22. Rész

Hatalmas világosságra ébredtem meg. Ahogy magamhoz tértem lassan töltötték el elmémet utolsó emlékképeim.”A ház… Mark…” Hirtelen kipattantak a szemeim és felültem, hogy körbe nézzek hol is vagyok. Egyáltalán nem volt ismerős a szoba ahol ébredtem. Tágas volt és minden fehér. Szinte bántóan fehér mintha egy korházi szobában lennék, csak otthonosabban van berendezve. Egyből az ajtóhoz siettem és megpróbáltam kinyitni, de zárva volt kezdtem bepánikolni. „Ki kell innen jutnom!” Cikázott a fejemben a leghangosabb gondolatom. Az ablakhoz rohantam, hátha nyitva van, és hogy megnézzem, egyáltalán hol vagyok. A szoba egy eléggé forgalmas útra nézett, de semmi sem volt ismerős. Az ajtóhoz hasonlóan ez is zárva volt. Elkezdtem ütni hátha valaki észreveszi, de esélytelen volt. Túl nagy volt a zaj odakint valószínű ahhoz, hogy észrevegyék szánalmas próbálkozásom. Jobb karomba bele hasított a fájdalom és elkezdett lüktetni. Észre sem vettem, hogy az alkarom be van kötözve. Lehuppantam az ágyra és elkezdtem kibontani a pólyából - Halvány lila gőzöm se volt, hogy sérült meg- mikor lépteket hallottam és ajtónyitódást, de nem nagyon foglalkoztam vele folytattam a műveletet.

- Én a helyedben nem szedném le szívem. Elég mély a seb. –Csilingelte Mark nyájasan és letett egy tálcát az ágy melletti kis asztalra. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy meghallottam a hangját.

- Mit csináltál te vadállat? – néztem rá olyan rondán, ahogyan csak tőlem tellett. H a tekintettel ölni lehetne, Mark már halott lenne… „De jó is lenne…”

- Én ugyan semmit. Te estél el. Gondolom egy összetört üvegpohár vágta el, ami az asztalon volt. Látod, mennyivel megkönnyítenéd a dolgod, ha jó viselkednél? – Ült le mellém.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését pedig tombolt bennem az ideg és legszívesebben leszedtem volna a fejét a helyéről.

- Hol vagyok? Hova a francba cipeltél?

- Óó Hát jó helyre. Ahol új életet kezdhetünk együtt te meg én. - Villantott egy ördögi mosolyt.

- Azt hiszed, hogy Bill nem fog kerestetni? Téged már így is keresnek a rendőrök. Idő kérdése és ránk találnak. – Válaszoltam neki hót nyugodtan és fölényesen. Úgy éreztem nyeregben vagyok és ez egy elég erős érv.

- Jaaaaj butuska. –Nézett rám Mark, mint valami naiv kis libára, akinek nem látja a nyílván valót- Nem fog a kis fiúd keresni. Mivel szépen küldök neki egy videó üzenetet, amiben teljesen önszántadból megkéred, hogy ne keressen, és hogy felejtsen, el mivel te engem szeretsz. - fordult a kocka…

- Te beteg vagy. –Prüszköltem és undorodva álltam tekintetét- Semmivel nem tudsz rávenni, hogy, megtegyem. Még nem ment el az eszem.

- Hidd el meg vannak a módszereim. – csókolta meg a vállam, de reflexszerűen elhajoltam, amitől gúnyos mosolyra húzta száját- Majd csak észe kapsz, hogy jobb, ha viselkedsz szívem. Van itt pár ruha, amit vettem neked. Előre szólok, hogy a ház teljesen szökés biztos. Nem érdemes próbálkoznod, mert nagyon megbánod. A fürdő az ajtó mögött bökött fejével a szoba túlsó felébe. –Azzal felállt az ágyról és kisétált.

Összeszedtem a maradék erőmet, amit nem szipolyozott ki a Mark felé sugárzott utálatom és elindultam a fürdőbe.

