget nem érő lávafolyam lenne.A szél kicsit felélénkül és végig fut rajtam egy érzés,mintha átölelne és ebben a pillanatban két erős kar fonódik körém.

-Tudtam,hogy kitartasz.-súgja egy hang én pedig azonnal megfordulok.A szívem hatalmasat dobban.Tényleg ő az?Ez valóság?Csak nézek rá megrökönyödve.A haja teljsen le van nyírva és kicsit az arca is megváltozott,de Ő az.

-Istenem.-ugrok a nyakába zokogva.-Itt vagy!Itt vagy!-szorítom magamhoz görcsösen.

-Itt vagyok.-nevet és megcsókol.

-De hogyan?-törölgetem a könnyeimet.

-Tudod egy lakatlan szigeten nem igazán jó a légitársaság csak ritkán vannak járatok.-mondja mosolyogva.Egyszerűen leírhatatlan az a boldogság amit akkor éreztem.

-Tudtam,hogy nem haltál meg.-öleltem meg újra.

-Sose hagynálak itt,soha nem is foglak.

-Szeretlek.-csókoltam meg újra.

Soha nem szabad feladni a reményt.Hinni kell az álmaidban,a vágyaidban és küzdeni érte.Mert amikor megvalósul te leszel a legboldogabb ember a földön.Tiéd lesz az érzes igen,megcsináltam!Ne érdekeljen senki véleménye vagy az,hogy nem hisz benned.Minden csak rajtad múlik,hajrá ;)