let break out

Nah helló mindenkinek.Most egy novellával jöttem amit az egyik legjobb barátnőmnek írtam.Azt mondta elárulhatom,hogy ki ő.Hát Naninak írtam ezt.Remélem tetszeni fog nektek is.kommenzeket kérek szépen.

Ismételten hoztam hozzá egy számot,szerintem úgy hatásos,ha közben hallgatjátok. :) jó szórakozást 

Futottam és futottam, azt sem tudtam merre vagy hova is pontosan csak minél távolabb mindentől és mindenkitől. Szívem a mellkasomban őrülten zakatolt,az oldalam is szúrt már ahogy kapkodva vettem a levegőt,de nem álltam meg egy percre sem. Az égen baljós fellegek gyülekeztek, amikből nemsokára ömleni is kezdett az eső. A szél vadul tépte, csavarta a fákat. Néha egy villám szelte ketté a fekete égboltot. Én is ilyen voltam belül, vad vihar tombolt bennem is akár csak a valóságban. De hogy mért is rohantam annyira? Lehet maguktól az érzésektől, amiket soha nem hagytam felszínre engedni. Talán túl sok volt egyszerre ami bennem kavargott és azt hittem el tudok szaladni előle,de nem. A könnyeim összefolytak az arcomat verdeső esővel, jobb is volt így, legalább nem lehetett megállapítani, hogy néhány kósza könnycsepp akaratom ellenére kiszabadult végiggördülve arcom vonalán. Lépteim hangosan csattogtak a vizes aszfalton, a ruhám nedvesen tapadt a bőrömre, hajam is csapzottan simult a fejemre. Valószínűleg a sminkem is egy sötét, elmaszatolódott foltként keretezte már szemeimet. Megálltam és zavartan körbe néztem. Az átláthatatlan esőfüggönyön keresztül alig láttam valamit, de azt megállapítottam, hogy nem ismerős a környék. Idegen volt minden ház és utca. Még a szélben táncoló pálmafák is mások voltak. A térdemre támaszkodva próbáltam levegőhöz jutni. Szívemet újra elöntötte az a fájdalmas kaparó érzés, ez pedig újra futásra késztetett. Mindegy mit érzek csak azt ne.

****

Basszus, ekkora vihart. - Gondoltam magamban és még jobban az útra fókuszáltam. Amióta itt laktunk nem emlékszem, hogy valaha is volt akkora felhőszakadás, mint akkor. Már bántam, hogy nem indultam el előbb haza, utáltam ilyenkor vezetni. Hiába, rég volt már a baleset, mégis kicsit ódzkodok az óta a vezetéstől, viharban pedig még jobban előjött rajtam egy kis félelem,és még kevésbé tudtam koncentrálni. Ezért is történhetett az, hogy egyszer csak kifutott elém valaki vagy valami én pedig alig tudtam lefékezni. Elnyúlt a motorháztetőn, majd a földre zuhant. Egy percig lefagyva ültem. Elütöttem valakit… Gyorsan kipattantam a kocsiból. Egy lány próbált feltápászkodni az útról.

- Nem esett bajod?- termettem mellette és finoman a vállához értem. Tekintetét hirtelen rám kapta. Szemei ijedten és zavartan néztek az enyéimbe. Fekete szemfestéke végigfolyt az arcán és őrült mód lihegett. - Jól vagy?- kérdeztem újra megfogva a kezét, hogy segítsek neki felállni, de ő kitépte a karját a szorításomból talpra ugrott és rohanni kezdett. - Hé, várj. - kiáltottam utána, de ő csak egyre távolodott. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Utána menjek vagy ne? És ha megsérült? Idegesen túrtam vizes hajamba. -A francba. - mondtam idegesen és én is futásnak eredtem abba az irányba, amerre láttam eltűnni. Az eső erősen csapott néha az arcomba, elhomályosítva ezzel a látásomat. Azt hittem soha nem érem utol mikor egyszer végre kirajzolódott előttem az alakja. Már épp, hogy csak kocogott. Testtartásán látszott, hogy lábai alig viszik már előre és félő volt, hogy bármelyik pillanatban összeeshet. Gyorsítottam a tempómon, hogy minél előbb odaérjek, de valószínű meghallotta hangos lépteimet, mert hátra kapta a fejét. Arcára újra kiült a zavartság és akkor sejtettem már, hogy folytatódni fog ez a fogócska. Gyanúm be is igazolódott mikor újra neki iramodott. Fogalmam sem volt, hogy volt benne ennyi erő. És már nem csak azért akartam utol érni, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem esett baja miattam, hanem tudni akartam mi történt vele. Mi válthatta ki belőle ezt a reakciót.