Határozottan nem voltam jól. Dühös voltam, féltem és undorodtam még a levegőtől is, amit Mark közelében be kell szívnom. Miután végeztem átöltöztem, elfeküdtem az ágyon és latolgattam az esélyeimet, hogy mi lenne okosabb ötlet. Ha Markkal elhitetném, hogy minden happy és azt tenném, amit szeretne és egy alkalmas pillanatban megpróbálok lelépni innen, vagy ha szembe szállok vele. Elmélyülten a plafont bámultam és közben a hasamat simogattam. „Azért nem vagyok teljesen egyedül” a gondolat mosolyt csalt az arcomra, amit szinte rögtön lemosott az első könnycsepp, ami végig gördült arcomon. Oldalra fordultam és összegömbölyödtem. Iszonyatosan hiányzott Bill. Bármit megadtam volna abban a pillanatban azért, hogy itt legyen mellettem és védelmezően átöleljen, és a fülembe suttogja nem lesz semmi baj. Tudtam, hogy ez egyedül rajtam múlik, hogy mikor látom őt viszont. És akkor döntöttem…

***

Már öt napja hogy eltűnt Lizze és még mindig semmi hír felőle. Érzem, hogy egyre jobban becsavarodok. Úgy érzem mintha kitépték volna lelkem és szívem egy részét és helyét valami sötét üresség mardossa szüntelen. Most is a kocsiban ülök és az utakat járom pontosan nem tudom, hova megyek, csak megyek. Hátha valahol meglátom őt vagy nem is tudom. Csak céltalanul bolyongok…

Csipog a telefonom… Tom az.megint… kicsit lelkiismeret furdalásom van miatta, mert akár mennyire is tagadja, én látom, rajta hogy miattam ő is szenved, és a halálba aggódja magát, de nem tudok mit csinálni. Egy tehetetlen idióta baromnak érezem magam. Nem szabadott volna egyedül elengednem Lizzet.

Nagy ön ostorozásom közepette Tomot vettem észre, aki velem –vagyis a kocsimmal- szemben sétált. Legelőször nem tudtam hova tenni és aztán körbe néztem és rájöttem, hogy itthon vagyok már. Hogy mikor fogalmazódott meg bennem hogy haza jövök és hogy mikor értem ténylegesen haza az teljesen homály. Csak bambán bámultam a bátyám, aki mellém lépett és kinyitotta az ajtót.

- Kerestek ma is a rendőrök, hogy beszélni tudjanak veled. Megadtam nekik a számod. Zaklassanak téged.

- Nem akarok beszélni velük. –mondtam fásultan- Mit mondhatnék nekik? Mindent elmondtál, amit tudsz, ennél többet én sem tudok Lizzeről. - csaptam be a kocsi ajtaját és elindultam a ház felé.

- Várj már! –került elém Tom és szembe fordult velem- Tudom, hogy nem könnyű Bill, de össze kell szedned magad. –Fogta meg a vállaimat és a reakciómat fürkészte- Ez így nem mehet, tovább teljesen tönkre teszed magad. Lizzenek szüksége van rád! Fogod?

- Igen fogom! Hogy a picsába ne fognám?! Nem tudom, mit csinálhatnék érted?? Azt se tudom, merre induljak. Hol lehet?! Megőrjít ez a tudatlanság teljesen kikészít! – üvöltöttem pár centiről az arcába.

- Remek. Végre valami érzelmi reakció. Ez is több mint a semmi… - veregetett vállon és elsétált én meg csak bambán bámultam után. Nem tudtam hova tenni. Most én vagyok, a hülye vagy Tom tényleg fel akar idegileg húzni teljesen?! Várjunk csak…. Egy ötlet pattant ki hirtelen a fejemből. Egyből tárcsáztam a rendőrséget…

- Tom! TOM! - Futottam a ház felé. A nappaliban találtam meg éppen a TV-t kapcsolgatta. – Van egy ötletem. –vetettem le magam a mellette lévő kanapéba.

- Na, csak nem sikerült felráznom végre a fejed? –halkította le a TV-t és felém fordult.

- Szerintem tudom, hol van Lizze… vagyis azt hogy hol azt nem, de azt hogy kivel azt igen. Szerintem Mark vitte el… Most beszéltem a rendőrséggel és még nem kapták el, de úgy sejtik, a közelben lehet.

