Eléggé lélek próbáló pár soros szösszenet. A zenét kapcsoljátok be hozzá.
Itt ülök a hideg ülésen, fejemben majdnem minden gondolatot elnyom a velünk száguldó mentő nyers, éles szirénája. Szorosan fogom a kezed, közel az arcomhoz, hogy érezzem, velem vagy még. ujjaimmal a kézfejed simogatom, s közben a mellkasodra mered a tekintetem.Figyelem, hogy mozog-e. Rettegek minden következő másodperctől, ami magában rejtheti azt, hogy a mellkasod többé nem emelkedik fel.
Tudod.. minden az én hibám. Minden. Ha nem erősködöm, akkor most valahol egy elhagyott úton versenyeznénk, vagy Gustavot szivatnánk meg újból. Gondolataimból a mentőautó hirtelen fékezése, és az ajtó kivágódása ránt ki. A mentős megfogja az ágyadat, és kihúz a kocsiból. Kezemből kezed egy másodperc alatt kihull, s úgy zuhan a tested mellé, mintha valami élettelen fadarabot ejtettem volna el. Behunyom szemeimet, próbálok úrrá lenni a könnyeimen. Majd felállok és az autó végefelé sétálok a fehér sáladdal, amit két órája kaptál. Ránézek..a színe már nem fehér Bill.. vörös. A te véreddel van átitatva. Összeszorítom a fogam, lelépek a kocsiról, és ekkorra már a kórház orvosai eléd futva megragadják a hordágyat, majd szaporán elvisznek. Rohanok utánad, de a várónál tovább nem engednek. Dühösen szuszogva veszem tudomásul, miközben többen próbálnak megnyugtatni, hogy nagyon jó kezekben vagy. Elhittem amit mondtak, Bill. Kezemet ökölbe szorítva leültem az egyik székre. Néha-néha orvosok szaladtak abba az irányba, amerre téged láttalak eltűnni. Aztán rengeteg idő telik el. Semmi hír. Gustav és Georg berobbannak akórházba, majd amikor meglátnak, hatalmas lendülettel ölelnek át mind a ketten. Nem kérdeznek semmit. Tudnak mindent. Mindent amit én tudhatok. Hogy ott vagy bent valahol, és éppen az életedért küzdesz. Nem bírom tovább, Bill. Elsírom magam. Könnyeim özönlenek a szemeimből, és basszameg nem törlöm meg őket. Hiszen érted hullanak. Érted, Bill, aki a mindent jelented a számomra. Aztán feltűnik egy orvos, majd a vállamra teszi a kezét. Istenem..Ne..Ne tedd ezt velem..
Elmondja, hogy az állapotodat stabilizálták, és hogy nem sok remény van már. a könnyeim újra utat törnek, ahgy a srácok szemében is. Most bemehetek hozzád. Talán most utoljára. Megragadva az alkalmat, végig nem hallgatva az orvost, berontok az intenzívre, és minden szbában a te arcodat keresem. Aztán megtalállak. Szádből csövek lógnak ki, egy gép pittyegése pedig az egész szobát belengi. Arcodon hatalmas zúzódások.. Istenem Bill, ezt mind én miattam van!
Leülök melléd, kezed ismét a kezembe veszem,és csak nézem az arcod. Nem jönnek szavak. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Nem..Nem tudom. ZOkogni kezdek. Hosszú perceken át, hanogsan, szenvedően sírok feletted.Majd a szavak maguktól törnek elő mellkasomból. És lelkem legmélyéből.
- Sajnálom, Bill. Kérlek bocsáss meg nekem. Azt akarom, hogy tudd,nagyon szeretlek. Mindennél jobban. Soha semmi sem fog ezen változtatni. Azt akarom, hogy tudd, Bill, akárhogyan is döntesz, én elfogadom.Tisztelni fogom a döntésedet.
életem legnehezebb szavai ezek..hiszen éppen elengedem az öcsémet..Tudom, hogy talán nem lenne szabad, de nagyon kevés az esélye, hogy megéli a reggelt.
- Bill.. emlékszel az eskünkre? 12 éves korunkban a kisviskóban.. azt mondtuk, hogy sohasem megyünk a másik nélkül sehová. hogy mindig minden utat ketten teszünk meg. Bill, azt akarom, hogy tudd, hogy megbocsájtom, ha az esküt most megszeged. Ha úgy érzed, akkor menj. Senki sem áll az utadba Bill..senki.
Aztán a monitor egy egyenes vonalat mutatva hosszú sípolásba kezdett. Az ajtón emberek rohantak be, engem ellökve töled ismét, próbáltak megmenteni. De én tudtam Bill.. tudtam, hogy elmentél.. hogy megértetted amit mondtam, és tudtam, hogy nem jössz vissza többé. Sohasem zokogtam még ennyire, Bill. És soha nem is fogok. Hiszen az én könnyeimet egyetlenegy ember érdemli meg. És az te voltál. Viszlát Bill. És nemsokára találkozunk.