****

Nem is láttam azt a kocsit, szinte a semmiből bukkant elő. Szerencsére csak a karomat horzsoltam fel. Az idegen, aki kiszállt belőle, olyan áthatóan nézett rám, hogy féltem mindent kiolvas a szemeimből, érintése égette kissé kihűlt bőrömet. Kérdezgetett, de nem tudtam neki válaszolni tekintete teljesen rabul ejtett, ám amikor segíteni akart felállni, agyam újra vörös riadót fújt lábaim rögtön reagáltak és szaladni kezdtem egyre távolodni tőle. Nem is tudom már mi vitt előre, teljesen ki voltam már merülve. Mikor úgy éreztem elég távol vagyok már az egyetlen embertől aki,olyannak láthat amilyen még soha nem voltam. - Egy lelkileg kiszolgáltatott, összetört ember. - lassításra kényszeríttetem lábaimat. Hangosan kapkodtam a levegőt. Hogy lenyugtatott-e ez az eszetlen futás? Cseppet sem. Nem bírtam sehogy sem szabadulni attól a rohadt érzéstől, ami rátelepedett a mellkasomra és minden egyes levegővétellel csak egyre jobban nehezedett rá. Bármit megtettem volna, hogy elmúljon, kivéve egyet… Nem azt semmiképp, akár mennyire is marta már a sírás a torkomat visszafojtottam. Annyi éven keresztül soha nem engedtem meg magamnak, soha nem mutattam meg senkinek ezt az oldalamat. Alig hogy ezeket végig futottam belül magamban bakancsok nehéz csattogását hallottam. Megfordultam, hogy lássam ki eredt a nyomomba. Ő volt az. Mintha a tekintetével azt mondta volna nekem „állj már meg”. De nem álltam,bár lábaim már remegtek a fáradtságtól ismét eszeveszetten rohanni kezdtem és ahogy észleltem ő is. Nem tudtam miért követ és ez még jobban megrémítette akkori zavart és kétségbe esett elmémet, így gyorsítottam a tempón. Nem tudtam a testem mennyit bír még kihozni magából,de imádkoztam,hogy legalább addig ne merüljek ki véglegesen, míg lerázom magamról a látszólag elég kitartó férfit. Szemeim állandóan valamiféle búvóhely után kutattak. Védve a vihartól és az idegentől egyaránt. Végül egy híd alá értem be, fura volt, hogy az eső már nem verte a hátamat és az arcomat. És ott abban a pillanatban, hogy megálltam a lábaim összecsuklottak, a földre kényszerítve engem.

****

Megfogadtam, ha az egész városon kell is végig, úgy mond kergetnem, akkor se hagyom, hogy eltűnjön a szemem elől. Egyszer csak megáll. Hála az égnek ez hamarabb bekövetkezett, mint vártam. Az egyik híd alá érve azonnal összeesett, de addig nem adtam alább a tempómból, amíg én is oda nem értem.

- Nem mondom, jól bírtad. - támaszkodtam neki a falnak, a lábaim remegtem a kimerültségtől. Megvártam, míg a szívem kicsit alább hagy vad ritmusából és a légzésem is mérséklődik. Ő még mindig mozdulatlanul ült a földön, hangosan lihegett. Vajon mióta rohanhatott? Leültem mellé, azonnal elfordította az arcát, mellkasa szaporán járt fel-alá.