- Bill ez tuti? Mert ha mégsem ő volt, akkor…

- Nem, Tom tuti hogy ő volt, tudom…

- Rendben oké. Tegyük fel, hogy ő volt- tette karba kezeit Tom-, de honnan fogod biztosra tudni? Megtalálni őt?

- Ez jó kérdés… - adtam neki igazat. Mind a ketten gondolkodóba estük.

- Az email! – válaszoltuk meg egyszerre a kérdést.

Tom gyorsan felrohant a laptopért amin Lizze szokta nézegetni az e-mailjeit. Imádkoztam, hogy el legyen mentve a jelszava. Ez volt az egyetlen esély…

A szerencse - meg Lizze lustaságának- hála el volt mentve. Gyorsan beléptem az email fiókjába és kikutattam azt a levelet, amit Mark küldött neki egyszer, amin kiborult.

- Nagyon jó és most mi a következő lépés? – nézett rám várakozóan Tom.

Csak nemes egyszerűséggel pötyögni kezdtem. Majd rányomtam a „küldés” gombra. Nem voltam biztos benne hogy az a féreg olvassa e az e-mail..igazából semmiben sem voltam biztos de végre éreztem magamban valami kis életet és hogy csinálok is valamit, hogy elindultam egy irányba és megvan az esélye hogy be is jön.

***

Már vagy egy hete „puncsolok” Marknak és úgy tűnik, hogy be is veszi a színjátékom. Nem mertem a durvább opciót választani, hogy szembe szálljak vele… Nem magam miatt, hanem a babáimat féltettem. Én kibírtam volna Mark dühöngéseit, mint már annyiszor, azelőtt de ha nekik bajuk esne, azt nem bocsájtanám meg magamnak. Most is az ágyon fekszem, és a TV-t kapcsolgatom – ez is egy „ajándék” Marktól hogy nézhetem, mert jól viselkedtem… undorító féreg…- igazából a gondolataim tök máshol járnak és szórakozottan most is a pocakom simogatom. Az ikrek az egyetlenek, akik miatt nem csavarodtam még be… Az ajtón halk kopogást hallottam –legújabban már magán szférám is lehet- és gyorsan magamra rántottam a takarót. Mark nem tudja, hogy terhes vagyok, de ahogy ismerem jobb is… Kész csoda hogy nem vette még észre… Bele gondolni sem merek mi lesz akkor. „Minél hamarabb el kell szöknöm” suhant át az agyamon és magamra erőltettem a bájvigyorom.

- Gyere! – vettem elő leg nyálasabb hangomat.

- Hogy vagy szívem? – jött beljebb mézesmázosan és adott egy puszit a homlokomra. Legszívesebben hánytam volna magamtól, hogy hagyom, de nem volt más választásom.

- Jobban bár még egy kicsit fáj a fejem. - játszottam a szerepemet méghozzá elég ügyesen. Nem láttam, rajta hogy átlátna rajtam.

- Gyere, akkor itt küldöm el a videót veled. Nem hagylak itt, hátha jobban leszel mellettem. - Nézett rám mosolyogva és most először láttam rajta hogy teljesen zakkant.. tuti hogy bekattant és ennyire elhiszi, hogy minden happy. Ja, igen a videó… Hát jó kislány módra tegnap megcsináltam a videót, amiben megkérem Billt, hogy felejtsen el. Életem legnehezebb dolga volt. Még így is hogy hittem benne hogy nem fogja elhinni… Mark behozta a laptopját leült mellém és elkezdett pötyögni rajta. Nem nagyon érdekelt, hogy mit ír és nem akartam tudni róla.

- Mi a picsa?! –káromkodta el magát, amire felkaptam a fejem és a laptop felé kaptam tekintetem.

„ Ide figyelj te féreg! Tudom, hogy nálad van Lizze és azt ajánlom, hogy ne legyen baja, mert ha megtalállak, kinyírlak! Jobb lesz, ha kezdesz is csomagolni!”

Felpillantottam a feladóhoz, az én email címemről küldték. Hirtelen elöntött az érzés hogy van kiút és Bill nem adta fel, hogy megtaláljon.