Minden megy tovább?

 Sziasztok.Nagyon sokáig gondolkoztam rajta,hogy ezt feltegyem-e ide...Ez a kis valami még novellának se mondható és nem is th-s sztori,de úgy éreztem muszáj írnom.És ezzel a kis szösszenettel búcsúzom egy időre.Egy ideig biztos nem fogok írni.Sajnálom akik várták,hogy mikor kezdek neki az új sztorinak.Fejben már meg van az egész,de valahogy nincs kedvem írni.Sokat jelentett akik olvasták az irományaimat és köszönöm nekik.Talán majd valamikor újra jelentkezem.Addig is legyetek jók :) puszi mindenkinek

rövid de azért zene jár hozzá :)

Bezárt üzletek,kihalt utcák.Minden csendes sehol egy lélek.Vagy mégsem...Egy lány alakja körvonalazódik a sötétben.Ott gubbaszt az egyik padon,lábaira hajtva a fejét.Talán hajléktalan?Nem,a ruhája nem erről árulkodik.De akkor miért van itt?Közelebb megyek.Lépteim furcsa visszhangot képezve törik meg az utca csöndjét.Felkapja a fejét arcát kapucni takarja.Ijedten körbe tekint majd rémülten felveszi a táskáját,feláll és elindul majdhogy nem belém ütközik.Itt voltam előtte,de miért nem vett észre?Ezek a kíváncsi kérdések arra ösztönöznek,hogy kövessem.Ezt is teszem.

 Ahogy beérünk az üzletsorok közé zaklatottá válik,fejét ide-oda kapkodja a kirakatoknál.Én is benézek az üvegen de egy üres fehér vászonnál nem látok többet.Mindenhol csak ez van,őt mégis láthatóan szörnyen megviseli.Az egyik nagyobb boltnál megállt,hosszan nézi,majd fejvesztve rohanni kezd.Minden erőmből futok utána.Egyszer csak megtorpan,úgy tűnik mintha keresne valamit.Talán a kiutat vagy valami rejteket..Végül idegesen eldobja a táskáját és leereszkedik a földre.Előrehajol kezeire támaszkodva,majd az egyikkel többször az aszfaltba ver.Messziről látom,hogy zokog és valamiért nagyon szenved.Mikor odaérek leguggolok hozzá.
 -Héj.-szólítom meg,de nem hall engem.Megpróbáltam hozzá érni,de mintha egy üvegfal lett volna köztünk.Biztos voltam benne,hogy ez egy álom,mert ennek így semmi értelme.Itt vagyok mellette mégsem tudok semmit csinálni.Látta,ahogy könnyei hangtalanul a földre hullanak.Azt kívántam bárcsak felébrednék.Összeszorítottam a szemem és elszámoltam háromig,de nem történt semmi.Még mindig ott voltam vele.Az láthatatlan falnak támasztottam a kezem.
 -Sajnálom...-suttogtam és ekkor rám nézett,bele egyenesen a szemembe,a kapucniját is levette.Hátrahőköltem a meglepettségtől.Én voltam...lesírt sminkkel és kócos hajjal.A kezét ugyanoda tette ahova én és csak nézett rám,majd lassan semmivé lett.Most már tényleg csak egymagam vesztegeltem a kihált utcán.A fejembe iszonyatos fájdalom hasított,ami miatt térdre rogytam.Az agyamat elöntötték a képet és temérdek emlék.Nemsokára már fuldokolva zokogtam.
-Elég,elég,elég!-kiabáltam a fejemet fogva.Felálltam és visszafutottam az üzletekhez.A vásznak amiket eddig üresnek láttam minden valaha készült képeinkkel volt tele.A szívem szúrt és alig kaptam levegőt,zihálva néztem a sok színes emléket,egyenként akartam apró darabbá tépni őket,de az üveg megakadályozott.Aztán megpillantottam minden boltnál egy követ.Mintha csak azért raktál volna oda őket,hogy betörjem mindegyik kirakatot.Így is tettem.Sűrű szilánkzápor hullott mindenfelé a képek pedig eltűntek,de csak a vászonról a fejemből nem.Felmarkoltam a szilánkokat és össze-vissza kezdtem dobálni.Kezeimből csöpögött a vér egyre nagyobb tócsát képezve körülöttem.Az elején fájt aztán már nem annyira.Egész jó érzés volt.Egyre fáradtabbnak mégis könnyebbnek éreztem magam.Elestem és már nem tudtam felállni.Minden csendes volt...
Kinyitottam a szemem,még sötét volt.A plafont bámulva gondolkoztam ezen a bizarr álmon..talán könnyebb lenne feladni..de mégsem.Hiányoznak?Igen...ehhez nem fér kétség,de tudnom kell tovább lépni.Tudom vannak akik mellettem állnak jóban rosszban,olyanok akiknek fontos vagyok.