- Héj. - próbáltam megérinteni a combját de elhúzta.

- Me… Menj innen. - lihegte alig hallhatóan. - Kérlek.

- Szerinted, ha ennyit loholtam utánad most elmegyek?- támaszkodtam meg a térdemen. – Megsérültél, amikor elütöttelek?

- Csak karcolás. - felelt még mindig csendesen. - Jól vagyok, de kérlek, menj el.

- Mi történt? – hagytam figyelmen kívül kérését. Nem válaszolt. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, az egyik kezével az álla alá nyúltam és magam felé fordítottam. A haja nedvesen tapadt rá és szinte betakarta az egész arcát. Gyengéden félresimítottam, hogy újra láthassam azt a két zavartan, de gyönyörűen csillogó szempárt. Éreztem rajta, hogy remeg, mintha elnyomna valamit magába, ami mégis erőszakosan ki akarna törni belőle. Valami megmagyarázhatatlan dolgot éreztem akkor. Valami megfoghatatlant. Valamit, amit addig nem. Éreztem, hogy meg akarom védeni őt, mindentől, amitől csak lehet. Magamhoz öleltem,ő pedig némán engedte. – Mi az, amit ennyire visszatartasz? – simogattam a karját. Türelmesen vártam, hogy megszólaljon.

****

Utolért, de nem akartam, hogy ott legyen. Mondott valamit, de nem igazán figyeltem rá míg mellém nem ült. Kérdezte esett-e valami bajom az ütközést illetően, de nemleges választ adtam. Azt hittem ezek után végre magamra hagy de nem ez történt. Kezével megfogta az államat és magaféle fordított, kényszerítve, hogy rá nézzek. Szemeivel kedvesen nézett az enyéimben, majd egyik pillanatról a másikra karjaiba volt.

- Mi az, amit ennyire visszatartasz?- kérdezte. Nem válaszoltam, mégis ki lehet ő? Senki nem látott engem teljesen kiborulva, utat engedve mindennek, ami bennem van, akkor miért engedném, hogy ő lássa a legsebezhetőbb énemet? Belül majd felrobbantam, testemet rázta a feltörni készülő sírás.

- Nem. - toltam el magamtól. - Menj el. - mondtam határozottan. Nem tudtam, meddig bírom még visszatartani magam.

- Basszus, engedd ki magadból. Ne tartsd vissza!- szinte rám parancsolt.

- Nem. - kiabáltam, de a végén elcsuklott a hangom. – Csak menj el végre!- hangomból már egy csepp határozottság sem hangzott, sőt inkább tűnt cincogásnak, mint normális beszédnek.

- Engedd ki. - fogta két keze közé az arcomat. Nem bírtam tovább, olyan erővel tört fel belőlem a zokogás, hogy nem bírtam magam tartani és mellkasára dőltem. Óvva fonta át rajtam karjait. - Jól van, engedd ki. – suttogta a hajamba. Nem tudom mennyi idő telhetett el,amire elértem arra a szintre,hogy meg tudja szólalni,de nem is érdekel. Az ismeretlen karjaiba olyan biztonságban éreztem magam, mint még soha senkiében.

- Sajnálom. - szipogtam és az arcomat törölgettem.

- Ne kérj bocsánatot. Az érzéseidet soha ne szégyelld. - simogatta meg kézfejével az arcomat. – Tudod attól,hogy szabadjára engeded a könnyeidet,nem változik semmi és nem leszel kevesebb senki szemében.

- Hogy hívnak? – kérdeztem.

- Bill. – mosolygott rám édesen.

- Köszönöm Bill. – fogtam meg a kezét,ő pedig lassan közelebb hajolt és finoman megcsókolt.

Akkor ott a híd alatt a viharban nem csak az igazit találtam meg, de azt is megtanultam, hogyha kimutatom az érzelmeimet, ugyanaz maradok, aki voltam semmivel se kevesebb.